Népszava, 1969. március (97. évfolyam, 50–74. szám)
1969-03-16 / 63. szám
A Nagybulváron mentünk Párizsban egy délután, pontosan a Boulevard des Italiens-en, július végén, kerülgetve a nyüzsgő tömegben az apróbb-nagyobb cafék és sörözök járdára kitett székeit és asztalait, amikor a feleségem, hosszabb hallgatás után, elgondolkozva megszólalt: — Nézd, hogy hullnak a levelek. Csakugyan. Észre sem vettem eddig. Sárga falevelek gurultak előttünk végig a járdán, és sárgultak a járdaszéleken búsan álldogáló és kis vasketrecbe szorított fákon. És ekkor felbukkant bennem a nagy Ady-vers híres kezdősora: Párisba tegnap beszökött az ősz ... Lassan, mintha a mélységből küzdené magát a felszínre, elmerült tudatom mély vizéből, kezdtek kialakulni bennem a verssorok. A versélmény és a vers születésének az élménye tökéletes volt. A legnagyobb intenzitással kezdtem újra átélni a verset. Úgy születtek bennem néhány botlás után, kiformálódva a sorok, mintha ... mintha én magam írtam volna, és bennem tolultak volna fel a környező élmény hatására. Halkan, lépteink ritmusára, mondani kezdtem a verset: Szent Mihály útján suhant nesztelen kánikulában, halk lombok alatt találkozott velem. Nem itt történt, nem ezen a helyen, ahol mi mentünk most, az Olaszok körútján. Nem itt fakadtak fel a költő lelkében ezek a csodálatos sorok. Jó darabig kellett még menni innen, le a boulevard-okon a Szent Dénes utcáig, átbújni a Napkirály diadalíve alatt, és végig a keresztező Boulevard Sephilopolon. A Szajnához érve, elhaladni a Szent Jakab tornya, a Tour Saint-Jacques mellett, és át a Szent Mihály hídján, kiér az út a Boulevard Saint Michelre. Oda, ahol a költő is ballagott egykor. Ballagtam éppen a Szajna felé S égtek lelkemen kis rőzsedalok: Füstösek, furcsák, búsak, bíborok, Arról, hogy meghalok Furcsa volt ez a találkozás. Mind a ketten éreztük, hogy a vers hangulata tökéletesen adja vissza a nyárvégi Párizs hangulatát 1906-ban született a koraősz kifejezésének ez a remekműve. A „tréfás” falevelek, amelyek ott, azon a nyári délutánon előttünk röpködtek, úgy érzem, az Ady levelei is. És talán minden magyar faleveles is, aki Párizsban járt, és aztán megmagyarázhatatlan nosztalgiával tekintett vissza erre a városra. Párizs tulajdonképpen olyan, mint minden nagyváros. Lehet, hogy szép. Vagy talán nem is olyan szép, csak valami megmagyarázhatatlan grácia és érdekesség omlik el az idomain. Haussemann építette ilyennek, 111. Napóleon prefektusa, még a múlt század közepén. Elrendezése, nagy bulvárjai, sugárútjai ekkor formálódtak ki. A „kis” Napóleon hitvány kis császár volt. Volt azonban egy tehetséges prefektusa, aki legalább egy évszázadra megszabta Párizs arculatát. Kialakította ritmusát. Egy évszázad óta a városnak ezt az arcképét látták a Párizst járó magyarok. Ilyennek találta már Jókai 1878-ban, amikor Róza asszony és a kis Róza kíséretében meglátogatta a világkiállítást. Ezt a Párizs-képet hozta magával egy egész életre Ambrus Zoltán 1886-ból, féléves tartózkodás után, és sohasem mosódott el benne, pedig többet nem volt Franciaországban, hosszú élete végéig. Justh Zsigmond ebben a Párizsban írta Naplóját, és erről a Párizsról írta első könyvét is, a Párizs elemeit. De azért ez még egy más Párizs volt. Jóval kisebb, és talán jóval kényelmesebb. Egyes részei kopottabbak, máshol fényesebb. Ady idejében is még, 1906-ban, pöfögő gőzvasút kanyargóit a villamosok helyén. A metrón még csak két vonalon lehetett utazni. A harmadikat, az észak- déli vonalat éppen ebben az évben kezdik építeni. Ma már villamos sincs és a■ metrónak 14 vonala fut, rendkívül ésszerű kiterjedésben a föld alatt. A Nagy Boulevard valóban fő ütőere volt a zajgó városnak, és nemcsak leghosszabb körútja, amelyik