Népszava, 1959. március (87. évfolyam, 51–75. sz.)

1959-03-01 / 51. szám

Nagy lakások — kevés lakóval »Két menyasszony ismerő­­söm is sírdogál, mert az es­küvő, lakás hiányában, egy­előre elmaradt... Pedig ha a tanács kissé jobban körül­nézne a lakáshiány megszün­tetésének lehetőségei között — bizony sokan boldogok lenné­­nek. Sok lakást említhetnék, ahol három-négy szobát is csak ketten-hárman lak­nak ...« — írja levelében Ba­lázs Gergely csepeli olvasónk. Szerkesztőségünk egyébként több hasonló levelet kapott, amely mind intézkedést java­sol és sürget a nagy lakások A várbeli Úri utca egyik emeletes házának öt szoba összkomfortos lakásában lakik F. Lajosné volt többszörös háztulajdonos — a nővérével. Süppedő szőnyegeken járunk egyik szobából a másikba. Kö­rös-körül ritkaszép faragott stílbútorok, vázák, kis szobrok, a falakon értékes festmények. A főúri berendezésű lakás bér­lői — úgy mondják — rokoni támogatásból élnek. Amikor a nagy lakásra terelődik a szó, F.-né bizalmasan közli: — Múzeumot szeretnék itt berendezni, mert közérdek, hogy e műkincseket mások is megtekinthessék... — Ez szép és nemes szán­dék — jegyzi meg Kővágó osztályvezető —, csakhogy a műkincseket kellene múzeum­ba helyezni, nem pedig a mú­zeumot a lakásba... A Vérmezőnél, az Attila ut­cában négy szoba hallos össz­komfortban lakik özv. H. Sán-Felkerestük több kerületi ta­nács lakásosztályának vezető­jét és megkérdeztük: mit vá­laszolnának Balázs Gergely­nek s a többi olvasónknak? Valamennyien egyetértenek a levélírókkal és szükségesnek tartják, hogy a nagy lakások ésszerűbb felhasználásával is mielőbb enyhítsenek a lakás­­helyzeten. Számos ténnyel, konkrét lakáscímmel bizo­nyítják, hogy erre komoly le­hetőség volna. Az I. kerületben Kővágó Dezső osztályvezető mindjárt vállalkozik is rá, hogy személyesen elkísér egy­két ilyen helyre. dómé, egy volt horthysta mi­niszteri tanácsos felesége. Itt csak az egyik albérlővel tu­dunk beszélni. Kiderül, hogy a magányosan élő H. Sándor­­né a hajdani nagy lakásból csak két szobát használhatna törvényesen. A másik lakrész­ben ugyanis már régóta egy rokona élt bérlőtársként. Ám az illető nemrégen elhunyt, és H. Sándorné minden előzetes bejelentés, törvényes hozzájá­rulás nélkül a másik lakrészt is birtokba vette. A tanács most megfelelő lépéseket tesz ellene. A nagy lakások bérlői egyébként gyakran a legkülön­félébb trükkökkel próbálják, igazolni igényjogosultságukat, • »•megtölteni« lakosztályukat.­ Regdán Imréné lakásosztályi­ előadóval felkerestük a VIII.­ kerületi Kisfaludy utca egyik­ nagy bérházának negyedik, emeleti négyszobás lakását,­ amelynek F. Artúr nyugdíjas­­ és trafikos a főbérlője,­­ és sokkal olcsóbb. Ám többen fellebbezést nyújtottak be az ügyészséghez, amely­­ ér­vénytelenítette a tanácsi fel­szólítást. Az említett kormány­­rendelet végrehajtási utasítá­sa ugyanis nem­ biztosított in­tézkedési jogot a tanácsoknak arra az esetre, ha az érdekel­tek nem hajlandók önkéntes cserére vagy társbérletre. ♦ Az állam háza nem lehet uzsora­eszköz A levélírókkal együtt a ta­nácsok munkatársai is sürge­tik, hogy a kormány rendezze a lakásgazdálkodással kapcso­latos ilyen kérdéseket. Ér­vényesíteni kell azt az elvet, hogy az államnak joga és köte­lessége a többség érdekei sze­rint