Népszava, 1965. május (93. évfolyam, 102–126. szám)
1965-05-13 / 111. szám
Tizenegyedszer nyerték el az élüzem -kitüntetést Igyekeznek szocialista módon vezetni Üzemnek a nyomát sem találjuk, amikor a megadott címen a főváros egyik kis szűk utcájában a Gyár- és Gépszerelő Vállalatot keressük. Egy kapu mellett kifüggesztett tábla aztán bizonyítja, hogy mégis jó helyen Nincs az országnak egyetlen jelentősebb beruházása sem, amelynek építésénél ne vettek volna részt a vállalat dolgozói. Évente mintegy 20 000—25 000 tonna gépet szerelnek fel, több milliárd forint értékben. Kezük nyoma megtalálható a dunaújvárosi hengerműnél, az ózdi rekonstrukciónál, s minden olyan üzemben, ahol nagyobb gépegység üzembe állítására került sor az elmúlt években. Jelenleg a munkások egy része az Almásfüzitői Timföldgyár 35 méter átmérőjű ülepítőjének szerelésén dolgozik, amely méretében egyedülálló létesítmény lesz világviszonylatban is. Nagylakon a bútorgyártás jobb alapanyaggal való ellátásához a kenderpozdorja üzemet szerelik, Mohácson pedig a műanyagbevonatú bútorlapok gyártásához szükséges gépek beállításárank. Kiderül: itt székel a vállalat „vezérkara”. S Kazincbarcikán, Miskolcon, Pécsett, Ózdon és jelenleg az ország mintegy 25 különböző helységében tevékenykedik a gyár majdnem kétezer dolgozója, sán dolgoznak. Nekik volt köszönhető, hogy a Tiszavidéki Vegyikombinátban a megadott határidő előtt egy negyedévvel előbb indulhatott meg a műtrágyagyártás. És már felkészültek a székesfehérvári Aluminium Hengermű szerelésére is. A vállalat munkahelye tehát az egész ország. Egy helyütt általában fél évet dolgoznak — gyakran még ennél is rövidebb ideig —, s aztán szedik a »sátorfájukat«, hogy egy házzal odább újabb létesítménnyel gazdagítsák az ország vagyonát. Ilyen körülmények között, persze, a vállalathoz tartozó népes kollektíva munkájának irányítása innen a fővárosból, bizony, nem lehet valami könnyű feladat. Különösen a munkafeltételek megteremtése, s a szociális ellátottság biztosítása járhat sok gonddal. fehérvárról és Salgótarjánból irányítottak a Jászberényi Hűtőgépgyárba, egy nagy teljesítményű présgép üzembe állítására, amely terven felüli munkaként jelentkez Termelőmunkára e. Valahogy úgy néz ki, hogy ennél a vállalatnál mindenre jut idő. Bizonyára azért, mert sok túlórát használnak fel... — Mintegy hat éve termelőmunkára egyetlen túlórát sem használtunk fel — mondja az igazgató. — Egyrészt a jó munkaszervezésnek köszönhetjük, hogy egyes vállalatok rendkívüli kéréseinek is eleget tudunk tenni. De ennél még fontosabb, hogy igyekszünk szocialista módon vezetni. Megtudjuk: ezalatt azt értik, hogy a vezetők a termelés minden problémáját közösen megtanácskozzák a munkásokkal. Pontosan ismertetik nemcsak azt, hogy az egyes szereléseknek mikorra kell elkészülni, hanem azt is, hogy az adott berendezés üzembe helyezétett a vállalatnál. Ugyanígy oldották meg a többi között a Meteorológiai Intézet kérésére egy fontos műszer felszerelését is. Eyetlen túlórát sem semit jelent az ország életében. Ez arra is ösztönzi az embereket, hogy a gépek, berendezések ne csak úgy ahogy a helyükre kerüljenek, hanem, hogy miattuk ne legyen baj az üzemelés során sem. S hogy a dolgozók egyre többet kívánnak adni a termelőmunkában, azt világosan igazolja a szocialista címért küzdő brigádok szaporodása is. A Lenin Kohászati Műveknél dolgozó 11 brigádjuk például mind célul tűzte a kitüntetés elnyerését, hogy követik Tóth Flórián emelő és szállító, valamint Richter Imre marós és Zoltéi László esztergályos brigádok példáját, akik jó munkájukkal, segítőkészségükkel már kiérdemelték a szocialista brigád címet. Munkahely: az egész ország A gazdasági és mozgalmi szervek együtt intézkednek — Valóban nem egy e melési