Népszava, 1920. február (48. évfolyam, 28–52. sz.)
1920-02-25 / 48. szám
XXVIII. évfolyam. Budapest, 1920 február 25. szerda. ^ (ih )nor."i"r AZ ELŐFIZETÉS ÁRA: egy évre 160 kor. fél évre negyed évre...... 42 kor. egy hóra 15 kor. 10 kor. EGYES SZÁM ÁRA 66 FILLÉR A MAGYARORSZÁGI SZOCIÁLDEMOKRATA PÁRT KÖZPONTI KÖZLÖNYE. Megjelenik hétfő kivételével minden nap. SZERKESZTŐSÉG: VIII, CONTI-UTCA 4. SZ. (Telefon: József 3-29 és József 3-30) KIADÓHIVATAL: VIII, CONTI-UTCA 4. SZ. (Telefon: József 3-31 és József 3-32) 48. szám. Sröksé fájdalmas emlékkel égnek a szívünkben a múlt keddtől most keddig elmúlt napok megrázó eseményei. Két erős, szívünkhöz nőtt társunkat döntötték ki sorainkból, pusztítottak el szinte íróasztalaik mellől brávók, orgyilkosok karmai. Az eltűnés, az első bizonytalan hír, a rettentő bizonyosság, a temetés, azután megint temetés, — aki a hajlékunkban élt ezekben a napokban, ezeknek a borzasztó emlékétől sohasem szabadulhat meg. A tollal az eszméért, a szegény emberekért, az igazságért hadakozók sora ritkult meg, — de a gyász és a megrázó emlék nemcsak a miénk, hanem az egész magyar proletárságé, az egész világ szegénységéé, az egész világon mindenkié, aki szereti az igazságot, aki akarja az igazságot. Halottainkat eltemettük, a szocialisták elbúcsúztak a pihenni tért szocialistáktól, nekünk, az élőknek, nekünk, a szocialistáknak dolgoznunk kell tovább. A megrendültség, a gyász hete elmúlt, folytatódnak a hétköznapok. Az igazság és a szocializmus bajvívóinak munkáik vannak. Kidőlt társaink emlékének adózunk azzal is, ha emberi összetörtségünkből föleszmélünk és szocialista munkakedvvel rójuk tovább a szürke Borokat a proletárság újságja számára. Az ő emléküknek tartozunk ezzel, de tartozunk azoknak a százezreknek is, akik a borzalmak e napjaiban néma jelentkezéseikkel megmutatták, hogy velünk vannak és éreztették, hogy mi érettük vagyunk... Az összetöttség hete elmúlt, a dologra, emberek! Rójuk a sorokat mink, ti, akik olvassátok, adjátok tovább, úgy, ahogy mindig tettétek, szájról-szájra azokat az igazságokat, amelyeket a mi sorainkból tanultok! A szocialista tanítás, a szocialista igazsághirdetés munkája egy pillanatra sem szünetelhet! Körülöttünk egész Európában a szociáldemokrácia igazságától és győzelmétől hangosak az újra rendezkedő népek. Mögöttünk félszázados múlt áll, a küzdelemben sohasem voltunk utolsók, az orgyilok villámlása nem állhatja utunkat. XXXXXXXXX X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X Ifjú barátunk, Bacsó Béla elvtárs is megérkezett már a nyugvóhelyére. A végére került annak az útnak, amelyre éppen egy hete, kedden este indult el... Tekintetünk belemered ebbe a gonosz fenekedéssel, ádáz gyűlölettel megtiport, szenvedéssel, vérrel meggyalázott világba... Ma egy hete még élt, még vidám volt, ma egy hete még ragyogott az ifjúságtól, duzzadt az életerőtől, mosolygott a boldogságtól. Azután sietve elindult, hogy utolérje Somogyi Bélát... Most elérte. Ott pihen már ő is Somogyi Béla mellett. Hant Kant mellett, a Kerepesi-temetőben, egymás tőszomszédságában domborodik a két sír. A szociáldemokrata munkásság zarándokhelye lesz ez. Örök emlékeztetője ezeknek a tragikus időknek, amelyek olyan sok mártírt követelnek a világot megváltó eszánc számára. A kalendárium szerint hétköznap lett volna ez a keddi nap, amelyen Bacsó Bélát sírba tettük. De a munkásság kegyelete, részvéte, hálája ünnepnappá avatta ezt a napot. A budapesti proletárság szocialista tömegei megszakították munkájukat és ismét odazarándokoltak a Thököly-útra, a Vas- és Fémmunkás-Otthonba, hogy kegyelettel adózzanak annak, akit azért öltek meg, mert a munkásság fölszabadulásának harcosa, mert szocialista volt, mert együtt találták azzal a másik szocialistával, azzal a Somogyi Bélával... A munkásság tízezrei hömpölyögtek a keleti pályaudvar környékén. A gyász ihletével, de az öntudat keménységével sereglettek össze. És azzal az önfegyelmezettséggel, amelyet csak a szocializmus adhat híveinek, vették körül a koporsót, amely drága halottunk holttetemét fogadta magába. És