Népszava, 1926. június (54. évfolyam, 121–144. sz.)
1926-06-01 / 121. szám
1926 június IL NÉPSZAVA 99 is nem lesz csosszatos ai ilyen frzelmek megismétlődése. Munkanélküliség, öngyilkosságok, csődök, a kereset lehetőiségek csökkenése jelzik a szanálás alját. — Az anóterkek 65% -át a nincstelen tömegek viselik. — A nyílt választójoggal a korrupció baktériumait terjesztik. — Diktatúra az egész vonalon. — A választókerületek beosztását is a népakarat meghamisítására akarják fölhasználni. n Megszavazták a 12 órás üléseket. A nemzetgyűlés hétfői ülését délelőtt 12 órakor nyitotta meg Scitovszky elnök, aki közölte, hogy Apponyi Albert köszönetét nyilvánította a nemzetgyűlésnek a 80. születésnapja alkalmaiból kifejezett szerencsekívánatokért. A napirend értelmében folytatták az appropriációs javaslat tárgyalását. Tamássy József egységes párti szólalt föl elsőnek, aki azt fejtegette, hogy a szanálás terheit főként a köztisztviselői kar érezte meg. Beszélt a köztisztviselői karból történt elbocsátásokról, a státuszrendezés hibáiról és arról, hogy az adóterheket csökkenteni k kell. A javaslatot elfogadta. Strausz István pártonkívüli félreértett szavai helyreigazítása címén utalt egy korábbi felszólalására és kérte a pénzügyminisztert, tájékoztassa a nemzetgyűlést, mikor terjeszti elő az elmaradt zárószámadásokat Majd összeférhetetlenségi bejelentést tett önmaga ellen, miután az Egyesült Fővárosi Takarékpénztár igazgatósági tagjává választották. A bejelentést áttették az összeférhetetlenségi bizottsághoz. Az ország gazdasági válsága a realiciós, diktatórikus kormányzás következménye. Peyer Károly elvtárs volt a következő szónok. Ennek a törvényjavaslatnak előterjesztését — úgymond — törvénytelennek tartom, neon ismerem el a kormánynak azt a jogát, hogy két évi költségvetést egy törvényjavaslatban kíván elintézni. Hiszenlehetnek képviselők, akik az egyik év költségvetését elfogadják, de a másikét nem, de a mostani javaslattal szemben ezt az álláspontjukat nem juttathatják kifejezésre. Most tulajdonképen új pénzügyi gazdálkodás korszaka indul meg. A szájnálás befejeztével javulást vártunk Ámde a korona stabilizálásán, az államháztartás egyensúlybahozatalánkkívül más eredmény nincs. Ezekkel az „eredményekkel" azonban a külföldi hitelezőik nem érik be, azt is nézik, hogy a költségvetés egyes tételei milyen célokra használtatnak, hogy az egyes társadalmi osztályokra milyen terhek hárulnak. A külföldi kapitalisták vizsgálják, hogy az állami bevételek milyen címen folynak be és hogy az adóbevételeket mire fordítják. A külföldi hitelezők azt is nézik, hogy milyen célra akarják a kölcsönt fordítani. Budapest hiába bizonyította be, hogy bevételei és kiadásai rendben vannak, csak akkor kapott kölcsönt, amikor a külföldi hitelezők látták, hogy azt hasznos beruházásokra kívánja fordítani, így történt a főváros és a városok mostani kölcsöneinél. Az államháztartásban a kiadásoknál elmaradt a körültekintő gondosság, a bevételeknél elmaradt az adórendszer megváltoztatása. A hiába OFLTN után új gazdasági rendszerre volt szükség, Magyarországon azonban az állami apparátusit nem idomították hozzá a megmaradt terület szükségleteihez, a kiadásokat neon szaorították meg. Az állam bevétele az üzeműek nélkül 724.8 millió pengőt tesz ki. Ebből a fogyasztási adók 6119 milliót, a forgalmi adó 