Népszava, 1943. május (71. évfolyam, 97–122. sz.)
1943-05-23 / 116. szám
1943 május 33. vasárnap N£PS NAVA Marc Bernard az írói hivatásról és a proletárirodalomról A Goncourt-díjas író nyilatkozata a Népszavának A Goncourt-díjas író fiatalember. Harmincötéves. De mozgalmas múlt és hét regény van már mögötte, közöttük egy-kettő, amellyel sikert aratott. Valamikor, amikor mégilyen megkülönböztetésről beszéltek, baloldali írónak számított. Ám Franciaországban ez Josoni jelentette azt, hogy a másik tábor kígyót-békát kiáltott volna ellene. Amikor „Anny" című regénye megjelent és a „Prix, Interallié" odaítéléséről volt szó, a szélsőjobboldali írók is egyöntetűen rászavaztak. Viszont az is, igaz, hogy az igazi írók, mint amilyen Marc Hernand is, akár jobb-, akár baloldali meggyőződésűnek vallották magukat, sosem tettek hűtlenek az irodalmi principiumokhoz és nem váltak parlagi agitátorokká. Az író hivatása Marc Bernard proletárírónak vallja macrát. Itz annyit jelent, hogy a proletárok közül jött, hogy azok lelkét hordozza magában, hogy erről a lélekről tesz vallomást. Kora gyermekkorától kezdve végigélte a proletárélet minden keservét. Volt kifutófiú, pékinas, vasmunkás a Renault-gyárban, vasúti munkás, 3 munkanélküli és amikor „Pareilse des enfants" című nyolcadik regényével megnyerte a Goncourtdíjat, nimesi szobakonyhás, világitó udvarra néző lakásában minden holmija le volt foglalva. És ennek az embernek első szava, amikor a díjkihirdetés után a rádió riportere felkereste, az emberi szolidaritás hangoztatása volt. — Az író hivatását abban látom— mondotta —, hogy közelebb hozza egymáshoz az embereket minden nemzeti, faji, vallási akadály ellenére. Nekem is erről beszél. Szavaiban minduntalan visszatér a „humanisme francais", a francia humanizmus, amelynek hívője s harcosa. — Meggyőződésem szerint mi, emberek, közel tudjunk egymáshoz jutni, ha mélyen és tisztán magunkba nézünk. Az emberi lelkek nincsenek olyan messze egymástól, mint sokan hiszik. Gyakran csak egészen másodlagos körülmények választják el őket. Ezért hangsúlyozom annyira afrancia humanizmust, amely szakadatlanul azon igyekszik, hogy minden különbségen túl, minden különbség ellenére egyesítse a szétválasztott embereket. Finom, nyílt arca van. Dús, szőke haja. Díjnyertes könyvében gyermekkorának történetét írja le. — Sokáig haboztam. Harmincöt év felé még nem szoktak visszaemlékezéseket írni. De nem tudtam ellentállni az elbeszélés örömének. Emlékeim olyan elevenek, olyan kedvesek nekem, hogy végül is legyőztek. Le kellett írnom őket. Az összeomlás után,1940-ben kezdtem hozzá. Egy pillanatig még a politika kísértett. Egy este Nimesben összeültünk: egy szocialista, egy szindikalista, egy ill.iú radikális és egy régi jobboldali. De ez csak szalmaláng volt. Az irodalom győzött. A proletáriodalomról - Proletárirodalom? Semmi sem hiábavalóbb, mint társadalmi eredetük szerint osztályozni az írókat. Igen ám, de ha munkájukon rajta van a bélyeg? Csak el kell képzelni egy fiatal munkást, parasztot, vagy hivatalnokot, aki írni kezd. Micsoda szenzációt érez, amikor kifejezi magát! Évszázadokat kellett várniok, hogy erre merészkedjenek. Persze hogy ügyetlenek, persze, hogy nem elég műveltek. De minden fogyatékosságuk ellenére új emberi, látással gazdagították az életet, megmutatván magukat, a nép lelkét. Valamikor a naturalisták próbálták bemutatni ezeket az embereket: Tiené Bazin a francia parasztot, Turgenyev a muzsikát, Zola a munkásnőt. De ez olyasmi volt, mint amikor a természettudós leírja a rovarokat. Ám aztán ezek a rovarok maguk szólaltak meg és megmutatták magukat: Baptiste Bonne a francia parasztot, Gorkij a muzsikát, Marguerite Audoux a munkásnőt. És ez volt az igazi. Világosság gyúlt a szívekben, nem