Népszava, 1930. május (58. évfolyam, 98–122. sz.)
1930-05-01 / 98. szám
cialista mozgalom és csak az vihet el igazán a szocializmushoz, amelynek tagjai ilyenek. Huszonötesztendős napilapunk, negyvenesztendős Május Elsejénk se felejtesse el velünk, hogy sem Népszavánk, sem májusi ünnepünk nem alkotnak öncélt. Mind a kettő eszköz. Eszköze a további küzdelemnek, a további haladásnak és azután — a végső győzelemnek. Ezért nem töltjük tétlen ünnepléssel napilapunk huszonötesztendős jubileumát és május elsején ezért nem áldozunk a puszta semmittevés oltárán. Ma is úgy akarjuk megszentelni e dátumokat, mint egykor a kezdeten, ugyanúgy akarunk viselkedni a Népszavával szemben, miként azok viselkedtek, akik a semmiből megteremtették. S noha ez a lap már jubilál, noha negyedszázados pályafutás áll már mögötte, noha tömérdek derék harcot állt és vívott odaadó elvtársaink segedelmével, mindannyiunknak ugyanolyan lelkesedéssel, ugyanolyan melegséggel kell melléje állanunk, mintha nekünk kellene megteremtenünk. Mert a Népszavára még nagy föladatok várnak, nagyobbak, mint aminőket eddig teljesített. E föladatai éppen olyan nagyok, mint aminek az egész szocialista mozgaloméi. Először is meg kell teremtenünk minden küzdelmünk alapját: a demokráciát. Ki kell vívnunk a szabadságjogokat, az egyesülés, a gyülekezés jogára, a sajtószabadságra elengedhetetlen szüksége van minden szocializmus felé való haladásnak, de szüksége van reá a polgári haladásnak is, amely ezek nélkül az elemi alapjogok nélkül még jobban elsenyved, mint a szocializmusért folyó küzdelem. A demokráciára irányuló küzdelemnek elengedhetetlen szüksége van az általános, egyenlő, titkos választójogra, mint minden igazán polgáriasult állam legfőbb alapkövére. Már ezek is óriási feladatok, pedig ezek is csak eszközei a további harcnak, amelynek a vámhatárok lebontásáért, a leszerelésért és a világbékéért kell folynia kell"-győznie," ha nem akarjuk, hogy újabb világháború döntse legsötétebb anarchiába az egész emberiséget. S mindezek mellett reánk vár a hatalmas szociálpolitikai alkotások egész sorának megteremtése: nyolcórai munkaidő, munkahiány esetére szóló segélyezés, bőséges munkaalkalom megszerzése, megvalósítása annak, hogy mindenkinek jussa legyen munkához és kenyérhez. Égig fölnyuló feladatok ezek s mindezek együttvéve is csak egyet jelentenek: útlerakást az új társadalmi rend megközelítése és elérése érdekében, az osztálykülönbségek kiküszöbölésére, a Szocializmus csodás épületének megépítésére. Íme, ezek a magasztos, gigászi föladatok várnak még reánk, ezeket kell megteremtenünk a jövőben, a jövőért. E föladatokat csakis a szociáldemokrata pártnak munkásokból, fölvilágosodott polgárokból, robotoló földmívesekből és a minden szépért és nemesért lelkesedők növekvő táborából álló hadserege teljesítheti. Hogy teljesíthesse: tömörülnie kell. Hogy tömörülhessen, meg kell teremtenie ennek agitációs és szervezeti előfeltételeit. A szociáldemokrata párt mozgalma aprólékos, kicsiny munkából és nagyarányú tömegmozgalmakból tevődik egybe. A nagy tömegmozgalmak évről-évre viszszatérő hatalmas seregszemléje: Május Elseje. Ha mostoha körülmények között küzdve, súlyos elnyomatásban élve, ezt a seregszemlét nem is tarthatjuk meg emberi méltóságban, szabadon kifejtve pompás erőinket, mert ellenfeleink reszketve gondolnak arra, hogy megmutatkozhassunk, bármiként ünnepeljünk is, gondoljunk arra, hogy ezen a napon egyek vagyunk, egy gondolatban, egy akaratban. Az aprólékos, kicsiny munkának legfontosabbja