Népszava, 1931. február (59. évfolyam, 26–48. sz.)
1931-02-01 / 26. szám
2 új olvasótömegeket remélünk. Gondoljunk ezeknek a tömegeknek jogos elkeseredésére és a haragjára. Gondoljunk arra, hogy a politikai szolgáláig és a gazdasági nyomorúság, ha mindjárt az egeket fogja is csapkodni, nem indítja meg azokat, akiknek az volna a kötelességük, hogy a szégyenletes és a tűrhetetlen állapotokon változtassanak. Csak a magunk fokozottabb ereje és csak a magunk tökéletesebb szervezettsége hozhatja meg a javulást és a várva várt változást! NÉPSZAVA 1931. február 1. A Nemzetközi Munkaügyi Hivatal a minikásiélküliség ellen intézkedéseket hívja föl a kormányokat. A Munkaügyi Hivatal albizottsága javaslatokat dolgozott ki a munkanélküliség leküzdésére. — Nemzetközi gazdasági együttműködésre van szükség. — A rövid munkaidő és a magas munkabér döntő szerephez jut a krízis elleni küzdelemben. Genfből jelentik: A Nemzetközi Munkaügyi Hivatal igazgatótanácsa szombaton délelőtt foglalkozott a kiküldött külön bizottságnak a munkanélküliségről szóló jelentésével. Az egész világon észlelhető munkanélküliség okait a jelentés a következőkben látja: a) túltermelés a mezőgazdasági terményekben, a mezőgazdasági termények rendkívül alacsony ára, a gazdatársadalom vászlóképességének csökkenése és ez utóbbi körülmény következtében az ipari cikkek forgalmának kisebbedése; b) egyes ipari készítményeknél a termelés és fogyasztás kiegyensúlyozatlansága; c) az aranykészletek aránytalan elosztódása, a pénzforgalom elégtelensége, a hitelellátás nehézségei; d) az ezüst árának hanyatlása, ami az ezüstvalutával bíró országok vásárlóképességét nagyban csökkentette; c) a nemzetközi kereskedelemben új termelési területek fejlődése következtében okozott megrázkódtatások, a nemzetközi áruforgalom, mesterséges eszközökkel való megakadályozása és az általános nemzetközi eladósodás; f) a még szűz területek kihasználásának nehézségei. A bizottság felszólította a Nemzetközi Munkaügyi Hivatalt, hogy keresse a Népszövetséggel a szoros együttműködést és igyekezzék a munkanélküliséget megszüntetni, illetve enyhíteni. A Munkaügyi Hivatalnak a munkáltatók és munkások szervezeteivel karöltve gyakorlati rendszabályokhoz kell nyúlnia, hogy megóvja a világot a munkanélküliség következményeitől. A bizottság ezzel kapcsolatban az egyes kormányok figyelmét is fölhívja különböző intézkedésekre, többek között a munkapiac rendezésére álláskilvántartás útján, a munkanélküli biztosítás létesítésére és kiépítésére, nagy közmunkák megkezdésére, a munkaerők elhelyezésének megkönnyítésére olyan országokban, amelyeknek még munkaerőszükségletük van, valamint a nemzetközi gazdasági együttműködésre. A bizottság jelentésében végül a rövidebb munkaidő és a magas bérek kérdésével is foglalkozott; e kérdésben a munkanélküliség leküzdése szempontjából a munkások és munkáltatók különböző állásfoglalását is mérlegelés tárgyává teszi. Egyben annak a reményének ad a bizottság kifejezést, hogy egy későbbi időpontban sikerül majd a munkáltatók és munkások fölfogását közös nevezőre hozni. Nagyarányú szervezkedő mozgalmat indítanak a biztosítási tisztviselők. Kimondták, hogy tömegesen csatlakoznak a Magántisztviselők Szövetségéhez. Ausztriában és Csehszlovákiában, továbbá a nyugati államokban kollektív szerződések szabályozzák a biztosítási tisztviselők szolgálati, munka- és fizetési viszonyait. Magyarországon nincsenek kollektív szerződések és ennek tulajdonítható, hogy a magyar biztosítási tisztviselők sokkal rosszabb helyzetben vannak, mint a szomszéd országok tisztviselői. Ez a körülmény arra indította a biztosítási tisztviselők szervezetét — amely mint szakosztály, a magántisztviselők szövetségéhez tartozik —, hogy erőteljes szervezkedő akciót indítson a biztosítási tisztviselők között. Ennek az akciónak egyik állomása