Népszava, 1962. november (90. évfolyam, 256–280. szám)
1962-11-01 / 256. szám
Borsodnádasd zöldárut kér Még másfél hónapja sincs, hogy a mezőgazdasági kiállításra látogató borsodnádasdi munkások elpanaszolták — éppen a termelőszövetkezetek és állami gazdaságok eredményei láttán érthetetlen számukra, hogy az országosan javuló ellátás mellett náluk a zöldség és a gyümölcs mindig hiánycikk. A probléma azóta is megoldatlan. Borsodnádasdon most is gondot okoz az asszonyoknak. A Megyei Zöldség-Gyülmölés Értékesítő Központ vezetői is jól ismerik ma már Borsodnádasd problémáit. Mindenekelőtt számokkal bizonyítják, hogy ez aszályos hónapok kivételével nagyobb forgalmat bonyolítottak le a borsodnádasdi üzletek, mint tervezték. Az igények azonban azt mutatják, hogy a nádasdiak panasza továbbra is jogos. Közösen kerestük tehát a megoldást. Amint elmondották, az első és legfontosabb tennivalónak az üzletek korszerűsítését tekintik. Az egyik zöldségüzlet felvonulási épületben, a másik egy lebontásra váró házban működik. Így még az odaszállított áru minőségét sem képesek megóvni. Csupán a télálló áruk raktározása elfogadható. A körülményeket figyelembe véve, a MÉK vezetői korábban engedélyezték, hogy az úgynevezett fáradt árut naponta visszavigyék az ózdi elosztó központba, s ezzel is valamit javíthassanak Borsodnádasd zöldségellátásán. — Hozzánk mindig ke tésnek — A késés oka még az is, hogy mi az ellátásunkhoz szükséges zöldáru zömét nem saját megyénkben termeltetjük meg. A különböző társmegyékből érkező gépkocsik útközben el is romolhatnak. Ahhoz, hogy időben kerüljön az áru az üzletekbe, hajnali 2 óráig kell,hogy milyen főzeléket adjanak a családnak. A város két zöldséggyümölcs üzlete a korszerűségnek nem felel meg, de az alapvető követelményeknek sem. A lemezgyár igazgatója és a tanács vezetői már sokszor szóvá tették ezt, de változás alig következett. A helyi termelőszövetkezet sem képes még az ellátást úgy segíteni, hogy szemmel látható javulás következzék, így hát a gond továbbra is gond. ■s Ön érkezik az áru — mondották egyöntetűen a borsodnádasdi háziasszonyok. Mi erre a MÉK válasza? — Az ózdi telepünkről látjuk el Borsodnádasdot — mondotta Matlák Zoltán áruforgalmi főosztályvezető. — A gépkocsik szakaszosan indulnak: hajnali 5 órakor, fél 6-kor és később. Rendszerint a gépkocsihiány okozza a torlódást. Állandó teherkocsi-igényeinken kívül a TEFU adott úgynevezett egyfordulós kocsikat. Ezek a kocsik este, munkájuk végeztével beállnak az elosztó telepre, ott éjjel megrakják zöldséggel és gyümölccsel, és hajnali 5 órakor indulnak a körzetükbe, mert előbb nincs nyitva egy üzlet sem. Az is gondot okoz, hogy amíg ezek a kocsik bent állnak, újabbakra nem tudunk rakodni, mert nincs helyünk. Általában a nagykereskedelmi hálózaton túlnőttek a feladatai. Mi lényegében ugyanazzal a nagykereskedelmi hálózattal bonyolítjuk le 6000 vagonos forgalmunkat, mint korábban a háromezrest: a kocsik ne a telephelyekre megérkezniük a kocsiknak. De előfordul az is, hogy 8 órakor vesszük át mi az árut, és akkor már csak a déli órákban kapják meg az üzletek. A késések jobb szervezéssel és a feltételek állandó javításával, sokszor az adottnál lelkiismeretesebb munkával is csökkenthetők. Borsodnádasd esetében továbbra is a zöldáruk mennyisége és minősége okoz legnagyobb gondot. A város lakói javasolták, hogy Heves megyéből szállítsanak számukra zöldfélét, mert földrajzilag is közelebb vannak Heves megyéhez, mint Miskolchoz. E gondolat felvetése után a MÉK vezetői felkeresték a Heves megyei kollégáikat, hogy megtárgyalják az életrevaló javaslatot. Erre a megoldásra azonban a Heves megyeiek nem vállalkoztak, mert félnek, hogy ugyanolyan helyzetbe kerülnek, mint a borsodiak. Mint kiderült, Hevesben ugyanazok a