gazdálkodni a lakásokkal, joga megakadályozni, hogy néhányan uzsorajövedelemhez jussanak nagy lakásuk révén. Valamennyi kerület lakás­­osztályán helytállónak tartják azt, amit Kővágó Dezső így fe­jezett ki: . . Ha hasznosíthatnánk a nagy lakásokat, negyedéven belül megoldhatnánk a legsú­lyosabb lakásproblémákat ke­rületünkben ... Szenes Imre Magánmúzeum az 5 szobás lakásban ♦ Egy magányos öregúr és három háztartási alkalmazott — 4 szobában A házfelügyelő nyilvántar­tó könyve szerint F. Artúr — különös módon — három vele lakó háztartási alkalmazottat tart és egy albérlőt. Amikor becsengetünk, középkorú asz­­szony nyit ajtót. — Kérem, én nem vagyok sem háztartási alkalmazott, sem albérlő — cáfolja meg feltevésünket. — Alkalmi könyvelő vagyok, aki időnként adminisztrálom a trafik ügyeit. Kívüle senki sincs otthon. ^ A nagy szobák ajtajai zárva. J így hát a könyvelőnő taná-­ csára felkeressük a Práter ut­­­­cai trafikot, hogy beszéljünk­ F. Artúrral. Itt azonban csak X az alkalmazásában levő ne­gyedik nővel, a trafikvezetővel tudunk néhány szót váltani, X mert a 75 éves öregúr az egyik háztartásbelije kíséretében va­lamelyik kávéházban tartózko­dik... 1950. március 1 Aki szívesen cserélne. Akadnak azonban a nagy­­lakás-tulajdonosok között is megértők. A Klauzál utca egyik bérházának kétszobás lakásában egyedül él a nyug­díjas G. Janka, a Május 1 Ru­hagyár volt dolgozója. Azzal fogad bennünket: — Szívesen elcserélném egy­szobásra, de még nem tudtam. Idős asszony vagyok, nincs módom megfelelő cserepart­ner után­ járni. És hirdetésre sincs pénzem. Talán a tanács segíthetne... Igen, a tanács segíthetne, mert e Klauzál utcai lakásban például elhelyezhetnének egy többgyermekes családot. Az ilyen magános asszonynak pe­dig talán megfelelő garzonla­kást is találhatnának. Primózics Elemér osztály­­vezető egyébként elmondotta, hogy a VIII. kerületi tanács a kormány 1957. március 7-i­ lakásrendelete alapján felszó­­­lította 400 nagy lakás bérlőjét, hogy hat hónapon belül önként cseréljék el kisebbre lakásu­kat, vagy önként válasszanak társbérlőt. Néhányan eleget tettek a felszólításnak s utó­lag még hálálkodtak is a ta­nácsnak, mert bár a lakásuk kisebb, de igényeiket kielégíti MŰTEREMLÁTOGATÁS Kiss István szobrászművésznél, aki a tanácsköztársasági emlékmű pályázatára beküldött szobor­tervével és a Tanácsköztársaság 40. évfordulójára készített Lenin-szobrával I. díjat nyert. A Lenin-szobrot május 1-én lep­lezik majd le a diósgyőri Lenin Kohászati Művek főbejárata előtt (MTI Fotó : Molnár Edit felvétele) NÉPSZAVA A bőség kulcsa A GAZDASÁGI ÉLET olyan, ** mint az emberi organiz­mus. Az előbbiben is, az utóbbiban is minden résznek sajátos funkciója van s ha va­lamelyik nem teljesíti a reá háruló feladatot, a részekből összetevődő egész — az em­beri szervezet, vagy a gazda­ság — szenvedi kárát. A gazdaság éppúgy nem nélkülözheti sem az ipar, sem a mezőgazdaság egészséges, életteli tevékenységét, miként a szervezetben sem pótolhatja semmi a szív, a tüdő, vagy az agy mindennapos munkáját. A legkisebb szervi elváltozás is gátolja az élet egészséges fo­lyamatát. A magyar népgazdaság hosz­­szú idő óta szenved abban a betegségben, hogy egyik leg­fontosabb ágazata, a mező­­gazdaság elmaradott, képtelen tartósan