Népszava, 1956. január (84. évfolyam, 1-26. sz.)
1956-01-01 / 1. szám
DOLGOS TERVEK- MUNKÁSTERVEK Pióker Ignác: BOLDOG ÚJ ESZTENDŐT! Pióker Ignác, Kossuth-díjas gyalus nagy munkában van: harmadik ötéves tervén és ki tudja, hányadik jelentős újításán dolgozik. Nehogy a gyorsszárnyú idővel folyó régikeletű párosversenyében előnyt veszítsen, megegyezünk, hogy beszélgetésünket három kérdésre és három feleletre korlátozzuk. Nehéz feltétel ez a sok mindenre kíváncsi újságíró számára — hát ne legyen könnyű az interjúalanynak sem. Íme, az első »kiadós« kérdés: — Hogyan fest Pióker elvtársnál a múlt év mérlege: elégedett-e azokkal az eredményekkel, amelyeket munkájában és magánemberként elért? — »Globálisan« elégedett vagyok — mosolyog Pióker. — Úgy érzem, hogy képességeimnek megfelelően dolgoztam. Nagyon örülök, hogy régi munkatársammal, Móré Mihály technikussal együtt sikerült megvalósítanom eddigi legjelentősebb újításomat, a gyalugépre szerelhető másolóberendezést. Felépült szép új családi házam, békében, jó egészségben éltünk — kell-e ennél több? Persze akad még egy és más, amivel nem vagyok teljesen elégedett — dehát éppen innen adódnak az új célok, feladatok ... — Egyszóval az új esztendőre vonatkozó tervek. Elmondana ezekből néhányat — minél többet? — Szívesen. Először is szeretnék minden héten legalább egy fél napot az újításaimmal foglalkozni. Tökéletesíteni akarom az előbb említett másológyalut, továbbfejleszteni a kétkéses gyalulás módszerét, a kúpkerékgyalulást és a forgatható kést. A szakszervezet és a minisztérium segítségével fel akarom eleveníteni a gyümölcsöző tapasztalatcserelátogatásokat. örülnék, ha az ország gyalusai minél nagyobb számban felkeresnének és engem is meghívnának más gyárakba. Elhatároztam, hogy kísérleteket folytatok a drága színesfémek helyettesítésére műanyaggal vagy vassal és szorgalmas olvasója leszek a műszaki könyvtárnak. Odahaza pedig fákat ültetek és zuhanyozót csinálok a kertben két kisfiamnak. Dióhéjban ezek lennének a terveim. És mi volna a harmadik kérdés? — A harmadik kérdés az, hogy ... hogy nem tehetnék-e fel egy negyedik kérdést is? Lehet? Akkor hát előbb azt mondja meg Pióker elvtárs, mit kíván az új esztendőre az ország dolgozóinak? Azután árulja el, mit kívánna saját magának? — Ország-világ minden rendes emberének békés boldog új esztendőt kívánok. Jó tervteljesítést, gazdag termést, minél több eredményt és minél kevesebb selejtet, hibát életünk minden területén. Mit kívánok magamnak? — mosolyodik el. — Szeretném, ha egy nap 48 órából állna, de attól tartok, hogy ezt nem lehet elintézni. Úgy gondolom, nem kívánhatok okosabbat, mint erőt, egészséget és sok jó ötletet terveim, céljaim megvalósításához. v. v. Tervismertetés — otthon Berreg az előszoba csengője és máris nyílik az ajtó. — Megint hol voltál ennyi ideig .— zsörtölődik Boros Miklósné férjével. De látszik, hogy örül a párja hazajöttének. Az egyéves, Éviké apró kacsáit nyújtogatja apukája felé, majd csókot ad a jó homlokára. Boros Miklós siet a fürdő-é, szobába átöltözködni. — A jö-j| vő évi tervismertető értekez-\\ létről jöttem... Jó lenne, ha\\ mi is megcsinálnánk külön aj, *családi« tervünket — hallat-tszik a félig becsukott fürdő- szobaajtó mögül. A konyhában kellemes illatok terjengenek. A|| napokban levágott másfél má-|! zsás hízóból finom kolbász,;! hurka és egyéb jóféleségek]’, sülnek a sütőben. ;! És a jóízű vacsora utáni máris arról beszélgetnek, mint'\ nemrégiben az üzemben. Csu-|| pán az a különbség, hogy itt',] a jövő évi »beruházás« nemz gépeket, szerszámokat jelent, hanem... ]. — A nyár végére meglesz az 15 000 forint, veszünk rajta egy kombinált szobaberendezést — adja elő tervét a csa-;ládfő. A helyeslés egyhangú. ★ Mindezt mint a Boros-család vendége láttam és hallottam. — Milyen