cikkek hiányoznak, mint Borsodban — mondotta Matlák Zoltán. Javaslat A termelőszövetkezetek növekvő árutermelése jó tapasztalatokat nyújtott a Borsod megyei Zöldség és Gyümölcsellátó Központ vezetőinek is. Arról azonban nincs értesülésük, hogy a megyében akármelyik üzemnek lenne közvetlen kapcsolata — természetesen rajtuk keresztül — valamelyik termelőszövetkezettel. Más megyékben már van ilyen jól bevált gyakorlat: a termelőszövetkezet a felvásárló szervekkel köt szerződést, de az áruját egyenesen az adott ipari településre szállítja. Erre megvan a lehetőség, még a szállítási költségek kiegyenlítésére is módot nyújtanak az utasítások. Ott- értünkkor ezt a megoldást javasoltuk a megyei zöldség-gyümölcsfelvásárló szervek vezetőinek Borsodinádasd esetében. Természetesen a megye általános ellátásából ezzel nem kapcsolnák ki a várost. Az ötletet jónak tartották és ígéretet kaptunk, hogy néhány héten belül a MÉK vezetői személyesen utaznak Borsodnádasdra és megteremtik a kapcsolatot valamelyik termelőszövetkezettel a közvetlen áruszállításra. Érdeklődéssel várjuk az intézkedést és azt is, hogy felújítják-e a korszerűtlen zöldségüzleteket Borsodnádasdom. Lendvai Vera Az igények jogosak 1962. november 1 AZ IDÉN KERÜL ELŐSZÖR BOR a Mecsekvidéki Pincegazdaság tavaly elkészült 32 000 hektoliter befogadóképességű új paksi pincéjébe, ahol katonásan sorakoznak a hatalmas, 125 hektoliteres ászokhordók (MTI Fotó : Erb János felvétele) NÉPSZAVA CSIDAVÉRE JH, RÁÉRÜNK ARRA MÉG! — vágott közbe Pató Pál úr, amikor arra figyelmeztették, hogy ideje volna már munkához látnia és dolgait rendezni. Ma aligha akad olyan ember, akit egyértelműen Petőfi közismert figurájához lehetne hasonlítani, még kevésbé vele közeli atyafiságba hozni. De azért korunkban is élnek még »leszármazottai«, akik persze tagadják a rokonságot kétes hírnevű »ősükkel«. »Csigavér, kedves elvtárs ...« — nyugtatgattak egy családos férfit az egyik tanácsi lakásosztályon, amikor már hetekig elhúzódó lakáscseréjének gyorsabb engedélyezését sürgette, hogy gyerekeit idejében írathassa be az új otthona melletti iskolába ... Más vonatkozásban időhöz kötött ügye akadt az egyik dunántúli tsz-nek a Nemzeti Bank körzeti fiókjával. A múlt esztendei őszi betakarítás idején 70 ezer forintot igényeltek munkaegység-előleg kifizetéséhez. De az illetékes bankelőadó addig fontolgatta, mérlegelte a hiteligényt, míg végül a tíz milliós veszteséget szenvedett. A bürokratikus huzavona, a felületes döntés szintén egyik jellemzője a mai Pató Páloknak. »■Nyugalom, csigavér...« — mondogatják jóideje egyik hajóipari üzemünk illetékesei annak a dolgozónak, aki már többször érdeklődött jó ideje elfogadott újítása bevezetése iránt. Persze, a késés indokául néha bővebb magyarázatot is kap, de ezek sem meggyőzőbbek, mint a csúszó állatka vérére tett utalások... HA EZ CSAK EGYEDI ESET, talán kár is szóvá tenni. De hát a Találmányi Hivataltól nyert értesüléseim szerint jelenleg 8300 olyan elfogadott újítást tartanak nyilván, amelyek bevezetése hosszabb-rövidebb ideje húzódik — és jórészt ok nélkül. Így hát bizonyos, hogy az ezekben érdekelt újítók többsége néhányszor már szintén hallott — a »csigavérről«. Hogy ez milyen kárt okoz, annak arányaira következtetni enged egy pozitív adat is: csupán az idén alkalmazásra került 46 ezer újítás utókalkulált népgazdasági haszna — 998 millió forint... Az életnek azonban számos olyan területe van, ahol a dolgok halogatása, vagy mások kezdeményezéseinek, lendületének fékezése nem mutatható ki konkrét összegszerű következményekben, de annál inkább rombolja jószándékú emberek aktivitását, bizalmát. Azok a dolgozók például, akik az egyik műszergyári üzemvezetőhöz már többször fordultak néhány jó munkaszervezési javaslattal — de a megvalósítás csak ígéret maradt — nem csupán aktivitásukat vesztették el, hanem szinte közömbössé is váltak a műhely ügyei iránt. Üzemvezetőjük ugyan mindig határidő-naplóval járt-kelt, ebbe jegyezte fel a munkások észrevételeit, kéréseit, de mivel minden maradt a régiben — megjelenését gyakran így kommentálták: »Megint jön a misekönyvvel...