194.7 milliót és a vámbevételek 67 millió pengőt tesznek ki. A fogyasztókat közvetlenül terhelő adók összege tehát 326.6 millió. Az állam bevételének 50%-át teszik ki a fenti adók. A magyar adórendszer tehát a bevételek nagy részét a dolgozó népet terhelő adókra hatírozza. Ez az adóteher a különböző illetékekkel körülbelül 65%-át teszi ki az összbevételeknek. Pedig a lakosság fogyasztóképessége nagyon alászállott. Akiadások 724,2 millió pengőben vannak előirányozva és ennek hetedrészét a honvédelmi tárca emészti fö. A honvédelmi és belügyi tárcakiadásai 204,8 millió pengőt tesznekki, az összkiadásoknak 39%-át. A budapesti kereskedelmi és iparkamara emlékiratot dolgozott ki, amely rávilágít a kormány pénzügyi gazdálkodásának hibáira. Az emlékirat megállapítja, hogy a közigazgatás nálunk elhelyezkedési lehetőséget jelent az úgynevezett történelm középosztály számláira. Valóban, ennek az osztálynak azok a tagjai, akik nem bírták magukat eltartani, mert elúszott a vagyonuk, egyszerűen bevornultak a megyékhez s ugy tartatták el magaikat. Ezen az segítene, ha a tisztviselői kart az egész országban államosítaná le. Az állami tisztviselők képesség, munkateljesítmény tekintetében fölötte állnak a megyei tiszázviselőknek. A jegyzői karban is vannak hasznos emberek, de a legtöbb községben a jegyzőnél hiányzik sok szükséges tulajdonság, mert azokat néhány hónapos tanfolyamokon nem lehet elsajátítani. Sok ember a politikának és nem rátermettségének köszönhette ilyen állását. Békeidőben 294.7 millió aranykoronát fordítottak a tisztviselők javadalmazására, tehát a bevételeknek 20.95%-át. Most a tisztviselők fizetése 296.6 millió, a bevételeknek 64.61%-a. (Propper Sándor: „Nincs állam, amely estebb írná!") Az 1926—27-es költségvetésben ez a szám fölszökik 65,4%-ra. A megcsonkított Magyarország jóval többet fizet ki tisztviselői illetmények fejében, mint amennyit a 21 milliós lakosú régi Nagymagyarország kifizetett. Elvben az az álláspontunk, hogy jól fizetett, ügybuzgó tisztviselőkre van szükség. A költségvetésben található hivatalokra azonban nincs szükség. (Propper Sándor: „Sok a sóhivatal!") Például mi szükség van vámőraltábornagyra, mi szükség van a pénzügyőrségnél 6 tábornokra, 23 ezredesre, 37 alezredesre, 41 őrnagyra és 149 századosra? A vámőrségnél minden hatodik vámőrre esik egy tiszt. Nem emlékszem, hogy a nagy monarchia idején lett volna vámőraltábornagy. Ennek a sok előkelő tisztnek azonban hivatali helyiségek, fűtés, világítás és megfelelő irodaszemélyzet is kell. Ebben a vonatkozásban óriási összegeket lehetne megtakarítani, ha a fölöslegesen nagyszámú személyzetet apasztanák. Hasonló aránytalanságok tapasztalhatók a minisztériumokban is. A jelenlegi Magyarországnak több tisztviselője van, mint amennyi volt a békeidőben. Ezt azután megsínyli az egész gazdasági élet. A megszállott területekről ideözönlött sok tisztviselő. (Propper Sándor: „Idecsődítették őket!") Voltak, akik kényszerűségből jöttek, de nagyon sokan voltak, akik a megszállás okozta zavarokat arra használták föl, hogy fölkerüljenek a fővárosba, a központba. A békeidőkben nem a legkiválóbbakat helyezték el a vidéki hivatalokban. Most azután az állam kénytelen volt őket a központi hivatalokban alkalmazni. A tisztviselői kar nívójának leromlására vezetett ez. Miután előrelátható volt a