pedig volt és marad mindenkor: küzdelmünk a Népszaváért, amely immár huszonötesztendős, amely az alapja minden további harcnak és amely éppen ezért még mindig nem elég hatalmas, nem olyan, aminőnek lennie kellene. Ennek a kicsiny, aprólékos munkának is tömegmozgalommá, kell nőnie annak a révén, hogy a tömeg egyenként vett tagjainak kell benne megmozdulniok. Itt is mindannyiunknak eggyé kell lennünk: egy gondolatban és egy akaratban. Huszonötéves Népszava — Május Elsejének negyvenedik ünnepe, fontos emlékeztető dátumai ezek egész hadjáratunknak. Jusson ez ünnepi napokkal szegélyezett hadjáratunkról eszünkbe, hogy harcos párt vagyunk, küzdelem a lényegünk s győzelem a felada tunk. i • mikrail:g^&pai um in Egeres. Megy a mező, mint a víz. Cincog a fűszál is. Egér lett a buza is, Egér a bogár is. Egymás vállán kis kezük, Táncra kerekednek, Fölrúgják az életünk Arany porfellegnek. Nyüzsög, izog, föltolul, Ráncolódó bunda. Akasztotta fene úr Ide a nyakunkba. Szegény paraszt reményit Megeszi a kórság, Tántorodó kéményét Megüti a grófság, József Attila. Országúton. — Irta Nechanszky Lajos. — Künn csatangoltam akkoriban az országúton. Valahol Lüneburg tájékán. Egy ormótlan, végtelen hosszu-hosszu országúton. Balra mérhetetlen, hideg, őszi ugarak barnállottak, jobbra meg iszonyú, félelmetes, sötét, hajladozó-rengedező erdőségek. Tizenkilencéves suhanc voltam én akkor, s nagyon belém ijesztett a germán mocsarak és erdőségek végtelen egymásbaölelkezése, végtelen nyomorúságom és egyedülvalóságom, mert egyedül jártam utam. Egyesegyedül. S nem volt velem semmi, csak ócska, nyűtt batyum, meg a hegedűm. És nagy éhségem és rongyaim. És tétovaléptü, apró-féle kis életem A fák tetején — ó, micsoda rút, borzalmas, kopogó, üres, fenyegető fák voltak azok! — fekete varjak károgtak. S lomha, szürkés-lilásfehéren ködfátyolok himbálóztak, lengedeztek köröskörül. Hűvösen és suhogva, bujkálva és ijesztő csöndességgel. S én csak mentem — mentem — mentem... S most a messzeségből, ködből sötét alakok, imbolygó fekete árnyak bontakoztak elém. Nagy csapatban, ide-oda ődöngve az úton. Egy percre megmerevedtem — de azután csak tovább lépegettem feléjük. Hegedűm és kis batyum nagyon erősen magamhoz szorítottam és féltem-féltem. Ó, akkoriban sok-sok csúfat és gonoszat beszéltek mindenfelé az ilyen kóbor emberekről, csavargó bandákról! Azután csak elértek hozzám. Kóbor fickók ők is, akárcsak én. Tán tizenöten lehettek. Mezítláb, rongyosan, bottal, husánggal, éhes szemmel és didergő, görnyedt testtel. Olyik félmeztelen volt és húsát, bőrét csapkodta tenyerével, hogy ne fázzék. Kettő közülük nagy teknő krumplit cipelt. Hogy hol szerezték — nem tudtam. De nem is mertem volna megkérdezni. S most megálltak mindannyian. Mindenki rám nézett és végigmustrált talptólfejig. És forgatni kezdték a batyum kezükben és kibontották a hegedűm tokját. És vigyorogtak és röhögtek és kuncogtak és csettintgettek a nyelvükkel. És megpengették a négy vinynyogó húrt. Valami siró vacogás rémüldözött bennem: Ó, mi lesz, ha ezek a fickók elveszik a hegedűm?! Jóságos jó Istenem! De valami hirtelen támadt ötlet meglódította a két karom s kicsavartam a hegedűm és a vonóm a kezükből. S hegedülni kezdtem — — — Ugy bizony! Ott álltam azon a vad, hideg, rút, sötét országúton, körülvéve azokkal a züllött, toprongyos, mezítlábas, idegen árnyakkal, emberekkel s éhesen és elgyötörten, kínosan és fájdalmas testtel hegedülni kezdtem nekik .Mintha csak azt mondtam volna nekik: Ne bántsatok, ti .jó, gonosz emberek! Látjátok, én