kellett többé közvetítő köztük és a világ között. Véleményem szerint ez az úgynevezett proletárirodalom nagy érdemei . A proletárírók száma az utóbbi időkben egyre szaporodott. Volt idő, amikor megpróbáltunk néhányan tömörülni. De a politika kígyója közelünkben leselkedett. Azt kívánták, hogy ,,proletárérdekeket" szolgáljunk. Mindenki tudja, menynyire gyilkos, mennyire tehetségbénító az a tudat, ha olyan műveket várnak tőlünk, amelyeket azonnyomban politikai agitációs eszközként akarnak felhasználni. A proletárírók csoportja nem vállalta ezt a munkát. A proletárirodalom azt szolgálta továbbra is, amire hivatott, ami lényege. Malaquai, Meckert, Henri Calet néhány szép regénye tanúskodik erről. — Egyetlen, amit követelni lehet az írótól az, hogy hű maradjon önmagához. Az igazi proletártehetségek, anélkül, hogy valami közvetlen gyakorlati céljuk lenne ezzel, mindig és minden kényszer vagy erőfeszítés nélkül hűségesek maradnak ahhoz a világhoz, amelyből jöttek. A legnagyobbak közülük bizonyosan messze túlemelkednek majd ezen, hivatásuk, tehetségük magasabb csúcsok felé viszik őket, túl a társadalmi különbségek színfoltjain , a humanizmus felé. De ezek sem tagadhatják meg soha a termőföldet, amelyben gyökeredznek, amely emlékeiket táplálja és amelyből álmaik erednek. Így beszél a Goncourt-díjas proletáríró, aki díjnyertes regényének címét ebbőla krisztusi mondásból vette. ..Bizony mondom néktek, ha nem váltok hasonlatossá a gyermekekhez, sosem mentek be atyám országába." Szélpál Árpád 'Igrig" ... ben irgalmatlan fölény csillogott. „Győzni fogok"... Vagy újra börtön, vagy szabadság, de asszony nélkül. Múlt nélkül. Péter érezte, hogy a kőhajó most, idegen kikötőhöz ért és senki, senki sem vár reá az aszfaltba burkolt parton. Egyedül maradt. A sarokban halkan vihogtak a leányok. Csak most vette észre, hogy valami szokatlan csend van a füstös ivóban és csupán az ölestermetű csapos babrál egészen közel valamivel a hátuk mögött, képaintatóan közömbös arccal. — Aztán hogy voltatok ti ott a sitiben négy évig asszony nélküli — kérdezte egyszerre a másik. Hangjában volt valami fölényes, shanyag, gúnyos kételkedés. Péter köhintett. A másik hanghordozásából érezte, hogy most valami kezdődik. „Asszony nélkül", hát igen, azokat az éveket nélküle is lehet. Azokat... de ezeket... ezeket nem. Nem. Sok, sok asszony jár az utcákon, vár a kocsmákban... de egyik sem hord ilyen zöld ruhát, egyik sem hordja a kezdődő ráncok mögött a múltját, az ő múltját. A múltját lopta el ez a bajuszos, kerekarcú ember. — Te, Péter, hát siket vagy?... Asszonyról van szó! — Nem érdeklik már őt az asszonyok ... — kotyogott közbe az egyik leány. Hirtelen valahogy minden lecsendesedett, azután egyszerre dörögve dőlt fel a hátravágódó szék, csengett a felborult pohár. A vastag üveg széles ívben a levegőbe lendült. A bajuszos fölugrott. Nem? — üvöltötte kirobbanódühvel —, nem, hát akkor miértülsz itt. Hát akkor menj... —Erős álla remegett, ajkáról szitkok hullottak. Péter lassan, sután megemelkedett székében, de már késő volt. Szeme előtt kés villant. Valami éles acélkarom, végigkarcolta a homlokát, azután újra meg újra. Szemét elborította a homlokáról lecsorgó vér. Már nem látott semmit. Hallotta,hogy az asszony felsikolt. Ellökte magától az asztalt és lezuhant a padlóra. — Vagány! Börtöntöltelék!... Patyi, dobd ki! Péter feltérdelt. Egyik kezével a zsebéhez kapott, a másikkal az arcát elöntő vérét törölgette. A csapos gyakorlott mozdulattal fogta a csuklóját, azután az ajtó felé lendítette őt. Még megbotlott a küszöbön, azután egyszerre megcsúszott ,s nekitántorodott a ház hideg, lucskos falának. Mögötte csengve csapódott az ajtó és tompán felmorajlott a lárma. Ruhája ujját vérző homlokához kapta és