a tömegek mindvégig megőrizték ezt a fegyelmezettséget A gyászt nem zavarta meg semmi. Az emberek elsírták fájdalmukat, lehajtott fővel kisérték utolsó útjára Bacsó Bélát. És most ott nyugszik Bacsó Béla, szerkesztőségünk legifjabb harcosa, együtt a vezérrel, Somogyi Bélával Viruljon ki hantjukból a békesség virága! meghalt: munkástársai. Egy búcsúpillantást vetettek a koporsóra, amelyben a meggyilkolt Bacsó Béla feküdt, akit ismertek és szerettek — ha nem is mind személyesen —, de írásaiból, amelyeket a munkásokért és a munkásoknak írt. Négy koszorú borította a ravatalt A Népszava szerkesztősége és kiadóhivatala koszorúja „Felejthetetlen ifjú munkatársának" fölirattal. A pártvezetősége „Drága ifjú halottjának". Ifjú nejének koszorúján ez a fölírat volt: „Legszebb álmaim szállnak veled a sírba. Hitvesed." Ott volt még az elhunyt családjának koszorúja is. Fél 3 órakor vitték ki a koporsót a Bálint utcába. A koporsón rövid, de mégis olly sokatmondó fölirat: „Bacsó Bála, élt 28 évet." Hányat raboltak el tőle gyilkosai, akiknek bűne mindeddig megtorlatlanul maradt s meggyilkolásával kitől fosztották meg a munkásságnak százezreit, ezt nem lehetett a koporsóra odaírni. A koporsót vivő elvtársaink a Bálint utcán fölállított állványra helyezték a koporsót, majd gyászosan zengett a dal, amely már oly sok derék harcosunkat kísérte utolsó útjára: „Mert oly borús" ... A dalárdák éneke után a római katolikus egyházi szertartás következett, amelyet a szocialisták tízezrei megértéssel fogadtak — a® elhunyt családjának kívánsága volt az egyházi szertartás —, majd Gergely Győző elvtárs mondott búcsúzót a szerkesztőség és a párt nevében. Gergely Gyző elvtárs beszéde. A magyarországi szociáldemokrata párt és a Népszava szerkesztősége nevében búcsúzom Bacsó Bélától. A százezrek nevében, akiknek tömegeit a sanyargatás és elnyomás naprólnapra új tömegekkel szaporítja és annak a kisded csoportnak a nevében, amelyet a vak gyűlölet és az, esztelen bosszú immár gyilkosságokkal is csökkent. A párt nevében, amelynek lelkes katonája és a szerkesztőség nevében, amelynek legfiatalabb tagja dédelgetett kedvence volt. A keserű fájdalom jajkiáltása kívánkozik ki szívünkből. A brávók, akik ezt a hallatlan bűntettet elkövették, egy tekintetben elérték a céljukat: gyötrelem hasogatja a lelkünket, amikor mérlegeljük annak a veszteségnek a nagyságát, amelyet nekünk okoztak. A vezérrel együtt legifjabb testvérünket is elragadták tőlünk. A prófétával együtt, aki az utat mutatta, elragadták tőlünk azt, akire azzal a szeretetteljes reménységgel néztünk, hogy neki osztályrésze lesz majd a mi szenvedésekkel, könnyel teljes munkánk eredményé- ,ben. Milyen gyönyörű ígéretet tött le a barbár vérszomj! Az iskola padjaiból egyenesen ide tart a szociáldemokrácia soraiba. Hányszor mondta nekem, hogy a szeretet hozta közénk, mert csak a szocializmusban lehet szeretni, csak a szocializmus öleli át az embereket egy családba. A kassai munkásmozgalomnak agilis harcosa lett és ottani pártlapunkba dolgozott. Amiután a világháborút végigszenvedte és szülővárosát idegen, imperialista hatalom szállta meg, úgy vélte, hogy az ő számáig jobb, alkalmas hely a magyarnak megmaradt Budapest és idekerült X X X X X. X X X xxxxxxxxxxxxx xxxxxxxxxxxxx xxxxxxxxxxxxx XXX círvul, kegyetlenül meggyilkolták itt Ifjú lángolásának immár vége. Szemeit, amelyek a világosság szeretetével nézték a világot, kioltották és agyára, amelyből a gondolati érzések rajzottak, ráborítotok a halál sötétségét Bacsó Béla nem fogja Napsugaras, verőfényes szép időben állottak sötét borúval arcukon a munkások tízezrei, akiik eljöttek temetni Bacsó Bélát. Az Aréna-úttól a Stefánia-útig állott a munkások tömege és 2 óra után már megszűnt az egész útvonalon a villamos- és a kocsiközlekedés is: élő emberfal állotta útját. A Vas- és Fémmunkások Otthonának nagytermében volt fölállítva a ravatal. A fekete posztóval bevont falak komorrá tették a nagy termet, amelyben nemrég még olyan életvidám harcosunk kotő este pihen. Komoran vonultak el a ravatal előtt, akikért küzdött, akikért