« AZ ILYEN GYAKORLAT MÖGÖTT — mint a végül elkerülhetetlen leváltása után kiderült — nemcsak a’nyugalom, csigavér« szemlélet húzódott meg, hanem a szakmai, vezetési bizonytalanság és az ebből fakadó felelősség nem vállalás is. Ez utóbbi különösen sok baj forrása lehet, hiszen tünetei ritkán mutatkoznak nyíltan, észrevehetően. A vezetési bizonytalanságot és a felelősség nem vállalást gyakran szokták a dolgok hosszas »fontolgatásával«, a problémák »gondos mérlegelésével« is leplezni. Ám eközben megoldatlan marad számos olyan ügy, amelyet már régóta elintézhettek volna. Ugyanakkor megfontolásra sem kerül az egyhelyben topogás, a lassúság sokszor bosszantó vagy akár súlyos következménye. Pedig ezekkel is számolni kell. Anélkül, hogy bárki az ellenkezőjére, az ugyanolyan értelmetlen hübelebalázs cselekvésre, kapkodásra gondolna. Mert az óriási ütemű fejlődés, amely az élet minden területén végbemegy — nem tűri sem a kényelmeskedést, sem a kapkodást. Az a gazdasági vagy műszaki vezető, aki a rábízott területen nem tanúsít például elég fogékonyságot az új iránt, s megfontolt gyorsaságot a technika, a szervezés korszerűsítése iránt, aki nem képes eléggé távlatokban és világszínvonalban gondolkozni — az nem csupán önmagát marasztalja el. Ennél súlyosabb, hogy egész kollektívája és a közös társadalmi ügy előrehaladását is gátolja. ÍGY HÁT A »NYUGALOM, CSIGAVÉR« szólás csillapíthatja talán a valóban oktalanul heveskedőket. De csak jobban felizgatja az olyan egészségesen nyugtalan embereket, akik azt szeretnék, hogy jogos kéréseik a tanácsnál, vagy elfogadott újításaik s jó kezdeményezéseik a munkahelyükön gyorsabban megvalósuljanak, és akik általában azt szeretnék, hogy nagyobb lendülettel haladjunk a szocialista építés, az életszínvonal emelése útján. Természetes, sőt egyedüli korszerű emberi magatartás ez elsősorban azok részéről, akik egyéni munkájukkal példát is szolgálnak erre a lendületre, s akiknél az igény, a szó és a tett egységet jelent. Az ilyen embereknek joguk és kötelességük, hogy vitázzanak és dinamikusabb tempóra sarkallják a mai Pató Pálokat, akik oly gyakran lelohasztanák a jogos türelmetlenséget, a lelkes tettvágyat, a közügyek iránti szenvedélyes érdeklődést; és akik oly gyakran célt tévesztve csillapítanak a »csigavérrel«. Pedig, ha a csigáknak módjukban állna — talán még ők is igyekeznének megszabadulni lassúságuktól, és attól, hogy a gerinctelen puhatestűek törzsébe tartozzanak ... NE EMLEGESSEN HÁT SENKI »csigavért«, amikor a hangsebességnél gyorsabb repülőgépek száguldoznak a fejünk felett, és amikor olyan társadalmat építünk, amely egyedül méltó az emberiséghez. Szenes Imre Pikay István: M. kir. pedagógia Miről veszi észre az ember, hogy menthetetlenül öregszik? Hát emerről, amarról, de legfőképp mégis arról, hogy egy szép napon elkezdi olvasgatni a lapok halálozási rovatát. Nem mint irodalmat, csak úgy miheztartás végett, hogy ki mindenki került már megint a halál impériuma alá Ilyenkor elönt a háborgás, s majdnem felkiáltok: — Hát már sose lesz vége ennek, hé? Mindezt nem szószátyárságból említem, hozzátartozik témámhoz, mivel éppen egy ilyen halálozási hír csiholta ki emlékezetemből: Sz. Géza ny. tanár elhunyt. Némettanárom és osztályfőnököm volt egy esztendeig, nála abszolváltam a gimnáziumot — ötödikes koromban. Igazi tanügyi bácsi volt, ahogy annak idején nevezték enyhe gúnnyal az iskolák bürokratáit. Régimódi