onnan kezdve, ahol a Boulevard Strassbourg, a Keletre induló vasutak pályaudvarához, Ady Gare de l’Estjéhez futó Boulevard Strasbourg metszi, egyre szürkébb külvárosiasságba süpped. Az Ady Párizsában még emeletes omnibuszok döcögnek a fürge kis autóbuszok helyett, a császárkorból itt rekedt, nehézkes imperialok. Az autók tömege helyett pedig egylovas fiákerek vagy kétlovas gumirádlisok. „Elképzelhetetlen zaj és forgalom volt az utcákon” írja az egyik szemtanú. — Bizonyára nem álmodott lidércálmaiban sem 1968-ról. Az apró szállodákban még gyertyával világítottak, és a fürdőszoba ismeretlen fogalom volt, míg csak az első nagy háború alatt az amerikai katonák ki nem randalírozták. Meglettek a fürdőszobák, sőt, a villanyvilágítás is, minden kis szállodában. Azóta még az éjjeliszekrényen is villanylámpák fénylenek, igaz, hogy kellő önmérséklettel ontják a fényeket. És dalos város volt az akkori Párizs. Minden utcasarkon daloltak. Soha annyi nótát nem szórtak a szélbe és az emberek fülébe, mint akkor Párizsban. A francia sanzon virágkora volt ez. Énekesek álldogáltak ott hosszú sorban, ahol ma nagy hajú és egy cseppet sem poétikus figurák pingálnak az aszfaltra. A női derekakat a széles vagy szélesre tömött csípők fölött és a domború keblek alatt erős fűzők szorították össze ama bizonyos darázsderékká. A női kalapok malomkerék terjedelmet utánoztak, és töméntelen virágot, tollakat, és legalább egy kolibri madarat hordtak díszként. A férfiak dísze elsősorban a szakáll volt, a komoly bajusz és a barkó. Egyébként kürtőkalapot hordtak, magas, rendkívül kényelmetlen keménygallért, szélesre kötött nyakkendőt és keményített kézelőt, amelyet munka közben gondosan levetettek. Rengeteg széles,, puha kalapú, lötyögős bársonynadrágot viselő, torzonborz szakállú alak nyüzsgött az utcákon. Elsősorban a Montmartre-on és a Quartier-ban, a diáknegyedben. Ezek a festők voltak. Számukat állítólag 50 ezerre lehetett becsülni. „Barangolok utcáidon, csodálatos, nagy és szent város, kit csókos vágyakkal akarok néhány mámoros hét óta megközelíteni. Barangolok, és azt akarom, hogy az enyém légy. Nem tud szeretni, nem érthet, nem érezhet a te nagyszerűségedben senki más, csak én” — írja Ady első Párizsból keltezett cikkében. Azon a nyáron, 1906-ban, Bölöni György tanúsága szerint Ady június 20-án érkezett Párizsba. A Vér és arany nyara volt ez. A költő hihetetlen bőséggel ontja verseinek aranyát. Hetenként, bármi történik is, fáradtság, betegség, háromnapos darvadozások a kiskocsmákban, pontosan szállítja a posta a három Adyverset, és a remeknél remekebb cikkeket, glosszákat. A költő nagyon szívesen üldögél a Szent Mihály útja sarkán, szemben a Luxembourg-kerttel, egy kisvendéglőben. Akkor Gambrinusnak hívták, most Médicis-nek. Ennek a kis kávéháznak a teraszán írta igen sok versét. Szemben vele a gyönyörű kert. A hűvös, őszies nyárban, mert itt volt ez a nyár is, ahogy az emléket Bölöni György, Ady párizsi éveinek társa és krónikása, ránk hagyta, a leveleiket pergető platánfák, az ősziesen nedves szélben hajladozó virágok mindennapos látványa. Rendszerint innen indult el, a Szent Mihály útján végig, a nyüzsgő diáknegyed fő útvonalán, a Szent Mihály teréig, a Place Saint-Michelig, hogy ott felszálljon a Gare Saint-Lazare felé vivő imperialra, és Lédához menjen, mert a „csókok asszonya” ott lakott, nem messze a Szent Lázár pályaudvartól, a Rue Lévis-ben. Elért az ősz és súgott valamit. Szent Mihály útja beleremegett. Züm, züm, röpködtek végig az úton Tréfás falevelek. Hol történt ez? A Szajna felé vagy még az út elején? Ott, ahol kifordul az ember, hogy a széles útra térjen? Talán még a kávéház teraszán suhant be a költő lelkébe az ősz. Az ősz elmúlást lehelő hangulata. Azonnal