gond orvoslásához szerű — mondja Pataki megkapjuk tőlük a Kellő Tibor igazgató. — Hiszen segítséget, amikor a munkások tő- És a pécsi beszélgetést lünk esetleg több száz követő napon Máté Fekilométer messzeségben renc 12 tagú szocialista dolgoznak, nem érezhe- brigádja már Dunaújvárik meg a nagy távolsárosban folytatta a munkát. Sem a munkában, hát. Nem zúgolódtak, peseta pedig a szociális eddig az új munkahelyalátottságban. kön — mivel más termés Jelenleg milyen napszerű munkát végeztek — gyobb munkákon dolgoz- még keresetük is csóknak?kent. Ugyancsak zokszó — Nehéz sorrendiséget nélkül mentek innen felállítani, mert nekünk több hétre Diósgyőrbe, s például a Lenin Kohó- csak azután kerültek szati Üzemek durvaben- vissza újra Pécsre, gerművének határidőre Ugyanígy álltak helyt és jó minőségben való el azok is, akiket Székeskészítése ugyanolyan fon- __________ tos, mint a volumenében jóval kisebb balatonfüzfői gyógyszeralapanyag-gyár szerelése — szólt közbe Varga Gyula párttitkár. — Természetesen ugyanezt az elvet valljuk akkor is, amikor a különböző munkahelyeken az emberek ellátásáról van szó. Éppen ezért hetenként két-három napot a szakszervezeti bizottság tagjaival mi is a munkahelyeken töltünk, hogy minden termelési és egyéni problémát sürgősen orvosolhassunk. A gyár gazdasági irányítói a párt és szakszervezeti bizottság tisztségviselőivel együttesen ügyelnek arra, hogy a gyárak és berendezések építésénél betartsák az ígért határidőket. Pedig ez gyakran nagy erőfeszítéseket, áldozatokat követel a vállalat dolgozóitól. Így volt ez nemrég, amikor például Dunaújvárosban a hengermű alagsori darupályájának sürgős szereléséhez más munkahelyekről kellett embereket átvezényelni. — Megtehettük volna, hogy telefonon intézzük el az átcsoportosítást — mondotta Pekár Józsefné, a szakszervezeti bizottság titkára. Ehelyett azonban, mint más esetekben is, személyesen kerestük fel a pécsi munkahelyünket és megbeszéltük a munkásokkal az új munkahelyre történő áthelyezésük indokait. Az ügyek ilyen intézését azért is tartjuk fontosnak, mert így a dolgozók maguk is jobban megismerik azokat az időközben felmerült problémákat, amelyek sürgős megoldásra várnak. S jól tudjuk, ha az emberekkel szót értünk, minden tér 1965. május 13 Jobb munka, javuló munkakörülmények A dolgozók munkakedvének növekedéséhez, felelősségérzetük felkeltéséhez a napi munkában hozzájárul az is, hogy jelentős anyagi eszközökkel segítik munkakörülményeik javítását. Az elmúlt két évben például védősisakra, védőruhára, biztonsági övekre, valamint különböző zaj- és porártalom elleni védőeszközökre több mint 200 ezer forintot fordítottak. Majdnem hárommillió forintos beruházással olyan gépi eszközöket szereztek be, amelyekkel nemcsak termelékenyebbé, könynyebbé, hanem biztonságosabbá is vált a munka. Igen nagy segítség a munkában az újítás nyomán 300 000 forintos költséggel »megszületett« melegcsőhajlító berendezés. Az áramütés veszélyétől védi az embereket a 280 000 forintért beszerzett 16 darab korszerű elosztó szekrény. Ilyen s hasonló konkrét tényeken keresztül látják a dolgozók, hogy jó munkájukkal az anyagi alapokat megteremtve, miképpen válnak könnyebbé, egészségesebbé munkakörülményeik. S hogy a vállalat kollektívája nem akárhogyan tesz eleget kötelezettségének, azt fémjelzi az a tény, hogy az elmúlt hat év alatt egyetlen minőségi reklamációjuk sem volt, s az is, hogy tizenegyedszer nyerték el az élüzem címet. Taray László NÉPSZAVA Orvosok, betegek Szabolcs megyében Két világ tőszomszédságban Két orvos Szabolcs megyében... Két szomszédos falu körzeti orvosai. Mindkettő magán viseli környezete bélyegét. És még ennél is többet. Szimbolizálnak valamit. A két szimbólum együtt adja a megye lényegét: a fejlődőt, az