Népszava, 1916. május (44. évfolyam, 121–150. sz.)

1916-05-01 / 121. szám

• NÉPSZAVA 1916 május 1. néhány, adat amúgy is elegendő annak iga­zolására, hogy az úgynevezett munkásbiz­­­tosítás a munkások milyen csekély töredé­két védelmezi meg.­­ A német birodalom 68 millió főnyi lakos­ságából 20 millió volt biztosítva, betegség ellen, tehát az ország lakosságának csak­nem egyharmada. Magyarország 20 millió lakosából betegség esetére biztosítva volt 1.200.000, tehát az ország lakosságának alig tizennyolcad része. A balesetbiztosítás kö­rébe tartozott Németország lakosságából 25 millió, vagyis a lakosság több mint 38 százaléka. Magyarországon a balesetbizto­sítás kötelezettsége alá tartozik 800.000 munkás, a lakosság 4 százaléka. Német­országban a rokkantbiztosítás körébe tar­tozik 16 millió munkás, nálunk még nem is foglalkoznak azzal, hogy az aggkár- és rokkantbiztosítást törvénybe iktassák. Figyelembe kell vennünk még azt is, hogy a kultúrnemzetek egyre jobban fejlesztik a munkásbiztosítást, holott ezzel szemben minálunk maga a kormány jár jó példával elől, hogy még a létező szerény biztosítást is korlátozza, gyöngítse és nem törődik az­zal, ha a munkáltatók a legotrombább ürü­gyekkel ki akarják vonni munkásaikat az Országos Pénztárból, hogy a vállalati pénz­tárak alacsonyabbrendű szolgálmányaival kijátszhassák a munkások érdekeit és ilyen módon csökkentsék a terheiket. Mindezeknek a figyelembe vételével első­rangú fontosságú, hogy amidőn a magyar munkásság május elsején a szervezetekben a munkások ünnepének méltatására össze­jöveteleket tart, a munkásvédelem, és a munkásbiztosítás kérdéseiről se feledkez­zék meg. A háborús válság a munkásság­nak ilyen irányú követeléseit nem szorít­hatja háttérbe, mert éppen a világháború lezajlása után nyomulnak majd előtérbe azok a szociális problémák, amelyeknek megoldásánál a munkásoknak szervezeteik minden erejét föl kell használniok, hogy­­érdekeiket figyelembe vegyék. Weltner''Jakab. Elvtársak! Elvtársnők! A háborít után naggyá és hatalmassá kell tenni a ma­gyarországi nőmozgalmat. Ennek érdekében már most kell minél nagyobb arányban terjeszteni a „NŐMUNKAS"-t, amely a munkásnők fölvilágosítására és nevelésére törek­szik. Milden munkásnőnek adjuk oda a Nőmunkást. A sifik felvilágosítása most fontosabb, mint bármikor. A Nőmunkás előfizetési ára egy évre­­ korona, fél évre is lehet előfizetni. Az előfizetési összeg a pontos név és lakcímmel együtt bélyegekben is beküldhető a Nőmunkás kiadóhivatalához: Budapest, VIII, Conti­ utca 4. Hozsánna, Májusi­ s, sose volt még fájóbb Május, sose még busább, feketébb... lelkünk könnyezik, ajkunk daltalan... Ó testvéreim, keresztül minden gáton, forró, nagy, tikkadt bánattal, érezzük: fogjuk egymás kezét. Ó, Május, mosolygó, drága BZÜZ, gyötrőbb életünk ragyogó reménye, most nem jöhetsz, nem jöhetsz közénk ... Elállja jötted haldoklók jaja, vérzők hörgése, gyilkos fegyverek...­­de mégis: látjuk messziről a Fényt, Nincs, nincs temetve még a Május! Májust, nincs átok, amely eltemesse! Fog jönni még győzelmesen kacagva ! S majd összefut minden nagy szakadék, .Virágos útján porba hull a gonosz Fal, s majd fölzeng a véres Földről a Mennyekbe egy üdvösséges, boldog, mámoros dal: Hozsánna Május, hozsánna Néked, szent Föltámadás, föltámadt Élet! Sinkó Ervin, * * Amióta a szocialista proletárság világ­ünneppé avatta május elsejét, szomorúbban még nem virradt ránk ez a szép nap, mint az idén. S nem vigasz ugyan, de azért jelentős szimbólum, hogy a szocializmus és az emberiség most e szomorúságban is egyet jelent: az egész emberiségnek sem voltak még rémesebb napjai a