Népszava, 1905. szeptember (33. évfolyam, 169–194. sz.)
1905-09-01 / 169. szám
XXXXII. évfolyam. Budapest, 1905. szeptember 1., péntek. (169.) szám. AZ ELŐFIZETÉS ÁRA: egy évre . . 19.20 kor. I negyed évre ..80 kor. fél évre . . 9.600 ! egy hóra . . 1.60 » Volksstimmeval együtt havonta 40 fillérrel több. Egyes szám ára 6 fillér. A MAGYARORSZÁGI SZOCIÁLDEMOKRATA PÁRT KÖZPONTI KÖZLÖNYE. megjelenik hétfő kivételével minden nap. SZERKESZTŐSÉG: VII., Kerepesi út 32. (Telefon-szám 54—94.) KIADÓHIVATAL: VII., Hagár utca 1. sz. (Telefon-szám 82—61.) Felkérjük mindazon előfizetőket, akiknek előfizetése e hó végén lejár, hogy az előfizetés megújításáról idejekorán gondoskodjanak, nehogy a lap szétküldésében fenakadás álljon be. Kenyér és jog. Azt írják rólunk azok, akik dicshimnuszokat zengenek a sztrájktanyákat szétverő rendőrségnek konmentő munkájáért, akik folyton a magyar ipart féltik a munkásság túlköveteléseitől, akik a munkásoknak örökké azt prédikálják, hogy a haza érdekében legyenek szerények gazdasági követeléseikben, akik örökké gyalázzák a Sztrájkra izgató nemzetközi kalandorokat, — most azt írják rólunk ezek az urak, hogy nem törődünk a nép gazdasági érdekeivel. Nem akarunk a népnek jólétet teremteni, hanem csak jogot akarunk neki szerezni, mert az a „vezéreknek" hasznos. Különös! Ha sztrájk van, az a nemzetköziek hazafiatlan gazsága. Ha nincs gazdasági követelés, az is a nemzetközi kalandorok bűne. A sztrájkból is ,,az izgató húzza a hasznot", a választói jogból is. Az az évi, körülbelül három millió koronányi bértöbblet például, amelyet a kőművesek erőszakoltak ki két évi sztrájk-hadjáratukkal, az nem gazdasági haszon a munkásságra nézve. Vagy ha az, akkor a „vezérek" haszna — így szól a szemrehányás íróinak logikája. Különös egy logika, de még különösebb, hogy éppen most jutott eszükbe ezeknek az uraknak a munkásság jóléte. Éppen most aggódnak azon, hogy mi nem követeljük a munkásbiztosítást. Éppen most pártolják a munkásság gazdasági előnyeit, amikor politikai jogait akarja kiküzdeni. Csakhogy nem úgy áll a bál, uraim! Politikai jogainkat nem adjuk oda egy tál lencséért. Hiszen ezt a tál lencsét is azért ígérgetik most, hogy jogainkért vívott harcunktól eltérítsenek ! Vájjon mennyit érhet hát nekünk gazdasági téren az a jog, amelyikért már mielőtt megvolna, akkora engedményeket kínál cserébe az uralkodóosztály, mint a becsületes szociálpolitika?! A kérdésben megvan a felelet is. Az a jog nekünk gazdaságilag is igen sokat ér. És éppen ezért küzdünk érette. A munkásságot nem mozdíthatta volna meg, nem korbácsolhatta volna szenvedélyeit ekkora fokra, sőt nem tartaná küzdelemre méltónak sem politikai egyenjogúsítását, ha nem tudná, hogy a politikai jogok pénzt érnek neki. Természetesen — sajnos, hogy ezt is hangsúlyoznunk kell — nem tudáspénzt, a voks árát. Hanem annak a pénznek egy részét, amelyet a modern kalózok rabolnak el tőle. A munkásság tudja, hogy politikai jogok birtokában teremthet tisztességes szociálpolitikát Magyarországon. Tudja, hogy csak parlamenti képviselete útján gyakorolhat akkora nyomást a törvényhozásra, hogy elérhesse pártprogrammunk a biztosításról szóló fejezetének megvalósulását. Tudja, hogy