volt az a jól sikerült nyilvános gyűlés, amelyet pénteken este rendeztek a magántisztviselők Andrássy úti székházában. A nagyszámban egybegyűlt biztosítási tiszt-viselőket Pollák Sándor elvtárs, a szakosztály elnöke üdvözölte. A gyűlésen először Kertész Miklós elvtárs szólalt föl, aki szívélyesen üdvözölte az osztrák biztosítási tisztviselők szövetségének a gyűlésen megjelent titkárát, Attilio Vaselli elvtársat, aki a Szövetség meghívására jött Budapestre. Kertész elvtárs kifejtette, hogy a magyar biztosítási tisztviselőknek meg kell ismerniök az európai biztosítási tisztviselők mozgalmait, mert a biztosítási intézetek helyzete megjavult és a vállalatok a jó konjunktúra ellenére sem gondolnak az alkalmazottak helyzetének javítására. Az igazgatósági és felügyelőbizottsági tagok nagy fizetéseket és jutalmakat kapnak, ezzel szemben a tisztviselők nagy tömeges éhbérekért dolgoznak. Ez annak tulajdonítható, hogy a magyar biztosítási tisztviselők szervezete még gyönge. Ezért erőteljes mozgalmat kell indítani a szervezet megerősítése érdekében. Különösen a kezdőfizetéseket kell rendezni. Aztán Vaselli elvtárs, az osztrák szövetség titkára mondott nagy figyelemmel hallgatott beszédet, amelyben az osztrák biztosítási tisztviselők szervezkedési küzdelmeiről és a kivívott eredményekről tájékoztatta a gyűlés hallgatóit. Az ausztriai biztosítási tisztviselők annak köszönhetik rendezett munka- és bérviszonyaikat, hogy csaknem száz százalékig szervezve vannak. A kollektív szerződések segítségével biztosították helyzetük állandóságát és a kivívott szolgálati szabályzat értelmében 31 évi ideiglenes szolgálat után mindenki véglegesített tisztviselővé válik, akinek jogait az üzemi tanácsokban helyet fogató bizalmiak védelmezik meg. A 17 éves osztrák biztosítási tisztviselőnek havi 120 schilling kezdőfizetése van, amely a legegyszerűbb tisztviselőknél is 400—500 schillingig emelkedik. A kitűnő munkaerőket az üzemi tanácsok véleménye alapján magasabb fizetési fokokba osztják be. A magasabb fizetési fokokba a várakozási idő elteltével mindenki automatikusan lép elő. Szabályozva van a felmondási idő, a beteg alkalmazottal való viszony és az is, hogy a tönkrement vállalatok milyen elbánásban részesítsék volt tisztviselőiket. Bécsben csak 56 munkanéküli biztosítási tisztviselő van. Azután ,i biztosítási tisztviselők nemzetközi mozgalmáról beszélt és lelkes szavakkal hivta föl szervezkedésre a magyar biztosítási tisztviselőket. Miután Pollók Sándor elvtárs megköszönte az élvezetes előadást, kimondták, hogy erőteljes szervezkedő mozgalmat indítanak és minden tisztviselőt fölszólítanak a szövetségbe való belépésre. Meleg kályha mellett. A kályhaláng duruzsolását telente én is szeretem, ha sárga sávok kergetődznek a hómennyezeten s a lelkünk zöld tavaszról és píros nyárról álmodik vagy szálldos színes szüretekre hangos hegyű határokig. ... De most a kályhaláng haragos fényét dobva ránk nem duruzsol, de mormol, mint lánravert komondor és a haragja a legszebb álmot elugatja. Dühe parazsát szórva ránk, riaszt, kerget a kályhaláng: — Ember, lehetsz-e boldog, nyugodt s az álmod nem fonák, mig vannak kenyeretlen polcok és fűtetlen szobák?! Héky Gábor. Maris, a törvénytelen. — írta Kodolányi János. — A bolond Maris arca egészen eltorzult, mint a fölingerelt majmoké. Ez a szegény, tizenötéves, jól megtermett leány olyan volt, mint a macska és a gorilla keveréke. Valamikor kékszínű, legyszál ingforma ruhájából puhán és ruganyosan domborodtak ki az idomok, dereka hajlékony volt, de nem vékony, combja telt és rövid, meztelen lábikrája formás és futásra termett. Két gömbölyű, kicsiny melle most haragtól hullámzott. És az arca! Mintha valami remek szobrász durván kinagyolta volna az ösztönös, természetes jóság szobrát, aztán alacsony homlokot nyomott volna a széles orr, széles szája