újat, a gaz. Azt hiszem, még nem is volt. Én 1963-ban jöttem ide, az állás akkor is üres volt. A statisztika szerint 1945-ben összesen 73 községi orvos működött megyeszerte, 1964-ben 176, 1954-ben 5173, 1964-ben 3149 lélek jutott egy körzeti orvosra Szabolcsban. Ennyi jutna, ha minden állásnak lenne gazdája. Dr. T. azonban immár harmadik esztendeje mintegy 7000 embernek az orvosa. S ez a 7000 ember 20 kilométer hosszúságú községben, a híres szabolcsibokrodban, a tanyavilágban él. Laikusnak talán egymagában a szám nem sokat mond. A fejlődés mindenesetre többet. De éppen arról van szó, hogy Ny. mintha kimaradt volna a fejlődés hatósugarából. Hiszen az 1:3149 általános arány akkor lenne reális, ha az ilyen Ny.-hez hasonló adottságú községekben az átlagosnál alacsonyabb létszám jutna egy orvosra. Egyelőre hiú ábrándadagot — a régit, az el-, maradottat, a szegényt. Mindezt két szomszédos községben. De mintha egy világ választaná el őket. Dr. T. a Nyíregyházával szomszédos Ny. község egyik körzeti orvosa. A másik körzetnek csak helye van. Orvosa nincs. ..a mögött van — Napi 50—70 betegem van .. . Mopeden járok ... Ha a tanyára hívnak, legalább fél napom odavan... Onnan nehéz eljönni... Megfogják az embert, s behívják, ide is, oda is... — Indokolatlanul? — Nem, kérem .. . — Sok gyógyszert kérnek? — Eleget. Inkább a házigyógyszertárból adok. A receptet nem váltják ki. — Patika? — Csak Nyíregyházán. Itt nincs. Kocsma — kettő is. — Táppénzes felülvizsgálat? — Minden hétfőn fél 9-től fél 12-ig van itt a felülvizsgáló főorvos. Általában 50—55 beteg van ilyenkor. — Segítség-e a felülvizsgálat? — Igen. Ilyenkor legalább nincs vita a kiírásokon. (!?) (A betegállományból való kiírást érti ez alatt.) Jól elhanyagolt, az épületet ölelő udvar kietlen, szemetes. Lerí mindenről, hogy ez az ember nem érzi jól magát itt. Két hónapja munkaképtelen is. Eltörte a lábát. Azóta Nyíregyházára járnak betegei. Illetve egy hónapig a szomszéd községbeli, az R.-i kolléga helyettesítette. Néhány kilométer választja el egymástól a két községet. És egy világ. A burgonyatermelő R. — ahogyan helybeli kísérőm felvilágosít — egyike az ország leggazdagabb falvainak. Érezni, látni lehet itt a jólétet. A házakon, az úton, az embereken. És az orvosnál. Magasföldszintes, masszív épület. Központi fűtéssel. Az udvaron garázs, égszínkék kocsi — Simcára vagy Fiatra valló körvonalakkal. Dr. B. rendel. Hótiszta köpenyben. Írnoka — aszszonya — hasonlóképpen. A körzeti ápolónő — falubeli csinos, fiatal lány, habfehér köpenyben, ápolt körmű ujjaival injekciót készít elő. Azután naplóját mutatja a napi beteglátogatásairól. Ennek alapján irányítja, ellenőrzi munkáját az orvos. Orvos és Ezt a világot nem könnyű megváltoztatni. Ide olyan ember, olyan orvos kell, aki szinte apostola akar és tud lenni a falu egészségügyének. És olyan tanácselnök, aki az egyik kocsmát gyógyszertárrá alakítja át. Dr. T. karaktere talán környezet eredendően sem arra termett, hogy megváltoztassa maga körül a világot. Kiégett pillantás, beesett, sárgásszínű arc, közönyös, monoton hanghordozós. A lakásban — közvetlen környezetében, otthonában — rendetlenség. És szegénység. A típusterv alapján épült rendelő be- Kevés volt a 24 óra Civilizáció, kultúra — átlagos mércével mérve is. És toronymagasságban a szomszéd felett. Forgalom is van hozzá. Déli 12 óráig 45 beteg. De még jócskán várnak is. — Ez már szanatórium ahhoz képest, ami a múlt hónapban volt. Az influenzajárvány idején három körzetem volt. Helyettesítettem a beteg Ny.-s kollégát. A «körzet« kissé kitágult. 