és biztosan betölteni népgazdaságon belüli hivatását. Az elmaradottság a háború előtt kevésbé volt érzékelhető, hiszen tudott dolog, hogy át­lag 400 000—500 000 tonna bú­zát, tetemes mennyiségű vágó­­s állatot, tengerit, tojást, vajat,­­ gyümölcsöt és bort exportál­­­­tunk s az ország kivitelből * származó bevételeinek mint­*­egy kétharmadát a mezőgaz­­­­daság szolgáltatta. * Csakhogy a »kánaáni bő­­­­ség«, amelyből még exportra is tesett, a nyomorból fakadt, a »terményfelesleg«-et a falu s általában a dolgozó lakosság nagy részének alacsony élet­­színvonala, vásárlóképtelensé­ge »termelte«. A­BBAN A PILLANATBAN, amint megváltoztak ha­zánkban a társadalmi viszo­nyok, egycsapásra eltűnt a »felesleg« s nyilvánvalóvá vált a csupasz valóság, a mező­­gazdaság fejletlensége. Az elmúlt tíz év — 1949— 1958 — átlagában a magyar mezőgazdaság össztermelése néhány százalékkal felülmúlta az 1938. évi kiemelkedően jó eredményt. Bárki utána néz­het — mert a Statisztikai Hi­vatal kiadványai az utcán is vásárolhatók —, miből és mennyit exportált a mezőgaz­daság e tíz év alatt. Nos, a behozatalt levonva, búzából összesen 600 000 ton­nát exportáltunk, alig többet, mint a háború előtti nyomo­rúságos életszínvonal idején ,egy-egy esztendőben. Emellett mezőgazdasági kivitelünk egyéb cikkekben is elmaradt a régi szinttől. Ez a tény — a külkereskede­­delem egykor legfontosabb bevételi forrása összezsugoro­dott — önmagában is veszte­séget okoz az országnak. De ne álljunk meg e féligazságnál. .Az, amit a mezőgazdaság nap­jainkban adni tud, a belső fo­gyasztás fedezésére sem min­dig elegendő. Az életszínvonalat növelni csupán iparcikkekkel — nem lehet. Vitathatatlan ugyan, hogy táplálkozásunk, kalória­fogyasztásunk nemzetközi vi­szonylatban is magas, s az igények folyvást növekednek a nagyobb tápértékű élelmiszer­­cikkek iránt. A belső piac már ma is felvenne több húst — főleg sertést, borjút és szár­nyast —, több tojást, primőr­árut és gyümölcsöt is. Sőt, az is jó lenne, ha a legfontosabb élelmiszerek ára alacsonyabb, az életszínvonal pedig annak következtében magasabb le­hetne.­­­­E HONNAN ÉS HOGYAN? *­* Az iparosítás eredménye­ként az elmúlt évek során oda jutottunk, hogy — miként a fejlett­­ ipari országokban — vannak hűtőszekrényeink, te­levíziós készülékeink, motor­­kerékpárt — vagy hatfélét — pedig annyit gyártunk, mint a háború előtt egy évtized alatt. Közszükségleti iparcikkek­ben a kínálat és a választék nemcsak kielégítő, sok terüle­ten már a fogyasztók igénye előtt jár. Az ipar manapság árgus szemekkel figyeli a fo­gyasztót, s ha úgy tűnik, hogy a hazai és a külföldi szövetek választéka sem elégíti ki, gyűrhetetlen textíliát gyárt, újfajta műanyagokat hoz for­galomba. Kisebb-nagyobb pa­naszra ugyan mindig lesz ok, ám egyre nyilvánvalóbb, hogy a hazai ipar szinte mindent rendelkezésünkre bocsát, ami a kulturáltabb és magasabb élet­­színvonal feltétele. Korántsem ilyen megnyug­tató a helyzet a mezőgazda­ságban. Ne áltassuk egy perc­re sem önmagunkat: nem azért táplálkozunk jól, mert mindenből bőven van, hanem elsősorban azért, mert az élet­­színvonal növelése alapvető programja népi demokratikus rendszerünknek s ezt áldoza­tokkal is biztosítja. Azokban az esztendőkben, amikor gyenge volt a termés, import