létszámapasztás, a hivatalnokok egymás bőrére igyekeztek érdemeket szerezni, hogy így biztosítsák pozíciójukat, így sok érdemes tisztviselőt szorítottak B-listára más menekült tisztviselő kedvéért. Annak ellenében, hogy az állam a tisztviselők fizetését megjavította, kérdés, hogy a tisztviselők munkateljesítmény tekintetében mit nyújtottak? Maguk a miniszterek állítják, hogy a munkateljesítmény nem javult, mert tudjuk, hogy az ügyek elintézése most is éppen olyan nehézkes, mint volt. A tisztviselőkkel szemben az állam elment teljesítőképességének végső határáig. Az állam egyik fő bevételét, a kereseti adót átengedte a községeknek, amelyek házartásának éppen ez az adó az alapja. Ezt a helyzetet nem szabad megbolygatni, különösen nem ama községieket illetően, amelyeknek területén ipartelepek vannak. Lehetővé kell tenni, hogy a munkások adójuk ellenében legalább kapjanak valamit a községtől az építkezés, a közművek, utak javítása és más közmunkák révén. A kereseti adót nem lehet ismét a vármegyéknek juttatni. A községek, városok így nagy hivatali apparátust tartanak fönn. Községekben, városokban, amelyekben azelőtt néhány rendőr végzett szolgálatot, most kapitányság, tanácsosokkal és főkapitányokkal megfogalmazókkal „ügyel a közbiztonságra" és ez a megnövekedett szám súlyosbítja a lakásviszonyokat és növeli a közterheket. Az államrendőrségi tisztviselők inspekciós díjakban néha többet kapnak, mint amennyi a fizetésük. Egy munkásegyesület műkedvelői előadását olyan nagy illetékekkel meg különböző címen szedett díjakkal terhelik meg, hogy azok több mint 1.008.000 koronát tesznek ki. Az ilyen fölösleges illetékek lehetetlenné teszik a munkásegyesületek ünnepélyeinek megtartását. Pedig ezek kultúrszükségletet elégítenek ki és a látni, tanulni vágyó munkásokat elvonják a füstös, alkoholos helyiségektől. Tudni kell, hogy a státuszrendezésnél fölvett illetményeken kívül jár-e még egyéb díjazás is a tisztviselőknek. A fővárosban a tisztviselőknek a törzsfizetésen kívül egyéb címen járó bevételeik is voltak. A szanálás gazdasági hatásai mutatkoznak a csődökben és öngyilkosságokban, a munkanélküliségben, a kereseti lehetőségek csökkenésében. A Szakszervezeti Tanács statisztikája szerint 1923-ban 16.491 mumfkanélküli volt, ez a szám ez év áprilisában 28.776-ra növekedett. Ebben a kimutatásban nincsenek bent a munkanélküli bányamunkások. A bányamunkások munkanélküliségét megállapítani ugyanis nagyon nehéz. Megállapítható azonban, hogy most 18-20.000-rel kevesebb munkás van foglalkoztatva a bányaiparban, mint soz évvel ezelőtt. Tehát összesen körülbelül 50.000 ipari munkás szenved keresethiányban a munkanél- küliség miatt. Ebben a számban azonban nincsenek benne a munkanélküli falusi mukások, a vidéki téglaiparban, kőbányákban foglalkoztatott emberek. Mindent összevéve Magyarországon 116.000 a munkanélküli munkások száma. Ezekről a munkásokról az állam nem gondoskodik. A szakszervezetek munkanélküli- és egyéb segélyek címén összesen 16.105.553.366 koronát fizettek ki. Ha a munkások keresetét minimálisan vesszük is, súlyos milliárdokra mennek azok az összegek, amelyeket a keresetnélküli munkások munkabér címén vesztenek el. A keresetnélküliség egyik fő oka az, hogy a tömegek vásárlóképtelenek. Még a munkában levő emberek se vásárlóképesek. A heti 793.000 korona minimális ellátási