10 000—11 000 ember (!) került a hatósugarába. És napi 350—390 beteg a naplóba. (Napi 12 órai szakadatlan rendelés esetén is alig jutott fejenként két perc! És hogyan «kalkulálható« a fekvőbetegek ellátása?) — Kevés volt a 24 órai — sóhajt fel az orvos. Az influenza — szükségállapot. A lábtörés — baleset. Mindkettő véletlen. Teremthet-e ilyen helyzetet az egészségügyben a véletlenek szerencsétlen találkozása? . Az orvosi státuszok maradéktalan betöltése, a Szabolcs megyei egészségügy átfogó, általános problematikája, gondja, külön, önálló cikk tárgyát képezi. Annyit azonban a két példa, R. és Ny. község helyzete is bizonyít, hogy a helyettesítés jelen gyakorlata korántsem megnyugtató. Szabolcs megye tanácsának egészségügyi osztálya 1964-es adat szerint — kerek számmal — 480 orvos felett rendelkezik. Ez a létszám jó szervezéssel párosulva — szükség esetén áthidalva a járási autonómia emelte akadályokat — elég. Az influenzajárvány felfokozta igények közepette, orvoskiesés esetén is elég ahhoz, hogy minden beteget orvos lásson. És legyen ideje hozzá, hogy rendesen megvizsgálja. Lukács Mária A NÉPSZAVA TELEFONSZÁMAI 224-819* it Pikay István. Az utolsó Lea időben valamivel később történt is, az alábbi apróság lényegében mégis a felszabadulás évfordulójával kapcsolatos megemlékezések sorába tartozik. Igaz, nem oly fennkölt és patetikus. De hát, istenkém, az élet és a történelem sem csupa vasárnap, akadnak közben szürke, rideg hétköznapok is. Épp ezért — gondolom — nem árt, ha följegyezzük az ilyesfajta kevésbé ünnepies momentumokat is. Már csak annál inkább sem, mivel hát az egykori szemtanúk bizony alaposan megfogyatkoztak. Egy részt elnyeltek az élet különféle süllyesztői. Mások disszidáltak, ki vaudeville-szerzőnek Párizsba, hacienderónak valahová a dél-amerikai pampákra, vagy gyárosnak Kanadába, esetleg New Zeelandba — ki meg valami temetőbe. S ultima ráció, mi magunk is, akik még egzisztálunk, szintén halandók vagyunk, dacára a honi egészségvédelem minden nagyszerű vívmányának. Nem venném a telkemre, ha efféle dokumentumok hiányában majd az újabb generációknak ujjakból kellene szopniuk a történelmet. Kezdjük el hát Clio, a történelem múzsája szent nevében! T Egy napsütéses, de eléggé csípős, szeles délelőttön az akkori koalíciós sajtó más reprezentánsaival együtt ott toporogtam a mátyásföldi katonai repülőtéren. A szö „hőstett“ vetségesek fogságába esett magyar háborús bűnösök második csoportjának érkezését vártuk Nyugatról (az első, Szálasi »nemzetvezetővel!« az élén, már néhány nappal előbb megérkezett). Kissé kíváncsian, kissé undorodva, kissé elégtétellel vagy bosszúvággyal vártuk őket, ki-ki egyénisége szerint. Nem tudtuk, ők lesznek, mivel a szállítmányt föladó amerikai katonai hatóságok csupán arról küldtek értesítést, hogy érkezik tizenkilenc fő háborús büfös, de hogy kik ezek a fők, azt nem közölték név szerint. Mindjárt meglátjuk! Ugyanis már landolt is tüneményes gyorsasággal egy terepzöld kétmotoros bombázó, ajtajában pedig néhány pillanat múlva megjelent az Északamerikai Egyesült Államok hadseregének egy főhadnagya. Legnagyobb meglepetésemre, magyarul szólalt meg, s a népi demokratikus sajtó és a filmhíradó jelen volt képviselői, valamint a főkapitányság politikai osztályának nyomozói közül jó néhányan régi ismerősként, nagy ovációval üdvözölték. Akkor hallottam először Himmler Márton nevét, ő volt az. Nyomában Granwille hadnagy, a gép parancsnoka lépdelt le a hágcsón. Ezalatt a rabomobil is odafarolt nyitott ajtajával úgy 10—15 méterre. A géptől odáig a politikai osztály rendőrei és nyomozói sorakoztak föl, mögöttük pedig mi álltunk, újságírók és egyéb válogatott cigánylegények. Csak a filmhíradó gépe és személyzete maradt a sorfalon belül Pásztor Béla vezényletével, hogy megörökíthesse azt a történelmi jelenetet, amint a háborús bűnösök egyenként kilépnek a gépből és megteszik útjukat a rabszállítóig. Az igazságszolgáltatásnak ezt a