most nektek hegedülök. Most a ti barátotok, testvéretek vagyok. És hegedültem egyre egyre , a fickók eleinte merev szemmel, később kíváncsian, azután vigyorgó arccal bámultak rám. Nézték vékonyka, remegő ujjaimat, lötyögő, szakadt rongyaimat, s szétgyúrt bakancsomat. Roggyant alakomat és dermedt, félő szememet. Soka-soká elbámulgattak, elnézegettek. S lassacskán kört alkottak mellettem s átfogták egymás vállát, rongyos, fázó karjukkal és igy összekarolva, összefogózva nézegettek, hallgattak tovább. S amikor elhallgattam egy pillanatra, csak rámzúgott a hangjuk, mint egy furcsa kórus: Noch einmal! Noch einmal! És ismét hegedültem nekik. Valahogy odatestvéresült a szemem az ő szemükbe, szomorú arcom az ő szomorú arcukba s valami ismeretlen emberséges örömféle érzés járt át meg át engem. Már nem féltem ugy tőlük Előkotortam szívemből a vidámabb muzsikákat és ahogy végighullámzott a zene a négy húron, csak azon vettem észre magam, hogy egyetlen lüktető ritmus, egyetlen hullámzó öröm lett körülöttem a sok nyomorúságos fickó. Bizony. Táncra perdültem én magam is. Már ahogy elnyűtt testemtől tellett. A muzsikám meleg pajtásokká, érző szivekké, éneklő, vidám cimborákká gyúrta ezeket a vad zsiványokat, akik lassan párokra oszlottak és úgy hajladoztak, lengedeztek körülem, mint valami lakodalomban. És énekeltek, daloltak, ordítva, harsogva, bömbölve, kurjongva, nagy-nagy vigyorgással és örömmel, akárcsak holmi gyerekek. Holmi apró gondtalan lurkók. S a két fickó, az a két hórihorgas germán fickó a teknő krumplival ugrált balra-jobbra a zene bolondos hangjaiban, kavarogva, vihogva, ki-kilökve egy-egy csomó krumplt az útra széles jókedvében Akkor azután abbahagytam a muzsikálást. Belefáradtam, hogy csak ugy csurgott rólam a verejték. S most lassan összebogozgatták a batyumat s a hátamra erősítették. Én is visszaraktam hegedűmet és vonómat a tokba. Menni készültem. De nem engedtek ám ily egyszerűen. Nem bizony. A rongyos kezek belekotortak a rongyos zsebekbe és cókmókokba, s innen is, onnan is előkerült valami. Kenyérdarab, fél hurka, csokoládémaradék, egy elég jó nyakkendő, egy szakadt sál, s pár rézpénz is. S egy tarisznyaféle. Telve finom, barna sültkrumplival. És végül meleg, testvéri kézfogások így volt ez. Ott az országúton. Abban a rút és mégis drága őszben. Valahogy még fájt is, hogy ott kellett hagynom őket. Fátít. Soká-soká néztem utánuk, még azután is, hogy elnyelte őket a köd MKFS£AVA íjan május 1. & kfishivaiatotösn ünnep, tnéej sem S2«aí3£id nyjüwájtoaan iinnepeSni. (Bukarest, április 30.) A minisztertanács elhatározta, hogy május elsejét a közhivatalokban hivatalos ünnepnapnak kell tekinteti. (Bukarest, április 50.) A kormány május 1-re mindennemű nyilvános ülést betiltott és a szociáldemokrata párt által Románia minden városába összehívott gyűlések megtartását csupán zárt helyiségekben engedélyezte. és Délafrikeában. Beomlott a Sal. — Liszatent a förvonópép. (Schleiz, április 30.) Az Ottersdorf kavicsbányában tegnap délután Knooh Walter földmunkást és Richter ércmunkást egy beomló kavicsal betemette. Richternek csak a holttestét húzták ki a törmelék alól. Knooh alsótestén szenvedett súlyos sérüléseket, úgy, hogy kórházba kellett szállítani. (London, április 30.) A délafriikai Bulawayoban az úgynevezett Antilop-bányában egy aknafölvonógép500 láb mélységbe zuhant. A felvonógép 10 benszülött munkást halálra zúzott. A baleset úgy történt, hogy egy lezuhanó vasrúd agyonütötte a fölvonó kezelőjét, aki erre elengedte a fölvonógép kötelét.