csak demokratikus törvényhozás hozhatja be a progresszív adózást. Tudja, hogy csak valódi népképviselet szüntetheti meg a rabszolgatörvényt és változtathatja értékessé a kolduspénztárt. Tudja, hogy csak igazán alkotmányos országban van meg a proletárságnak sztrájkjoga, gyülekezeti joga és sajtószabadsága, amely mind hozzájárul a munkásság gazdasági jólétének emeléséhez. Tudja, hogy demokratikus kormányzat vághatja csak útját az élelmiszer és egyéb uzsorások kalózkodásának. Szóval a munkásság nagy tömegeit az a tudat indítja küzdelmére, hogy a proletárság gazdasági emelkedésének egyik hathatós eszköze a politikai egyenjogúság, hogy a jog kenyeret is jelent: egy darabbal több kenyeret. Igen, a ,,jogot és kenyeret" jelszó voltaképpen — ismétlés. Elég volna a kenyér követelése egymagában is. Elég volna, mert a mi osztályharcunk éppenúgy, mint minden osztályharc, gazdasági célokért, gazdasági okokból folyik. S ha az uralkodó osz- Rokoska trombitál. — A Népszava eredeti tárcája. — Irta Révész Béla. (Folytatás és vége.) Rokoskát kéjes izgalmak gyötörték. Igavonó karaktere nagy kötelességeket diktált eléje, az eszét keresztül-kasul szántották a fürkésző ötletek és fűtötte magát a megnőtt öntudattal, két család támaszkodik reá. Most már odahaza is másolt, irta ezrével a tarka borítékokat és mikor fáradtan hátradőlt székén, fantáziálva bámult bele a lámpásba. Rokoska lázasan dolgozott a nagy csataterven, hol, merre induljon harcba az új pénzekért. A nászavató kürt jött a segítségére. Egy téli éjszakán belefújt a trombitájába és dültek-roskadoztak Rákoska előtt a gond komor, már-már megvívhatatlan falai. Ádám beállott egy zenekarba. Trombitás lett egy mulatóhelyiségben, fújta a kürtöt éjszaka három óráig és kapott ezért egy forintot, harmincegy napért — ha ilyen bő volt a hónap — harmincegy forintot. Az egy kiváltságos pillanat volt, mikor Rokoska először ment fel az emelvényre, leült a zenekarban és várt a karmester intésére. Alatta cifrálkodtak az emberek, kifestett nők páváskodtak tarka-barka ruháikban, fess fináncok, kigöndörített hajú legények itták a sört, a csipős füst kavargott a földiszített teremben, nemzeti szinű zászlócskák libbentek meg e nyugtalan levegőben, cikk-cakkos tükrökre tűztek rá a gázlángok, ködös színek bujdostak a füstfelhők között. Rokoska lebámult az emelvényről és hangosan dobogott a szíve, mely csaknem elszorult, mikor a karmester fölemelte fekete pálcikáját és Ádám először belefújt kürtjébe. Csapongó, jókedvű nótát trombitált, bömbölt körülötte a nagy dob, csörrent a cintányér, a hegedűk sikítottak és a söröző emberek felszöktek a helyükről. El-elkapták a lányokat és porzott a terem a dobogó tánctól. Rokoska végignézett a hullámzó tömegen, keresztül a terjengő felhőkön és mialatt teli tüdővel fújta a trombitát, az emberek fölött, sugaras világításban, kacérkodott vele, rábámult és elúszott előtte a kerek, ezüst egy forint. Boldog Ádám mosolygott. . . Rokoska ez éjszakán indult a döntő háborúba. Mióta éjszaka is dolgozott, az ebéd utáni időben keményen csatázott az íróasztala mellett. Amikor másolnia kellett, amikor a fáradt, jóllakott ember mellé odaállott az álom és kábító leheletével belefújt