ember Boros! Miklós? — Úgy gondolom, megérdemli, hogy közelebbről] megismerjük. Nyolc évvel ezeelőtt érkezett Oroszlányba és a] város fejlődésével együtt nőttj öntudata és jóhíre. Megkapta] az első, második, harmadik, sztahanovista jelvényt, majd két kormánykitüntetést. A helyi lapok szinte hetenként ír-tak tíztagú frontbrigádjáról. Az elsők között kapott a két-, szoba összkomfortos lakások közül egyet. Csendes, egyszerű ember, aki nem szeret sokat beszélni, vagy eredményeivel dicseked-; itt. Az üzem vezetőitől tudtam meg, hogy nyolc év alatt igen sok új bányászt, sztahanovistát nevelt. Brigádjának hat tagja is sztahanovista. 3000 forintnál ritkán keres kevesebbet havonta. — Hogy tetszik a bányászélet? — Tudja, elvtárs, olyan a bánya, mint a mágnes, ha valaki a közelébe ér, az már többet nem tud elszakadni tőle. Persze, azokra gondolok, akik szeretik a munkát. Mert bizony akadnak még másfélék is. — Van valamilyen terve erre vonatkozóan? — Az a jelszavam: a jó szó ér a legtöbbet. Az új bányásznak éreznie kell, hogy barátok veszik őt körül. Segíteni kell őket. Engem is segítettek és azt szeretném, ha mindannyian annyira vinnék, mint én. Nehéz munka ez, de SZép. —S így A poharazgató asztaltársaság tagjai bábolnaiak voltak. Az élüzemre koccintottak. Szabolcsi szilvapálinka csillogott a poharakban: valódi kisüsti párlat. Amint fogyatkozott az üveg tartalma, úgy növekedett a jókedv. Irimi Lőrinc országos hírű kanász ecsetelte részletesen mesterségének fortélyos módszereit. — De mi, növénytermesztők ... — szólt közbe immár negyedszer az asztal sarkánál ülő Babernich Imre, Urgemajor legöregebb brigádvezetője. Szavait azonban mindannyiszor sikertelenül hullatta a tutába. Semmivé váltaik, mint a tóba pattant szikrák. Nem figyelt rá senki, de nem is csoda, túlnyomó többségben voltak az állattenyésztők. Többször kezdte is a mondókáját, de a tekintélyes kanász mindig kibillentette a nyeregből. — Ne zavard a vizet, Babernich komám. Most a malacokról van szó. Az ürgemajori brigádvezető mégsem adta fel a reményt. A hetedik koccintás után egy kis furfanghoz folyamodott s egyszeriben úgy vonult be a vitába, mint valami hadvezér a bevett vár kapuján. — Én azért növénytermesztő létemre többet értek az állatokhoz, mint ti együttvéve! — kiáltotta olyan magabiztosan, hogy társaságbéli cimborái szóhoz sem jutottak az álmélkodástól. A kanász kezdett érdeklődni Jets idő múltán. — Talán bizony lószakértő vagy? — kérdezte nevetve, mire mindenki kíváncsiskodni kezdett, miben áll a tudománya. — A varjakról akarok szólni — jelentette ki nagysokára az öreg —, mert a varjú is van olyan hasznos és okos, mint a ló, vagy teszem azt — fordult Irimi felé lekicsinylően — a malacfalkád. Eme bejelentés után hosszas magyarázat következett, mely szerint igaz, hogy a vetésben kárt okoz a varjú, de hasznot is hajt. Megeszi a drótférget, mocskos pajort, a növények nagy ellenségeit. — De tulajdonképpen nemcsak ennyit lehet mondani a varjak érdemeiről — melegedett a beszédbe az öreg. — A varjú olyan okos, hogy az már nem is hozzáillő tulajdonság. Állítom, hogy némely növénytermesztőn is túltesz. Ezt már nem tudták nevetés nélkül megállni. — Nem hiszitek? — kérdezte sértődötten az öreg. — Én sem hittem fiatalabb koromban. Láttam például, hogy télen a varjak odatelepszenek a földdel beborított répaprizma tetejére. Tollászkodtak, igazgatták magukat, mint a tojás tyúkok. Rájuk se hederítettem. Nincsen abban semmi különös — gondoltam —, hogy hova ülnek a varjak. Pedig, mint később rájöttem, nem ok nélkül ül a varjú a prizmára. Észreveszi, hogy melegszik bérül a répa, így figyelmezteti a gazdát, hogy baj van: át kell rakni a prizmát, vagy kiereszteni belőle valahogyan a meleget. Olyanok a varjak télen, mint a hőmérő — fejezte be mondókáját