nagyméretű jelképpé tette. A virágzó életbe besuhanó elmúlás jelképévé. Egy perc: a nyár meg sem hőkölt belé , Párizsból az ősz kacagva szaladt. Itt járt, s hogy itt járt, én tudom csupán Nyögő lombok alatt. ■ • • Az Olaszok körútján mentünk, amikor hűvös szél csapódott felénk és zörögni kezdtek a sárga falevelek a járdán. Mire a Boulevard Poissonniere-re értünk, azonban már újra kisütött a nap. Teljes júliusi pompájával. A felhők felszakadoztak, és a kék ég hibátlan tükre mosolygott ránk. Mintha varázsló játszott volna velünk, szétgurultak, eltűntek a sárga falevelek. Nyár volt ismét, kacagó nyár. — Milyen nagy vers ez — gondoltam. Mindent pontosan kifejezett 1906 nyarán. Még azt is, amit mi ér?»'•»'̇• 1968 júliusának egy hűvöskés délutánján. t Galabárdi Zoltán: m LmjM IS©«® Samuel J. Woodhead gombokat és paszományokat árusított szolidan prosperáló boltjában, egy forgalmas washingtoni utca közepe táján, nem messze a Fehér Háztól. A gombokat, paszományokat a felesége és a leánya készítette a bolt mögött meghúzódó szerény műhelyben. Boltján és kis családján kívül Mr. Woodhead két rendíthetetlen elvet vallott a magáénak. — A huszadik század amerikai század! — ez volt az egyik. A másik így szólt: — Az amerikai fegyvereket diadalra kell vinni! Két rendíthetetlen elve közül a másodikat utóbb, egy jelentés hatására, kénytelen volt módosítani. A jelentést egy speciális kongresszusi bizottság tette közzé, és többek mellett arról szólt, hogy a vietnami partizánok legfőbb fegyver- és hadianyagszállítója maga az Egyesült Államok, szorosabban az Egyesült Államok hadserege. (A bizottság nyomós érveket sorolt fel bizonyítékul. A tények rovatában szerepelt az az eset is, amelyről a bizottság megbízható tanúk révén nyert értesülést: egy ultramodern, ám partizán kézbe került tank kilőtt egy ugyanolyan típusú, amerikai kézben maradt tankot, nem is annyira marciális indulatból, sokkal inkább azért, mert a tankot kezelő gerillának néhány alkatrészre volt szüksége. A bizottság egyik, technokratikus hajlandóságú tagja fel is tette a kérdést: a harckocsipark kímélése végett nem lenne-e kifizetődő időnként szervezetten alkatrészeket juttatni a Vietkongnak?) Mr. Woodheadet mélyen elgondolkoztatta a kongresszusi bizottság jelentése, annyira, hogy második számú rendíthetetlen elvét azután ilyen formában vallotta a magáénak: — Az amerikai fegyvereket nekünk kell diadalra vinnünk! Mindazonáltal Mr. Woodhead alapjában nagyon egyszerűnek látta a világot. Az üzlet tisztes megélhetést biztosított, az adóhivatal nem okvetetlenkedett — mit kívánhatott volna még? Mint elveihez tűzön-vízen át ragaszkodó jellem, minden választáson a Demokrata Párt jelöltjére szavazott, de akkor sem búsult, ha a Köztársasági Párt jelöltje futott be — tudta, mint annyian mások, hogy a jelöltek csak addig különböznek egymástól, ameddig jelöltek. Holmi fajüldözőkkel nem azonosította magát, noha a szíve legmélyén meg tudta érteni őket, annak viszont kifejezetten örült, hogy az állam, nyilván az üzletemberekre való tekintettel, nem rendszeresített külön pénznemeket a négerek számára. Egy alkalommal valami félreszakadt autóbusz tömegkatasztrófát okozott a boltja előtt; hatan lelték halálukat a rettentő felfordulásban. A lapok másnap fényképes riportokat hoztak az esetről, s minden fényképen látható volt a bolt teljes portálja. Samuel J. Woodhead BUTONS and TRIMMINGS — ekkor Mr. Woodhead bizonyítva látta, hogy a Mindenható gondol rá, különben aligha juttatta volna a kitűnő ingyenreklámhoz. Mindebből talán világosan kitetszik, hogy Mr. Woodhead egyike volt azoknak az amerikai polgároknak, akikből meglehetősen sok van. A többitől legfeljebb annyiban különbözött, hogy az átlagosnál valamivel sűrűbben