vatermörder-gallérjában, papos ruháival, kimért taglejtésével, modorával úgy festett, mintha Dickens valamelyik regényéből lépett volna elénk. Előadása érdektelen, unalmas volt, csőpotyogásra emlékeztető hangja idegőrlő monotonsággal kopogott az ember dobhártyáján. S tetejébe még nem is rokonszenveztünk. Aminek pedig szegény Vörösmarty Mihály az oka, habár igazán nem tehet róla, úgy került a dologba, mint Pilátus a Credóba. Sz. tanár úr egy reggel bejelentette, hogy vasárnap, nem tudom már mily alkalomból, Vörösmarty-emlékülés lesz az Akadémián, amire meghívták az iskola felsős hallgatóit. Nem kötelező, de szeretné, ha minél többen megjelennénk az aktuson. — Lássuk csak, kik jelentkeznek? — állt föl. — A létszámot be kell jelenteni a rendezőségnek. Vagy tízen álltunk fel, a többi nyakába húzott fejjel lapult. De a jelentkezők egy részén is látszott a kelletlenség. A fene egye meg, vége a vasárnapi aranyszabadságnak! De hát a stréberség fürge démona már ott piszkált kobakjukban: Állj föl! Hátha jó pontot szerzel a tanár úrnál! Tómagam nem sunyi számításból tettem. Igazán rajongtam a klasszikus magyar irodalomért. Hogy úgy mondjam, családi hagyomány volt ez, aminek erejét megsokszorozta addigi magyar—latin tanárom, dr. Várdai Béla irodalomtörténész, Mikszáth első életrajzírója. Sz. tanár úr végighordozta rajtunk tekintetét. — Tehát ennyi a jelentkező? — szólt. — Tary, számold meg!... Most legalább látom, ki a jó magyar!... A találkozó itt lesz nyolc órakor. Megjelenés sötét ruhában ... Utóbbi mondata úgy ért, mint egy félekólintás. Kábán bámultam rá, míg agyamban összefolyt, amit mondott, valahogy ilyenformán: csak az a jó magyar, akinek sötét ruhája van... Ez pedig szíven szúrt. Szerencsétlen családi körülmények folytán kétségbeejtő nyomorban küzdöttünk akkoriban, hárman gyerekek, a nagyanyámmal. Egy betonpadlós raktárhelyiségben laktunk, melyet télen sem lehetett fűteni, csak sparherd volt benne, s a hodály két végének mennyezetig érő óriási üvegajtajain át örökké fütyült a légvonat. Élni pedig, miután nagyanyám szerény nyugdíja elment lakbérre, villanyra és effélékre, abból éltünk, hogy krampuszt, rongybabát meg gumis majmot készítettünk a szerencsésebb kortársak szórakoztatására. persze jól tudom én, hogy a szentimentális nyomorriportok és az olvasó könnyzacskóit csiklandozó nyomornovellák már rég kikompromittálták — hála a mennybéli redaktornak! — az efféle sirámokat az újságok hasábjairól. De el kellett mégis mondanom, hogy megértsék, mily zaklatott lelkiállapotba kerültem a tanár úr szavaira. Hirtelen elhatározással leültem. Sz. tanár úr rám bámult. — Mi az? Meggondoltad magad? — kérdezte. Visszafojtott keserűséggel válaszoltam: — Nem gondoltam meg magam, tanár úr kérem!... Csak nincs sötét ruhám. — Majd hozzátettem: — De azért jó magyar vagyok ... Sz. tanár urat elöntötte a düh bíbora. — Indolens fráter! Gúnyt űzöl szavamból? Mindjárt beírlak az osztálykönyvbe!... Majd lesz gondom rád!... S lett is. Attól kezdve állandóan szarkasztikus megjegyzéseket tett rám, belekötött feleleteimbe, dolgozataimat teleszurkálta ironikus célzásokkal. Pikkelt rám — ahogy a diákzsargon mondta. Mégse lett volna semmi baj, nagyon vigyáztam, hogy elkerüljem, amiért belémköthet. Ide a végzet már ott ült mel■Ljlettem padtársam személyében (neve hirtelenében nem jut eszembe), aki igen nagy barátságot mutatott irántam, bár én nem tudtam igazán hozzámelegedni. ösztönösen éreztem, hogy alamuszi habitusa alatt valami álnokság lappang. Az urak közé törekvő jómódú parasztgyerek hamisítatlan típusa volt. Minden stikliben részt vett, nemegyszer maga kezdeményezett csínyeket — de arra roppant gonddal vigyázott, hogy a felelősségre vonásnál ő maga mindig kimaradjon a pakliból. Az ilyen embereket pedig máig sem