szívdobogva a fájdalomtól, bámult előre. Az utca most olyan volt, mint sűrű, fekete folyadékkal teletöltött árok. A házak sötéten tornyosultak a magasban. Fent a fekete égbolton egy fényszóró kóválygott. Lent a járda szélén halkan csörgedezett az olvadó hólé. Valami roppant áthatolhatatlan fekete fal emelkedett előtte. Érezte, hogy menni kellene valahová. Valahová, előre,bujkálva ,a szakadék mélyén, a roppant házsziklák alján, mint az éjjeli állatok. . Néhány tántorgó lépést tett, azután egyszerre megtorpant. Tudta, hogy hiába megy a homályban, hiába bujkál a roppant fekete háztömbök aljában, nem változik semmi. Nem változik semmi, mert a vereség tudata irgalmatlanul összezúzza őt. Soha, soha nem tud majd felszállni újra a kőhajóra, mert senki sem vár reá a kikötőben. Nincs holnap, mert az ő holnapja elsorvadt a rácsok mögött. Nincs múltja, mert az ő múltját elvették tőle. Küzdeni kell. Lassan kihúzta zsebéből a kését és lehajtott fejével odaállt az ajtó elé. Csend volt. Sokáig, sokáig csak a belé csörgedezett a járda mellett és benn az üveg mögött tompán recsegett az ének. Nem hallotta, amikor nyílott az ajtó, csak azt látta, hogy a nagybajuszos szálas alakja egyszerre felbukkant előtte. Azután mellette megjelent az aszszony is. — Azt akarom mondani még, hogy... — kezdte lassan Péter. — Ne álljon itt az útban, öcsém — morgott a másik. Látszott, hogy az ucca homályában nem ismerte meg, ki áll előtte. Mindhárman megtorpantak. . — ...Nem adom... — hallott Péter ajkáról. Keze a levegőbe lendült. Látta, hogy az asszony alakja egészen közel felbukkan előtte. Érezte a szájából kiáradó enyhe borszagot és látta, amint a haja furcsán, hiitalosan megcsillan a nyitott ajtón reáhulló fényben. — Ne ... ne ... A penge lecsapott. A gondolatok, vágyak, szándékok egyszerre széthullottak. Az ucca csendjében halk, akadozó hörgés vibrált és talán a járda szélén csörgedező hólépatak is elhallgatott, megtorpanva valami fekete gáton. — Te, Ilonka, mi van veled? — horkant fel egyszerre a bajuszos hangja. Káprázó szeme csak most kezdte megszokni a homályt. Érezte, hogy az asszony hátradől. Átkarolta furcsán petyhüdt vállait és hirtelen kitörő, gyerekes rémülettel felkiáltott. Péter megfordult és lassú, botladozó léptekkel indult át az ucca túlsó oldalára. Alakja egyszerre beleolvadt a homályba... Fentről a fekete égboltról, mint hulló csillag, egyszerre lesiklott a fényszóró vibráló fénykévéje. * Hajnalodott, amikor a Práter uccábann egy rendőrőrszem megszólította... ". le. oldal Nyílnak a virágok! virágdíszben pompázó Tao te King Az Officina új csillagos könyvének szerzője Lao-Ce, kínai filozófus?, Kon-Fu-Ce kortársa. Műve nem módszeres filozófiai könyv, hanem aforizmák, bölcs mondások gyűjteménye. Nem meta fizikai problémák merldő fejtegetései, nem is erkölcsi irányelvek, mert Lao-Co szerint jó és rossz csak vélemény. A gondolataiból kiáradó értelem és világosság a görög filozófusokkal állítja egy sorba ezt a nálunk ismeretlen kínai bölcset. (—) Az éjhez Fekete éj, te vagy teremtem és te leszel egykor végzetem. Te voltál lelkem, múzsám, nemtem, át hosszú-hosszú éveken. Te vagy szerelmem, életem. Csillagkebledből szívtam régen a szent csodát, az életet, ha lámpásod kigyúlt az égen, himnuszt daloltam én neked: sápadt, rajongó kisgyerek. Később, mikor megtört a bánat és kínoztak sötét sebek, mikor az élet reámtámadt, te rámvetetted hűs kezed és a tátongó seb behegedt. Most is, ha olykor fái, hogy élek s könnycsep csillog lelkem ha van, ha szívemben hiú vagy éled, mert keserű a bús magány, hozzád futok, hozzád, anyám. Sötét királynő, úgy szeretlek, te vagy teremtem s végzetem s ha egyszer, mint a nyári jelleg, tovaszáll csendben életem — te fogod majd le két szemem. Jánosházy Gyöngy