szükséglettel szemben a szakmunkás heti keresete csupán 500.000 korona. A békéltetőbizottságokat nem valósították meg. Ezek a gazdasági viszonyok azonban csak azért lehetségesek, mert Magyarországon antidemokratikus kormányzás pusztít. („Úgy van!" „Úgy van!" — a baloldalon.) Azért lehet a népre olyan súlyos terheket rakni, mert a törvényhozásnak nincsen köze a néphez a mai választórendszer mellett. Általános, titkos választójog mellett nem volna föntarthaató a mai antiszociális adórendszer, nem volna lehetséges a Bacher-féle szanálás. Nem volna lehetséges a Futura és hasonló intézmények támogatása, kizárt volna a protekciós vámhitelezés, lehetetlen volna a szeszkartel működése. („Igaz!" „Úgy van!" — baloldalon, — Zaj, közbeszólások az egységes párton.) Bacher szanálása, az angol kapitalisták kielégítése teszi lehetővé a numerus clausus föntartását. Ha a mai viszonyok között a függő helyzetben levő tisztviselő vagy munkás meggyőződése szerint szavazna, kitenné magát az elbocsátás veszedelmének A nyílt választójog a legnagyobb erkölcstelenségre neveli az embereket. Nyílt választásnál nem lehet hű tükrét kapni a nép akaratának. Az ózdi kerületben elképzelhetetlen, hogy az ottani munkásválasztók az őket foglalkoztató gyár mindenható igazgatója, Biró Pál ellen szavazzanak. Hasonlóképen függő helyzetben van a kerületbeli kisgazda is. A nyílt szavazási rendszer egyedül Magyarországon van egész Európában. Ha a titkosság nem fér össze a magyar ember jellemével, hogyan férhetnek össze a titkos társaságok. (Farkas István: „A titkos eskü is összefér?") Az általános, titkos választójog nem csupán szociáldemokrata követelés, hanem a legelemibb polgári jog. Budapesten a lajstromos választójogot akként érvényesítették, hogy előnyösebb, kedvezőbb elbánásban részesítették azokat a kerületeket, amelyekből a kormánypárt számára vártak mandátumokat. A kormány nem a nép akaratából kívánja az ország ügyeit intézni, hanem álparlamentáris rendszert követ, amely csupán elburkolása a diktatórikus hatalomnak. (Propper Sándor: „Tiszta fascizmus!") Ez a diktatúra teljes mértékben érvényesült két és fél évig pénzügyi téren. Bizonyos törvényeket nem hajtanak végre, így azt a törvényt, amelynek értelmében a háborúban fölmentetteknek adót kellett volna fizetniök a rolkscantak segélyezésére. Törvény ad fölhatalmazást a bányatárs pénztáraknak rendeleti úton való központosítására. Ezt a törvényt sem hajtották végre. Pedig letárgyalása óta 7 hónap telt el. Ez semmiesetre se alkotmányos módja a kormányzásnak. A szántszándékos késleltetésnek az a célja, hogy megkímélje a munkáltatókat bizonyos járulékok lefizetésétől, amelyeket a törvény végrehajtása esetén attól kezdődően fizetniük kellene. Az törvény, amelynek alapján az új nemzetgyűlési választásokat akarják lebonyolítani, föntartja a nyílt választójogot, sőt több vidéki kerületben, ahol a munkások függő helyzetben vannak, eltörölte a titkosságot. Ezt betetőzik azzal, hogy a választójog feltételeként megkövetelik a négy elemit. Ez olyan kikötés, amelynek nagyon sok állampolgár a saját hibáján kívül nem tud eleget tenni. A munkások sokszor nem bírják saját hibájukon kívül igazolni a négy elemi elvégezését. Megszállott területről csaknem tehetetlen beszerezni az iskolai bizonyítványt. Csak különösen szerencsés helyzetben, egyéni összek. 17