szeretem. Nos, ez az óvatos duhaj pajtás Sz. tanár úr egy óráján elkezdte az oldalam bökdösni. Nem törődtem vele, csak ültem karba font kézzel, mint valami szobor, nézve a katedra felé. Tudtam, egy fejjel kimagaslók az osztályból, s legkisebb mozdulatom is azonnal föltűnik. Végül azonban mégis meguntam a szűnni nem akaró bökdösést, és egy óvatlan pillanatban odahajoltam hozzá. — Mit akarsz? — Hallottad? Meghalt Rákosi Jenő — súgta fülembe. Elfutott az ingerültség. Ezért turbál hosszú percek óta? Hisz magam is láttam reggel az újságok első oldalán a vastag gyászkeretet, benne az akkor nemzeti nagyságként tisztelt, de valójában nemzeti kártevőnek bizonyult aggastyán fényképét. Mérgesen sziszegtem: — Tudom! Hagyj békén! Ebben a pillanatban felcsattant Sz. tanár úr hangja. — Pikay! Hogy mersz beszélgetni? Mit zaklatod a szomszédod? — Tanár úr, kérem, én nem beszélgettem — pillantottam felállva padtársamra, hogy »no most ments ki a szorítóból, mondd meg az igazat, hogy te piszkáltál engem. De az csak lapult sunyin, behúzott nyakkal, mint a provokátorok szoktak. Én meg nem szólhattam arról, mi is történt valójában. Nincs szememben — már akkor sem volt — undorítóbb féreg az árulkodónál, a spionnál és más ilyen félembernél. Válaszom kihozta sodrából Sz. tanár urat. — Indolens fráter! — kiáltotta kedvenc szavajárásával, és kiparancsolt a katedrához. Aztán elkezdett feleltetni. Eleinte ment is valahogy a dolog, bár eléggé dúlt lelkiállapotban voltam, keserűség rágta szívemet az igaztalan vád, a csendőr tempójú tanár és a hűtlen pajtás miatt. Végül azonban annyira összezavarodtam, hogy berajzolhatta nagy elégtétellel a négyest. De nem részletezem. Következő óráján megismétlődött a szcéna. Megint addig zsarlatott, míg újabb szekunda nem került nevem mellé a noteszába. A harmadik órán pedig csak annyiból változott a helyzet, hogy kihívni kihívott ugyan, de én — látva, hogy mindenáron lehetetlenné akar tenni — egyszerűen nem is feleltem kérdéseire. Negyedszer már nem hívott ki, sőt ezután egész évben egyetlenegyszer se. A végén pedig megbuktatott. S megbuktatott a pótvizsgán is, holott akkor már minden kérdésére feleltem. S tudom azt is — hibátlanul. De ennek, azt hiszem, más oka is lehetett. A nyár elején Sz. tanár úr utasítására beállított hozzám Tary, a liblingje — sőt a fiúk szerint a spionja —, hogy fogadjam föl, majd előkészít a pótvizsgára. Én meg kurtán közöltem vele, nincs szükségem semmiféle korrepetitorra__ Hisz előző esztendőkben még én korrepetáltam másokat. Így, ilyen furcsa körülmények között abszolváltam a gimnáziumot ötödikes koromban — többé nem voltam hajlandó iskolába járni . Sz. tanár úrnál, aki, mint az újságban olvasom, most végleg letette a tanári plajbászt. Legyen neki könnyű a föld! /Őszintén kívánom. Már régen nem érzek semmi haragot vagy keserűséget iránta. Inkább mennyei derültség fog el, ha az esetre gondolok. Mert hát diákpályám itt megénekelt befejezése után vagy tíz évvel, már mint hivatásos újságíró, egy emlékezetesen szép napon bekukkantottam a törvényszékre. S kit nem látok az egyik teremben a bírói pulpituson ülni — mint az én egykori padtársamat. Mondom, ott ült, mint egy Juvenalis, oly fennkölt tartásban, s Justitia, az igazság istennője nevében zordonul ítélkezett mindenféle jámbor emberek ügyében. Erre a látványra akkora nevethetnék fogott el, hogy máig is kacagnom kell rajta, ha rágondolok. Hogy az én alamuszin sunyi padtársam, aki oly szépen pácban hagyott, mikor egy kis őszinteséggel keserves igazságtalanságtól menthetett volna meg — mily fenemód odavan az igazságért... Tízért a hallatlan komikus élményért pedig, ha jól meggondolom, még hálával is tartozom Sz. tanár úrnak. Majd lerovom, ha földi kiküldetésem végeztével egyszer megint találkozunk.