útján teremtettük elő az életszínvonal fenntartásá­hoz és emeléséhez hiányzó mezőgazdasági termékeket. S cserébe adtunk iparcikkeket, olyanokat, amelyekért nyers­anyagokat és iparcikkeket kaphattunk volna, olyanokat, amelyekre az iparnak, a köz­lekedésnek, vagy épp a mező­­gazdaságnak is égető szüksége lett volna. Az elmúlt tíz esztendő, sa­ját keserves tapasztalataink bizonyítják újólag, hogy a mezőgazdasági termelés fejlet­lensége aláássa a holnapot. Olyan tehertétele ez az ország­nak, amely esztendők óta visz­­szahúzza, fékezi a népgazdaság egészének fejlődését. AZ IDŐ — úgy tartják — ** bizonyos esetekben gyógy­szer. Való, hogy alkalmas apró problémák feledtetésére, ám ha alapvetőkről van szó, az idő távlata élesen, kirajzolja meg­oldatlanságukat s szinte köve­teli napirendre tűzésüket. A párt és a kormány programja mellett a történelem is elénk állítja a mezőgazdaság szo­cialista átszervezésének fel­adatát. Tízegynéhány éves történelmünk bebizonyította, a kisárutermelés képtelen fogyasztási szükségleteinket, az ipar mezőgazdasági nyers­anyagait kellő mennyiségben biztosítani. Csak egy út van a mezőgazdaság korszerűsí­tésére, termelésének szüksé­ges mérvű növelésére: a szo­cialista átszervezés, a nagy­üzemi gazdálkodás. FÉLÚTÁN NINCS MEG­­-*■ ÁLLÁS. Az iparosítás leg­alapvetőbb feladatai már mö­göttünk állnak s eredményei — gondoljunk arra, hogy a gé­pek, termelőeszközök és köz­szükségleti cikkek széles vál­tozatát egyre jobb minőségben állítjuk elő, — most érlelőd­nek. Ám az iparosítás gyümöl­cseit, amelyekért szintén áldo­zatot hoztunk, csak akkor él­vezhetjük, ha a fejlődés gát­ját, a mezőgazdaság elmara­dottságát is felszámoljuk. Ez most a magyar népgazdaság fejlődésének alapvető érdeke, amelytől az egész dolgozó nép jobb élete és jövője függ. Garamvölgyi István ­ A­z ördög, állítólag, ötven­­éves — gondolta szívére tett kézzel a liftes. A második emeleten mostanában mindig valami ilyesmi jutott az eszé­be, különösen, ha a napfény hajú Kovács Margitra nézett. Ez a leány a munkaterem végében, közvetlenül az elevá­tor szélén dolgozott, a huzalok esetleges görbületeit vizsgálta valami röntgengépszerű masi­nán. És arról volt nevezetes, hogy kétféle keze van. A dal olyan, mint egy zongoramű­vésznőé, kecses, nyúlánk, mint­­ha oktávok mámorához szokott volna. A jobb viszont széles, erős, mint kislányoké. A liftest a két kéznek ez a különbözősége különösen iz­gatta, belepirult, ha csak rá­gondolt. Bizonyára azért, mivel neki magának csak fél keze volt, a bal csuklóból hiányzott. Azelőtt légtornász volt, egy­szer, egy díszelőadás után vi­gyázatlanul haladt el a ma­­nézsban az oroszlán ketrece mellett, a feldühödött vad­állat elkapta a keze fejét. Min­den hiába volt, amputálni kel­lett. Azóta liftes. — Kovács — szólt a lány­hoz —, odakint köd van. De itt, ahol maga van, süt a nap. A lány mosolyogva nézett fel munkájából, megrázta a haját, mint valami szőke sö­rényt. — Ne mondja hangosan — nevetett —, mert még eloltják a lámpákat. Merő takarékos­ságból. A liftes a lány kezét nézte, előbb a balt, aztán a jobbat. Már százszor is megnézte, de nem tudott kiokosodni ebbe­n. Miért volna szebb amaz, mint emez? És egyáltalán, mi az, hogy szép? Mert neki Kovács Margit mindkét keze tetszett. A bal, a vékony