Babernich bácsi, amely olyan hatásosnak bizonyult, hogy koccintással kellett pontot tenni a végére. A koccintás után ismét az ürgemajori brigádvezető vitte a szót, aki — becsületére legyen mondva — ügyesen képviseli a növénytermesztést. Úgy rakosgatja állatmeséit a vitába, mint rozsét a tűzre. S ha már kellőképpen lobogott a figyelem, megsütögette mellette a maga pecsenyéjét, vagyis a szántóföldi tudományát fitogtatta. A csalafintaságot senki sem vette észre. A mellettem ülő farkaskúti ember pedig megsúgta nekem, hogy ez a Babernich bácsi egyébként legendás ember hírében áll. — Azt beszélik felőle — mesélte —, hogy egyszer eltévedt éjszakának idején az ürgemajori határban. A nagy, sűrű ködben sehogy se tudta kitalálni, hol lehet, merre vegyen hazafelé irányt. Nem esett azonban kétségbe, a földhöz folyamodott segítségért. Lehajolt, fölvett egy csipetnyit és megkóstolta. Az ízéről jött rá, hogy melyik dűlőben jár. E felfedezés nyomán betájolta magát, mint az iránytűt, és haza is ért szerencsésen. Mesélő szomszédom kis szünetet tartott, majd elismerően megjegyezte: »Jó ismerője az öreg a földnek, annyi bizonyos.« Később, az est folyamán úgy esett — már magam sem tudom, miként —, hogy közelebbi barátságba keveredtem Babernich bácsival és e ritka alkalmat felhasználtam arra, hogy hitelesebb értesüléseket szerezzek a földkóstolásról. — Az, fiam, nem volt igaz. Azt csak úgy kitalálta rólam az ifjúság — nyilatkozott eképpen, s amikor észrevette, hogy sajnálkozom a meg nem történt história fölött, így, szólt hozzám bizalmasan: — Csak annyi volt belőle igaz, hogy eltévedtem, mert — hajolt hozzám suttogóra szerelte a beszédjét — disznótorban voltam az egyik tanyán. Egy kis poharazgatás is volt. De hogy a földet megkóstol-' tam volna, az kitalálmány.'' Csak úgy fölvettem egy marok' nyit, hogy milyen a tapintása.', Úgy találtam, homokos. Ettől', Okosodtam meg. ! Erre persze megint kocán-ítani kellett... Varga Nándor " A három kívánság Óbuda, Hévízi út 28. öreg anyókára emlékeztető, töpörödött házikóban lakik Gál Ferencné. Szép, szőke, fiatalaszszony. Az Újpesti Szövőgyárból ismerem. Benyitok a kissé párás konyhaajtón, s egyhamar rumostea, mákoskalács kerül az asztalra. Csipp-csupp dolgokról beszélgetünk. Gálné a gyárról mesél. Nagyon meglepetten néz rám, amikor megkérdezem. — Milyen terveket sző az új esztendőre? Mit vár 1956-tól? — Ó, a mi életünk olyan egyszerű, olyan hétköznapi. Azt hiszem, a terveimben sincs semmi érdekes. — Az nem baj, és nem is biztos, hogy így van. — Hát jó. Legelőször is azt szeretném, ha a férjem meggyógyulna. Még csak harminc éves, de gyomorbaja van. De nem tartja be a diétát. Úgy sajnálom őt, mégsem tudok segíteni rajta... Másodjára azt szeretném, ha sztahanovista lehetnék. Jól megy a szövés, megcsinálom a 110—112 százalékot, a minőségem is kifogástalan, a munkamódszeremet is átadom. Mégsem vagyok sztahanovista, mert azt mondják, sok a hulladékom. Nem tartom biztonságosnak a mostani hulladékmérést. Szóval, akárhogy igyekeztem eddig, nem lehettem sztahanovista. Jövőre már szeretnék. Olyan szép lenne. Dehát ki tudja... A harmadik kívánságom még ezeknél is sokkal nagyobb. Új lakást szeretnék! Este, amikor hazafelé villamosozom — jó másfél órás út ez —, mindig elképzelem magamnak az új lakást. Érképe van és gáztűzhelyes konyhája. A falak, az ajtók hófehérek. És az ablakokon beragyog a napfény. Olyan lenne, mint a többi új lakás, itt a Hévízi út elején. Mintha mesét hallgatnánk, úgy figyeljük a három kívánságát elénk táró asszonykát. Majd csak úgy barátságból, de élénken, vitatkozunk,végül is nagy nehezen megegyezünk, hogy terveink, vágyaink teljesülése nem a jószerencsétől, hanem elsősorban tőle, sajátmagától függ. Igaz, Gál Ferenc betegsége orvosi eset. De nemcsak az. Mert a