Népszava, 1922. július (50. évfolyam, 146–171. sz.)
1922-07-04 / 148. szám
L. évf. AZ ELŐFIZETÉS ABA: egy évre.... 1100 kor. negyed évre 2110 kor. fél évre.... 550 kor. egy hóra ... W0 kor. Jugoszláviában egy számára 6 fog. korona. EGYES SZÁM AHA 5 KORONA Budapest, 1S22 faslácas 4, kedd Mna fcorona MAGYARORSZÁGI SZOCIÁLDEMOKRATA PÁRT KÖZPONTI KÖZLÖNYE MEGJELENIK HÉTFŐ KIVÉTELÉVEL MINDEN NAP SZERKESZTŐSÉG: VIII, CONTI-UTCA 4. SZ. (Telefon: József 3-29 és József 3-39) KIADÓHIVATAL: VIII, CONTI-UTCA I. SZ. (Telefon: József 3-31 és József 3-32) Törjék le a drágaságot! Szédületes tempóban rohanunk a végzetes lejtőn lefelé. Agrárállami létünkre a drágaság egyre fokozódik, smár nem is naponként, hanem óránként. A munkások, tisztviselők, alkalmazottaik, a falusi és városi kispolgárság jövedelmied és a megélhetés szükségletei között egyre nagyobb a különbözet. Ma már nemcsak polgári jólétről, de a fizikai lét legminimálisabb kielégítéséről sem lehet beszélni. Egyetlen nagy nyomortanya ma az ország. Éheznek, rongyoskodnak az emberek, mondhatnók: nana kevesek kivételével, akik a nagytőkés vagy nagybirtokososztályhoz tartoznak, avagy akik a gazdasági anarchia vámszedőinek csaptak föl. Munkabérből, fizetésből, fix jövedelemből ma mér egyáltalában nem lehet megélni Magyarországon, aminek veszedelmes következményei a népesedés és a néperő helyreállítása szempontjából máris jelentkeznek a közegészségügy romlásában, a születések és házasságkötések csökkenésében és a halálozási arány nagyfokú emelkedésében. Ha felelős helyen a legcsekélyebb mértékben is komolyan vennék azt a töméntelen ígéretet és programot, amit a fajmentés és fajföntartás hangzatos jelszavai alatt olyan bőven ontottak és ontanak, akiket a felelős tényezőknek komolyan, őszintén össze kellene fogniok és minden lehetőt el kellene követniök a drágaság letörésére. Mert ma ez a legfontosabb és legsürgősebb probléma. Semmi sem előziheti ezt meg. Minden más kérdés eltörpül a drágaság kérdése mellett, mert most a dolgozó magyar nép megmentéséről van szó! A nemzetgyűlésen is szó esett hétfőn a drágaságról. Két szónok is szóvátette a rémületes drágaságot. Peyer elvtárs kimutatta, hogy a kormány gazdasági, pénzügyi és vámpolitikája valósággal tenyészti a drágaságot és megjelölte azokat a módszereket, amelyekkel a drágaságot meg lehet fékezni és vissza lehet fejleszteni. Megszólalt a miniszterelnök is. A maga módja szerint beszélt, de nem mondott semmi biztatót. „A kormány tudni fogja a kötelességét" — mondotta — „a rágalmazókkal szemben", akik tudniillik beszélnek a drágaságról és megjelölik a drágaság folyamatának forrásait. Kétségbeejtő, hogy az ország miniszterelnöke, amidőn a végső összeomlás megakasztásáról van szó, amidőn élet vagy halál kérdése a helyes megoldás megkeresése: nem biztató szót mond, nem erőteljes rendszabályokat helyez kilátásba, hanem az elkényeztetett pártvezér túlzott érzékenykedésével rágalmazókról kockáztat meg ideges kijelentéseket. Érdemben alig volt mondanivalója a miniszterelnöknek. Megállapította, hogy a drágaság egyetlen oka pénzünk leromlása s ezután a közkeletű bölcsesség után még az a mondanivalója volt, hogy „amennyire a törvényes keretek és a valutáris viszonyok megengedik, a kormány mindent megtesz a drágaság megfékezésére". Mindenekelőtt megállpítjuk, hogy