azért, mert csiklandós a természete (egy liftesnek is szabad csiklandós­nak lenni), a jobb, a vastag pedig azért... de ez már nem ilyen egyszerű. — Kovács — szólt a leány­hoz komolyan. Csak így, Ko­vácsnak szólította, ezt érezte a legtiszteletteljesebbnek. Igaz, mondhatta volna azt is, hogy Margit (hiszen húsz évvel fia­talabb nála), mégpedig úgy, hogy ötödik Margit, ha éppen visszatekint ködbefúlt szerel­meire, trapézokon­­és dupla szaltókon át. De jobb így, hogy első Kovács, vagy egyszerűen csak Kovács. — No, mi kéne, ha vóna? — nézett rá a lány kedvesen. A szemében, a zöldes, kékes, szürkés szemében a jókedven kívül még valami fátyol is le­begett. Alig észrevehetően, de lebegett. — Mutassa a kezét — kérlel­te a liftes. — Melyiket? — Mind a kettőt. — Azt már nem. Itt van magának a bak A másikkal dolgozom. — Szép bal kéz — gondolta a liftes —, hogy úszna ez a levegőben. Hogy siklana a kötélen, mint egy angolna. Nem, ez ostobaság. Ki látott angolnát kötélen? — Most a másikat — kö­­nyörgött —, csak egy pillanat­ra. Kovács tisztességes lány, nem tagadhatta meg a félkezű kérését. Odanyújtotta jobbját is. — Na itt van, de gyorsan. A liftes most egyszerre néz­te a két kezet, a hódítót és a kenyérkeresőt, majd bódultan a fátyolos szemekbe pillantott. — Testvérek — mondta a kezekre —, édes testvérek. De gondolni mást gondolt a liftes. Azt gondolta, hogy az az acélszürke fátyol azokból a szemekből nem fog eltűnni soha. Mert egyszer elmondta neki Kovács, hogy az apját negyvennégyben agyonlőtték. Csak azért, mert ács volt, mun­kás volt, társaihoz hű. Hát an­nak a sortűznek a puskaporos füstje ez a fátyol, így képzelte most a liftes. De ezt nem mondta meg, hanem így szólt: — És mondja, Kovács, egy iskolába jártak ezek a kezek, vigyáztak egymásra, mint a jó testvérre? A leány szemei kerekre nyíltak, de a fátyol azért most is ott lebegett. — Meghiszem azt — neve­tett — egy padban ültek az Üteg utcai polgáriban. Ha az egyik nem tudott, a másik sú­gott. — Na ez jó — nevetett a lif­tes is —■, aztán nem bukott meg egyik sem, soha? — Nem bizony, mert az nem úgy volt, hogy a jobb kéz nem tudta, hogy mit csinál a bal. Igenis tudta. A jobb dolgozott, hogy a bal szép maradjon, a bal viszont a jobb büszkeségét óvta. — Jó iskola lehetett az az Üteg utcai — gondolta a liftes — még talán jobb, mint a Sacré Coeur vagy a Baar- Madas, éppen az angyalföldi Kovácsoknak való. Tanítottak ott, úgy látszik, okos dolgot is, például azt, hogy mit nem szabad sohasem elfelejteni... — gondolta a liftes, de mon­dani azt akarta, hogy... S most megszólalt az az át­kozott csengő. Hiába, a felvonó járni akar, le, föl, le föl. Fur­csa egy állat ez. De mit is akart mondani? Valami olyat, hogy: szeretlek, Kovács s ha nekem is két kezem volna, örökké szeretnélek. Arra kér­ítélek, hogy három gyerekünk legyen. Két lány és egy fiú. Nem, a harmadik is lány le­gyen. Olyan lány, Kovács, ami­lyen te vagy ... fiú­z volt a m­ondókája, de benne maradt. A liftben viszont ezt gondolta: Tényleg igaz lehet, hogy az ördög öt­venéves. Nekem mindenesetre pokoli melegem van. S mi­lyen jó, hogy már nem kell felmásznom a kötélen, mert... mert ma, úgy érzem, lezuhan­nék a trapézról. általában a mun- Acsody Károly: KÉTFÉLE KÉZ (Küchler Vilmos rajzai) ­

Next