az éppen csak jelzett, de ki nem simított arcvonások fölé s a homlokra furcsa, vízszintes redőket húzott volna. Dus, barna, fényes haja benőtt a homloka közepén. S igy az állati, eredendő jóság és a düh zagyván keveredett össze a vonásokban, a művész megunta a vesződést, elhajította szerszámait s maradt az embernek induló tökéletes fej féligmeddig állati. Ki volt az arpja? Ki volt az anyja? Miből élt? Ki szerette valaha? Nem tudta senki... Rövid ujjait ökölbe facsarva, szikrázó szemmel meredt a körülötte ugráló, nyelvet öltögető, visító gyerekhadra.. Őt csak kínozták, nem játszottak vele soha. Kiközösítették, mert nem volt senkije, semmije. S döngette a mellét s hadarva rikoltozott: — Egyen meg benneteket a rosseb! Egyen meg! Egyen meg! Zihálva kapkodta a levegőt, annál dühösebb lett, mennél jobban verte a mellét. Erős fehér fogait kivicsorította , barna szemében lángolt a düh, gyűlölet, bosszúvágy. De ez a látvány még harsányabb röhögésre, ugrabugrára s kínzásra ingerelte a fickókat. — Mikor megy férhez, Maris? Ki vesz el, Maris? Az ördög fia? Bolond Maris, bolond Maris, bolond Maris! Zabigyerek vagy, Maris! Köveket kapkodott föl, haja széthullott s a nyári szél beleverte az arcába. Furcsa, köralaku mozdulattal hajigálta a köveket s rekedten, kipirulva visított: — Vrriih! Jinh! Maris közvetlenül egy sárgára festett csinos ház ablaka előtt dobálózott, visított és káromkodott. A délutáni napfény vibrálva ömlött a csendes utcára, ahol nem védte meg senki, nem simogatta meg senki, a fehér parasztházak és aranyzöld szederfák ragyogtak, a házfalak villogtak és szikráztak az ablaküvegek. Maris az Amint ismeretes, Peyer Károly elvtársat, az a képviselőház keddi ülésén leleplezte az albertfalvi építkezések körüli botrányos visszaéléseket, a kormánytöbbség, az elnök javaslatára. A „rendzavarás" ürügyén a mentelmi bizottság elé utasította. A mentelmi bizottság szerdán délelőtt 11 órakor foglalkozik ezzel a „mentelmi üggyel", erős fényben hunyorgott. S ebben a percben gyermeksirác zendült a fehér függöny mögött. Maris visszakapta a lélekzetét, alsó ajakát beharapta, úgy figyelte a megsíramlott gyermek panaszos, keserves rivását. Alacsony homlokán fölszaladtak , kisimultak a ráncok. Ökölbe markolt piszkos keze ernyedten hullott vissza s elejtette a körveket. És a szemében egyszerre fölcsillant, a kíváncsiság. A következő percben óvatosan a nyitott ablakhoz lépett , benézett rajta. A fiatal asszony, aki odabent vigasztalgatta tizhónapos fiacskáját, az ablakhoz jött s Maris felé tartotta az anyaszült meztelen, szőke, kövér kis gyermeket, S a gyermek elhallgatott, tágranyilt szemmel bámulta Marist és Maris tágranyilt szemmel a gyermeket. A gyermek mosolygott, kinyújtotta Maris felé kövér kezecskéjét s gagyogott valamit. És Maris is kinyújtotta piszkos, vaskos kezét s mosolygott ő is önfeledten, boldogan, valami határtalan ragyogásban. — A nénié ez... ez a kis baba? — kérdezte végül vastag, rekedt hangon. — Hm? A tiéd, néni? S átszellemülten bámulta hol a gyermeket, hol a vidám fiatalasszonyt. — Az enyém, Maris. Ugye, szép? Ni, milyen szép! Állj csak egyenesen, fiacskám, mutasd meg, milyen nagy legény vagy!... Ugy ni! Ekkora legény vagyok ám én! Azám! Látod, Maris néni? — gügyögte az asszony s olyan volt, mint egy mosolygó tündérasszony. És a gyermek! Hogy játszott selymes bőrén a napfény! Milyen széles volt a melle, aranyszőke hajfürtökkel leöntött feje hogy' kacagott a napfényben, hogy' ragyogott a tiszta, kék szeme! Milyen csodálatosan nézte Marist és hogy sikongatott s nevetett! Maris vonásai meglágyultak, szelíd jóság tükröződött az arcán. S mély, rekedt hangja ujjongva csengett: — Néni!—mondta. — Nekem is lesz ám ilyen sszép kis fiam! Nem hiszi? Szempilláin csillogtak a könnyek. Az albertfalvi építkezési visszaélések - a mentelmi bizottság előtt.