a mai súlyos helyzetben a legelső sorban felelős férfiú részéről ez a „megnyugtató" kijelentés egyenesen komikumszámba menne, ha konzekvenciáiban NSÜ volna keserűen tragikus. Nem vitatkozunk most afölött, hogy valóban csak a valuta romlása okozza a drágaságot, azt azonban megállapítjuk, hogy valutánk romlását viszont a belső drágaság emelkedése okozza. Vagyis, szörnyű játék folyik itt a valutasspekulánsok és a termelők között a dolgozó nép bőrére. A termelők — élükön az állammal és a fővárossal — állandóan drágítanak, mindent, amit drágítani módjukban áll. Ez a művelet természetszerűen csökkenti pénzünk külföldi értékelését. Amikor azután egy drágasági rohamot sikeresen befejeztek, akkor jön a másik kisegítő művelet: kezdik a koronát néhány ponttal fölfelé szöktetni — a drágaság ellenben itt marad, azután kezdődik megint élőből a játék. A korona megint esik: „természetesen" megint drágítanak — s ez így megy vég nélkül már három esztendeje. Ennek az ország- és néppusztitó manipulációnak köszönhetjük, hogy három év alatt a korona 150—200%-os értékhullámzása mellett átlagban mintegy 1500 százalékos drágulás következett le. A miniszterelnök semmitmondó kijelentéseivel az éhinség küszöbén álló ország nem érheti be. De mondott volna bármit a miniszterelnök: mindegy volna, mert szavak és ígéretek itt már nem segítenek, különös tekintettel arra is, hogy adott ígéretek be nem tartásáról sok ízben volt már alkalmunk meggyőződni. Nem ígéretek és kijelentések: most már tettek kellenek! Intézkedések, amelyek hatásai azonnal észlelhetők, még megállíthatják a veszedelmet, még megmenthetik az ország népét az éhínségtől. Rendszabályok, amelyek párt- és osztályérdekekre való tekintetek nélkül kérlelhetetlen szigorral ragadják meg a száguldó drágaság üstökét, még segíthetnek a gyorsan kifejlődő bajon. Legelső sorban az kell, hogy a legfőbb árdrágító, a kormány mondjon le minden további árdrágításról. Amíg ezt nem teszi, sem ereje, sem erkölcsi alapja nincsen a drágítók megfékezésére. Márpedig a drágítókat meg kell fékezni, a drágaságot le kell törni! Nem először figyelmeztetjük erre a kormányt. Figyelmeztetéseink nem hatottak. Maradt minden a régiben, a drágaság rohant tovább. Most újra figyelmeztetjük, amidőn talán még lehet segíteni. Fogadja meg tanácsainkat a saját érdekében, az ország és a nép érdekében, fogadja meg a végső gazdasági és társadalmi összeroppanás elkerülése céljából! A kivételes hatalom egy virágszála nyílott ki újból a kormány kertiben. Olvasóink alighanem élénken emlékeznek még azokra a tárgyalásokra, amelyeket a kormányéinak kezdeményezésére a szociáldemokrata párt megbízottai folytattak a kormánnyal. E tárgyalások folyamán esett szó — a szakszervezetek szabadságának biztosítása kapcsán — a vasúti alkalmazottak föloszlatott szervezetéről és betiltott szaklapjukról, a Magyar Vasutasról. A kormánytól elérhető engedmény egy morzsa volt csupán, az, hogy a vasuti alkalmazottak „más címen" újra adják ki szaklapjukat. Így indult meg alig néhány hónappal ezelőtt Váradi Jenő és Pászty Károly elvtársaink neve alatt a Vasutas szaklap, amelyet most a belügyminiszter „további rendelkezésig" sietett újból betiltani. A betiltás indoka a már csömörlésig ismert ürügy, hogy a nagyfontosságú közszolgálatot teljesítő vasúti személyzet „fegyelmét igyekeztek meglazítani". Szegényes és kicsinyes védekezés. A szolgálataikban megbecsült, anyagi szükségleteikben kielégített közalkalmazottakat semmiféle újságcikk nem fogja fölizgatni és nem fogja soraikban a fegyelmet megbontani. Ellenben, ha szolgálatuk terhes, javadalmazásuk elégtelen, munkaviszonyuk alája sülyedt az emberi méltósággal megegyező nívónak, akkor kénytelenek elégedetlenkedni, panaszkodni és akkor igazán nyűg számunkra a fegyelem és nem tudnak törődni semmiféle fegyelemmel, mert érzésvilágukat, gondolataikat leköti a gond, az élet terhe Ezzel az állapottal szemben nem mondhatni egyebet, mint hogy nagyon is szegényes védekezés a kormány részéről az, hogy nem a bajok megszüntetésére törekszik, hanem elnyomja a panaszok hangadóját, elnyomja a munkások érdekeinek egyetlen védelmezőjét — a szaklapot. Szép jövőt jósolhatunk itt a vasúti állapotok konszolidációjának, amikor belerúgnak a munkásokba — minden szükség, minden komoly ok nélkül. E famózus betiltás hátterében egyébként nagyon homályos árnyékok húzódnak meg. Keleti Dénes államvasuti igazgató — elnöke a Közalkalmazottak Nemzeti Szövetségének, Homonnay Tivadar, elnöke a Vasutasok Gazdasági Egyesületének és Hegyeshalmy Lajos volt kereskedelmi miniszter egy kissé haragosa a szombathelyi vasutasoknak — ott elszenvedett bukásáért a választásokon. A „Kansz", a „Vége" olyan intézmények, amelyek a vasúti alkalmazottak többségének nem kellenek és Hegyesuhalmy úr sincs hozzánőve a vasutasok szivéhez: a Vasutas betiltása tehát kissé világosabb így. Sajnálatos azonban, hogy a kormány odaadja magát az ilyen játékhoz és hatalmi szavával födözi a tehetetlen bosszú és versengő álmunkásszervezetek vezetőinek apró machimációit. A betiltó végzés még nem érkezett le az érdekeltekhez, csupán az esti lapokban helyezték el ismeretlen forrásból a betiltás hírét és így hinni akarjuk, hogy a dologban tévedés is lehet. De ha nem így lenne, akkor sem vátoztat a helyzeten a betiltás, mert a vasúti alkalmazottaknak épp úgy joguk van a maguk alkotta szervezetükben egyesülni, amint Keleti Déneséknek a Kanszban, amint az arisztokráciának a mágnáskaszinóban. Ezt a jogot a vasúti alkalmazottak föl nem adják és az ország egész munkássága mellettük áll, hogy ezzel a jogaikkal minél előbb élhessenek is. IWIMMVWfMAMMAMMAMWNWAMMMMMMAMWIAAMM Poincaré a háború kitöréséről és a német jóvátételről. Párisból jelentik: A kereskedelmi kamara vasárnapi ünnepi lakomáján Poincaré beszédet mondott. A miniszterelnök a francia kormány bel- és külpolitikájáról szólva az 1912. évi balkáni eseményekből indult ki és hangsúlyozta, hogy Franciaország akkor Németországgal és Ausztriával tevékenyen együttműködve igyekezett föntartatni az európai szolidaritás gondolatát. 1914 júniuisában — folytatta Poincaré — a sarajevói merénylet hirtelen véget vetett a türelemnek és hidegvérnek és a középhatalmaknak 1912 óta nagynehezen lebírt harci vágya ellenállhatatlan erővel jutott kifejezésre. A jóvátételi kérdésről Poincaré kijelentette, hogy „Németország, serényen dolgozik ipari és kereskedelmi erőinek ujjáépítés terén. Nem szabad hozzájárulni olyan elintézéshez, amely megengedné Németországnak, hogy hitelezői rovására meggazdagodjék. A francia követeléseket már éppen eléggé leszálmították, továbbmenni, már nem lehet,'"