mostaniak­nál­­.». . . « Az Internationale működése meg­szűnt. A francia szocialisták nagy része haraggal tekint német elvtársaik felé. A német párt, a proletáregység e büszke jel­képe és dönthetetlen bástyája, repedezik, mintha készülne darabokra szakadni. Éles ellentétek mély árkokat szántottak nem­csak az ellenséges országok szocialistái közé, de a vezető hadviselő államokban, ugyanazon országok szocialistái közé is. Nem csoda, ha ellenfeleink itt-ott már ujjonganak. A háború egyik legyőzött nagyhatalmassága — úgy vélik — a nem­zetközi szocializmus lesz. A nemzetköziséget elmosták a nacionalizmus hullámai, a szo­cializmus tanításai csődöt mondottak. A nemzeti válaszfalak ledönthetetleneknek bizonyultak, az osztályközi válaszfalak eltűntek — mondják. K is hivatkoznak a háborús helyzetre, amely valóban több helyütt még a szocialistákat is széttagolta nemzetek szerint és amely valóban szinte mindenütt elnémította az osztályharc hang­jait is. Kompromittálódott tehát a nemzet­köziség is, a szocializmus is, mondják, — sőt hiszik is! Hiszik szentül,­­ mert amit nagyon szeret­nénk, azt könnyen elhisszük s várjon a német, az angol, a francia stb. kapitalista szíveknek lehet-e hőbb vágyuk, mint az, hogy a háború a szocialista nagyhatalmat győzze le? Ez sokkal jobb üzletté tenné nekik a háborút, mint hadseregeik bármely győzelme. Mi több, ez még hadseregeik vereségéért is busásan kárpótolná őket!... Elfogulatlansággal és teljes nyíltsággal próbáljunk a mélyére nézni a sorsdöntő kérdésnek: ellenfeleinknek van-e okuk bízni abban, nekünk van-e okunk félni attól, hogy a szocializmus eszméi döntő vereséget szenvedtek és hogy a szocialista mozgalom halálos sebesültje ennek a háborúnak? Elfogulatlansággal és nyíltsággal ? De •*) A Szocializmus legutóbb megjelent májusi számából: vájjon lehetséges-e most a nyíltság, amikor a cenzor őrködik minden gondolat — de­hogy! —, minden betű fölötti És elfogulat­lansággal? — most, amikor ezer hazug és hamis indulat fűti az embereket, amikor ott tartunk, hogy tízezrek pusztulása a másik oldalon eszeveszett örömhírt jelent ezen; amikor úgy élünk mind, mintha álomban élnénk, amelyből, ha néha-néha föleszmélünk, nem értjük: mit akarnak az emberek, vagy miért nem akarnak valamit, vagy csakugyan ezt, éppen ezt akarják ? ! Józanul okoskodjunk és mérlegeljünk? — most, amikor százszor is lecsap reánk a gondolat, a kérdés: ki bolondult meg, én-e vagy mind a többi . Nem könnyű és talán nem is nagyon ro­konszenves most az elfogulatlanság, amely mai napság az államférfiak és hadvezérek erénye, akik mesterségükhöz mért elfogu­latlansággal illesztik számvetéseikbe száz­ezrek életét, halálát, mérhetetlen kincsek pusztulását és minden borzalmak fölött nem­ látnak mást, csak céljukat. Nehéz fel­adat most szocialista számára az elfogu­latlanság, amikor ez a történelmi magas­latra való emelkedés elsősorban eltekintést követel a legszörnyűbb emberpusztítástól, a legkétségbeejtőbb rombolástól. És nem is volna szocialista, aki nem vizsgálná önma­gát, várjon az elfogulatlanság történelmi magaslatára való ez az emelkedése nem­i, szökését jelenti-e a valóság elől?... És mégis! Bárhogy zsarnokoskodjék is rajtunk a jelen rettenete és fojtogassa gon­dolatainkat, még­sem lehet s még­sem sza­bad elfelejtenünk, hogy ezek az idők min­dent elpusztíthattak, csak egyet nem: a jö­vendőt! És éppen május elsején, amelyet a ma proletárharcosai szenteltek a holnap­nak és amely első- és legelsősorban mindig a jövendő ünnepe volt — május elsején el kell menekülnünk mind e mai sivárságból és vizsgálnunk kell: mi lesz holnap, ha majd már elegen haltak meg, ha majd