diéta betartása komolyan függ a fiatalasszonytól is. Hiszen minden sajnálatnál többet ér, ha ezután makacsabb lesz a »nyakas« Gál Ferencnél, aki sajnos, nem vigyáz az egészségére. Ilyen formán a gyógyulás elkövetkezhet az új esztendőben, még csak nem is véletlenül. A sztahanovista csillag sem elérhetetlen. Tenni lehet valamit a hulladékmérés ügyében is. Erre már maga is rájött, hiszen néhány nappal ezelőtt ő kért segítséget Lacsán Jánosnétól, a műhelybizottság elnökétől. Lacsánné a termelési értekezleten javasolt is egy biztonságosabb módszert, a személyenkénti hulladékmérést. De a szövők többsége leszavazta, mondván, nincs idejük a méricskélésre. S ezen a termelési értekezleten , bár ott volt Gál Ferencné, mégsem szállt szembe a közömbös szövőkkel. Nem segítette életre Lacsánné javaslatát. De nincs veszve semmi. Ha közös erővel megvalósítják a személyenkénti hulladékmérést, tisztán állhat előtte is a tény: sok-e a hulladéka vagy kevés, megérdemli-e a sztahanovista címet vagy jobban kell még igyekeznie. Semmi akadálya tehát, hogy az új esztendőben ez a kívánsága is egyenesbe jöjjön. Marad a harmadik, a legszebb és a legnehezebb, az új lakás. Ez bizony meghaladja a Gál-család erejét. De amilyen igazság, hogy mindenki saját sorsának kovácsa, olyan valóság az is, hogy nálunk az egész társadalom számontartja a munkások álmait, vágyait, szükségleteit. Nyugodt szívvel mondom és írom, a Gál-család rászorul egy nagyobb és egészségesebb lakásra. S azt meg is fogja kapni. Nem biztos, hogy az új esztendőben, de az is lehet, hogy igen. Sok-sok ember jó munkáján, valamennyiünk jó munkáján is múlik, hogy a második ötéves terv első évében hány munkáscsalád juthat el a régen áhított új otthon rénpho ! A hetvenkettedik újítás újítási díjért. Ezer forintot kaptam egyelőre. Ez csak egyharmada a pénznek, amiért »kiókumláltuk«: hogyan lehetne megakadályozni a kemenceboltozat gyakori beszakadását. Somogyi Balázs, Csathó Albert művezetők, meg én a hűtővascsövekre rakatjuk most a téglát — ennyi az egész. Persze, nem ment ilyen könynyen, mint ahogy elmondom. De egy biztos: a mi újításunk is hozzájárult ahhoz, hogy a martin december 26-án befejezhette éves tervét. Ehhez jön még az olajmegtakarítás. Pár pillanatig elgondolkozik, mintha emlékezetébe idézné az újítás bevezetése körüli harcok nehéz napjait, aztán hirtelen eszébe jut, miért is jöttem. — De van már tervem jövőre is, nem is kevés. Egyéni tervem legelső állomása januárban lesz: disznóölés! Aztán meg rádiót veszünk a feleségemmel, hogy »helyben legyen« a zene. Nagyon szeretem a muzsikát, mert pihentet. Sokszor nóta köbben jut eszembe valami »benti dolog«, olyan újításféle, így született a legfrissebb ötletem is, amely a minőségi és program szerinti acélgyártásra vonatkozik. De ezt már nem mondom el részletesen, majd ha készen leszek, írok róla a Népszavának. Komoly dolog lesz az, higgye el. Hetvenegy bevezetett újítása van eddig, és ez lesz a hetvenkettedik. Nagy eredmény! Hogy mit vásárol a már kapott újítási díjból — arra nem is gondol, mert, mint mondja, »nem a pénz a legfontosabb«, hanem a szenvedély. Az, hogy minél több értékeset alkothasson. Mi pedig azt szeretnénk, ha az új esztendőben még sok-sok alkotókedvű munkásember lépne Nagy Sándor kiváló olvasztár nyomdokába, tp. Nevetőszemű, gyorsbeszédű ember Nagy Sándor, a csepeli martin kiváló olvasztója. Azért választottuk őt »interjú-alanynak«, hogy könnyebben szót érthessünk. Mert jókedélyű ember sok van itt és másutt is, de beszédeskedve igen kevés, legalábbis az olvasztárok között, így pedig nehéz lenne megtudakolni, van-e már valami tervük jövőre. Ám Nagy elvtársra egyelőre várnom kell. Amikor végre megérkezik s azt kérdezem, hol volt — egyszerre a téma kellős közepébe talál. — A pénztárban! — feleli. —