formáját nevezte valaha a magyar népnyelv vesszőfutásnak. A különbség annyi, hogy a hajdanvaló századokban az ilyen vesszőfutások alkalmával valóban rongyossá is verték a bőrt a delikvens hátán, míg most ilyesmiről szó se volt. Noha a jövevények igen-igen megérdemelték volna. Aztán föltűnt a gép ajtajában az első megbilincselt figura, Csia Sándor, Szálasi egyik közvetlen munkatársa, a nyilas koronatanács tagja. Hogyan festött küllemileg, arra bizony már nem emlékszem, de arra igen, hogy megjelenését akkora dühös hangzavar fogadta, hogy megroggyant belé a térde. Lehettünk, újságírók, filmesek, nyomozók, rendőrök, katonák együtt vagy százan, beleértve a repülőtér szovjet őrségének kiváncsi tagjait is. Joggal roggyanhatott meg hát a gép gyomrának sötétjéből hirtelen világosságba ütköző pikec térde; azt hitte, tengernép fogadja, és tán meg is lincseli. Agyába villanhatott az a történelmi hangorkán is, mellyel annak idején Párizs népe köszöntötte XVI. Lajost és gyűlölt nejét, Madame Deficit-et, midőn a Gréve téren fölléptek Samson mester instrumentumára. S ez így ment sorra. Egymás után lépett ki a bombázóból Szakváry Emil, gróf Pálffy Fidél, Hubay Kálmán, Baky László, Szombathelyi Ferenc vezérezredes, Kolosváry-Borcsa Mihály, Hain Péter és a többi. Valamennyiük megjelenését elégedett rivalgás fogadta, útjukat pedig szellemes bemondások kísérték: »Mindenütt jó, de legjobb itthon!« ... »Príma kötelet kapsz, ne félj!« — és így tovább. Beregffy Károly vezérezredes, nyilas honvédelmi minisztert egetverő bősz üvöltés köszöntötte. Élénken éltek még mindenki emlékezetében koncolási parancsai, főképp találmánya, a dupla-koncolás. De bármily érdekes momentumok is ezek, mégsem érdemelnék meg, hogy tárcába írjam őket, ha nem történik ott még valami. Valami egészen extra, a históriában mind ez ideig páratlan és megörökítetlen dolog. Ugyanis tizennyolcadiknak egy vörhenyes képű, szakállas, köpcös férfiú állt az ajtóba. Erre minden addigit fölülmúló hangorkán zengett föl. Minden újságíró, filmes, mindenki, akinek csak valami köze volt valaha könyvhöz, sajtóhoz, azonnal fölismerte, noha ezúttal hiányzott a szemüvege — őrei vették el szabály szerint —, s akár a rimáni nyúl, úgy pislogott rémülten a fogadása céljából megjelent tömegre. Diadalordítások harsantak föl: — Antal is itt van!... Itt van Antal István!... Igen. Valóban ő volt, dr. Antal István, a háborús propagandaminiszter, aki még a 20-as években kezdte pályáját gróf Bethlen István miniszterelnökségén, azután mint Gömböskreatúra, egyre inkább és inkább jobbra tendált, hogy végül a Kállay-féle hintapolitika bukása után Sztójay gleichschaltolt kabinetjében szolgálja ki a náci megszállókat. Kétkulacsos rafinériájával a háború alatt sok nehézséget, keserűséget és kárt okozott a németellenes és haladó magyar sajtónak. Érthető, hogy föllépésével frenetikus sikert aratott. Szóval, Antal István állt oda a gép ajtajába. S ott is maradt, mintha odacövekelt volna. Aztán egy amerikai katona lökdösni kezdte hátulról, induljon már lefelé a lépcsőn. De erre sem mozdult. Csak állt ott, mint a rémület eleven szobra, miközben alant forrt, zúgott a százfőnyi tömeg, olyan pokoli hangzavart keltve, mintha legalábbis tízezren lettünk volna. Bizonyára ezt is hihette a nyavalyás, azért pislogott rövidlátó szemeivel oly megrettenve. Ekkor Himmler főhadnagy fölszólt a katonának, mire az visszakiáltott. Hogy mit, azt nem hallottuk. Néhány pillanat múlva azonban már szájról szájra járt válasza. S az előbb még fenyegetőn ordibáló tömeg éktelen hahotába kezdett. — Berezelt!... Hahaha!... — tudtam meg végül én is a dolgot szomszédaimtól, akik jobbrabalra dűltek a kacagástól. — Kolosszális!... —Ez volt a híres-nevezetes fasiszta politikus utolsó hőstette ...