már elegen zokognak és ha majd megint az élet lesz az úr és nem a halál?... Mi lesz? Hogy megtudjuk, csak kérdéseket kell fölvetnünk, kérdések sokaságát, amelyek közül azonban egyre sem kell válasz, mert ezek olyan kérdések, amelyek önmaguk vá­laszolnak: Lesz-e dolgozó nép, amelynek jobb lesz a sorsa, mint eddig? Amelynek könnyebb lesz a megélhetése? Amely ezentúl jobban ír­ia Bene. I. Gyalázatos köd­ feküdt a vizes földön s ha a 60 lépésre levő német lövőárok valamennyi fehér ördöge előrecsúszott volna a pocso­lyába, amelynek vigyázását őserdők vadlesé­sébe az edzett szemére bizták, akkor sem látott volna semmit belőlük a sötét olajszínű Vai-Lulao, őfelségének, a britek királyának ön­kéntes katonája. Ilyen időt még nem élt meg Vai-Lulao, pedig odahaza, Új-Guineában, javakorben­nek számított 20—25 éves létére, hiszen két gyermeke is volt, két, nálánál is sötétebb lurkó, aztán sokat is tapasztalt, mert egy Fehér Atyával utazgatott össze-vissza a hazájában, mikor a szakállas Atya bejárta a falvakat s furcsákat mondott a fehér istenről a ravaszképü, de álmélkodni is tudó pápuák­nak. Ilyen ködöt még nem látott Vai-Lulao sem az őserdőben, sem a Füstölő Hegy olda­lán, sem a Kigyó-folyónál, sem a Nagy­öbölben, ahol a fehérek óriási pirogjai (csó­nakjai) állottak és fújták a csúnya fekete füstöt, ami csak rossz szellemeknek lehet kedves. Vai-Lulao kem­enceforróságban élt odahaza és ilyen furcsát, ilyen szürke és moz­dulatlan semmit elképzelni sem tudott. Nem támadt náluk ilyen hideg füst sem az esős év­szakban, sem a szelek fordulása idején. Neve sem volt rá otthon, amint nem tudta nevén nevezni a havat, a jeget és a fagyot sem. Az érzése keserves és meglepő tapasztalatok után összefoglalta ezt a sokféle fájdalmas izét, aminek mögötte valami igen gonosz is­tenség böszörködéseit és varázslatát sejtette, de nevet még nem talált nekik. Egy haszna volt csak ebből a keserves és sokféle névtelen bajból: megfejtett neki egy furcsa problémát, azt, hogy miért takarják el a fehérek minden­féle nehéz, szagos és színes zsákokkal, taka­rókkal a testüket, mintha durva és lehúzható bőrt akarnának magukra szedni. Neki rette­netes volt ez a külön bőr, majd megfojtotta, amikor ráhúzták. Pláne csúszni, szaladni, ugrani kellett benne, amikor a tűzesővel való bánásra tanították. Eleinte azt h­itte, hogy a fehérek megnyúzzák egymást a háborúban és azért kell halott bőr, hogy az ellenség ne az elevent nyúzza le. Aztán a hideg megtaní­totta, hogy mire jó a ruha — az otthoni fehér öv, mint öltözet helyett, mire kell az az otromba és nehéz cipő, amelyben pedig hang­talanul lopózni sem bír. Egy problémájával kevesebb volt, de akadt azért még egy pár rejtvény, amin, a köpe­nyegébe burkolózva, fázva és lázasan tör­hette a kis eszét, míg a szemei a szürke frrst­f­orma semmibe meredtek, fáradtság, unalom nélkül, a kitartó figyelemnek gyermekkori megszokottságával. Vai-Lulao tudott várni, meglapulva és elszánt, villogó szemmel, mint a kígyó. És tudott lesni egy embervadra őfel­sége többi pápua önkéntese is, akik sokan, sokan jöttek egyszerre egy óriási, füstölgő pirog belsejében. Sokkal többen voltak hét­, szerhétnél is, meg sem tudták olvasni, meny­nyien vannak. Valamennyien fáztak, nagyon fáztak és­­ valamennyiüknek voltak problémáik. A­ Tüzcső­ Atyákat nem nagyon érdekelte ugyan, hogy gondolkodik-e egyáltalában ez a zászlóaljnyi újguineai fekete barom, akiket a misszionáriusok hazafias lelkesedése, no meg a kormányzó erélye toborzott, ők maguk sem tudták, hogy a gondolkozás fegyelem­sértés is lehet. És éppen ezért eltűnődtek mindenféle apróságon,­­Vai-Lulao éppen úgy. ó

Next