Rokoska szemeibe. Ekkor csatázott Ádám. A szemhéjjait kimeresztette és percekig így bámult a papirosra, de az álom egyre-egyre legyezgette a szemeit, kéjes érintéssel meg-meg simogatta szemhéjjait és azok lassan-lassan megszürkültek, összezsugorodtak, de a bágyadt Rokoska magához tért és kimeresztette a szemeit. Hónapok óta így folyt a nagy küzdelem, különös, megdöbbentő ijedtségekkel. Rokoska elszánt energiával ült hozzá mindig a munkához és a munka elején büszkén vetette papirosra a peckes betűket. De mikor a megtagadott álom háborúba szólította, Rokoska is észrevette, hogy a toll nem áll oly keményen a kezében, az ujjai meggyöngültek és a betűk, amiket mindig formásan állított fel a sarokba, meggörbülnek, táncolni kezdenek, meglesik mikor a szemére egészen ráül az álom és egymásba szaladnak, összegombolyognak. Ilyenkor voltak a nagy ijedtségek, mikor Rokoska felrezzent és kuszán, gagyogva bámultak rá a betűk. Rokoskának egy pillanatra elállott a szívverése és rémülten nézett maga köré, hogy nem látta-e meg valaki a tisztviselők közül, hogy hogyan dolgozik. Titkosan belegyúrta az elrontott papirost a zsebébe és kiszaladt a vízvezetékhez, a hideg vizet rácsurgatta a halántékára s megdörzsölte vele a szemeit. Egy napon Rokoskának túrós rétest készített az anyja ebédre, amit Ádán szenvedélyesen szeretett. Sokat evett, megivott rá két pohár vizet és szaladt vissza az irodába, hogy el ne késsék. Ádám pontosan érkezett a hivatalba, az asztalán már garmadában hevert a sok innivaló és Rokoska hozzákezdett a másoláshoz. Nyugalmas pihenéssel mozgolódott a székén, fáradt testének jól esett a pihenés és lábaival, amelyek száguldozva idehozták, az asztal alatt megelégedetten harangozott. Rokoska fürgén kergette maga előtt a betűket és nagyon örvendezett azon, hogy ma békében maradhat, az álom nem jön érte. Úgy, másolás közben elgondolkozott, hogy milyen furcsa az ő mindennapos délutáni ijedtsége, miért is gondol mindig az alvásra, amikor minden más dolgon törhetné a fejét. . . csak akarni kell és ébren marad, csak rémítgeti önmagát, hogy a szemére nehezedik valami . .. hogy elmosódnak a betűk és nyomja valami a fejét, roppant erővel ... Neki kötelességei vannak ... a betűknek egyenesen kell állatiok ... a család . .. mindig arra kell gondolni, hogy ébren van . . . nem szabad eldőlnie, mint a betűknek . . . mennek azok maguktól is előre . . . csak a keze rajta legyen a papiroson, az már beletanult a hosszú idő alatt. .. csak emelnie kell a tollat, jár az magától, a girbe-gurba utakon ... a fehér, kék, a lila papirosokon . . . Rokoska képzeletére különös szivárvány tűzött rá és meglebegtek előtte a titokzatos szinü másolópapírok . . . Ekkor ébredt Rokoska félelmetes jelenetre, hogy elaludt, hogy az irodafőnök a vállát rázza és rárivall: — Mért lumpol mindig ? Rokoska nagyon szomorú volt, mikor hazaindult és talán először érezte életében, hogy az emberek hálátlanok, kőszívűen nézik a mások szorgalmát és a kenyék még bántják is a fáradozót. Ment, vánszorgott a tavaszi utcákon, elcsigázott testét alighogy cipelte. De a makacssága nem hagyta csüggedni. Bandukolt, ballagott előre és biztatta önmagát. A Népszava mai száma 10 oldal.