hangoztatta két rendíthetetlen elvét: — A huszadik század amerikai század! Az amerikai fegyvereket nekünk kell diadalra vinnünk! Elveit és esetleges egyéb nézeteit leginkább a boltja közelében működő kis kávéház különtermében mondogatta, az ott székelő asztaltársaság tagja gyanánt. Az asztaltársaság a reklámfőnöki ambíciókkal kacérkodó Mr. Cattle-t tekintette vezéregyéniségének. Szerda délutánonként szoktak összejönni, megbeszélték a politikai és az üzleti élet dolgait, a nevezetesebb sporteseményeket, olykor, ha odáig emelkedett a hangulat, hazafias dalokat is énekeltek. A társaságban harmonikus egység uralkodott, egyedül Mr. Black pengetett néha ellenzéki hangokat. Mr. Black temetkezési vállalkozó volt, ez a tény ütött némi hézagot egyébként százszázalékos lojalitásán. Az Államok világszerte futószalagon állítja elő a prímábbnál prímább halottakat — szokta panaszolni —, és mi haszna van ebből az itthoni temetkezési vállalkozóknak? Semmi! Nem értem a kormányt ... Ennek az asztaltársaságnak egyik összejövetelén került szóba az a tiltakozási mozgalom, amellyel bizonyos erők és személyek az Államok vietnami küldetését destruálják, sőt, egyesek felgyújtják magukat, méghozzá nyilvánosan. A társaság tagjai éles szavakkal ítélték el a destrukciót, Mr. Cattle pedig feltette az obligát kérdést: — Kíváncsi vagyok, köztünk van-e olyan, aki elégetné magát a kormány vietnami politikájának támogatására? Az obiigát kérdést obiigát csend követte. És ebben a csendben egyszercsak megszólalt Mr. Woodhead. — Én ... én elégetném magamat! Talán azördög késztette szólásra? Vagy a legendás hazaszeretet? Nem. Mr. Woodhead gondolni akarta a heroikus tettet, s csupán egy pillanatnyi, pszichológikus rövidzárlat hatására mondta ki. Szívta is volna vissza azonnal, de úgy megrémült, hogy a lélegzet is beléje szorult. — Ejha! — füttyentett Mr. Cattle, majd szűkre húzta a szemét: a szűkre húzott szem nála is a legmélyebb gondolkodás kifejezésére szolgált. — Na nézd csak... — dünnyögte. — Várjunk csak ... elégetés ... benzin ... és ... igen ... hát persze, gyufa... Ember! — bődült el hirtelen. — Maga egy átkozottul nagy gondolatnak letta nemzője! Mr. Woodhead tiltakozni akart, de már nem szabadulhatott. — Új korszakot nyitunk! — mennydörögte Mr. Cattle. — Új korszakot! Mr. Woodheadnek nem lett volna éppen kifogása az ellen, hogy nyíljon egy korszak, amelyben nagyszerű emberek égő áldozatként felmagasztosulnak a hazaszeretet oltárán, de halálosan rémítette a gondolat, hogy az új korszak hajnalfényét az ő testéből kicsapó lángok festik az égboltozatra. — Máris akcióba lépek! — kiáltott Mr. Cattle. — Uraim! — fordult a társaság tagjaihoz. — Legyenek tudatában annak, hogy a sors kivételes történelmi pillanat részeseivé tette önöket! — Azzal fejébe csapta a kalapját és elrohant. Szegény Mr. Woodhead még mindig nem bírt szólni, csak sóhajtozott és reszketett. A tagtársai támogatták haza. Megilletődött csendben vonultak, senkinek nem volt bátorsága megtörni a szent pillanatok áhítatát, csak magában gondolta egyik is, másik is, hogy nincs elveszve az az ország, amelyiknek ilyen fia van. A kapunál néma kézszorítással vettek búcsút Mr. Woodheadtól, Mr. Black pedig ünnepélyesen megígérte, hogy a becses hamvakról ő fog gondoskodni, természetesen első osztályú kivitelben. — Minden el van intézve! — rontott be másnap délután Mr. Cattle Mr. Woodhead otthonába. — Szombaton elégetjük magát — mondta energikusan, mit sem törődve a tehetetlenné bénult Mr. Woodhead csengő tiltakozásával és a zokogó családdal. — Na de... — dadogott Mr. Woodhead —, én azt nem úgy,, mint élő ... ha mint élő ... — Ne bolonduljon meg! — fortyant föl Mr. Cattle. — Hallotta, minden elő van készítve ... — De az életem! — sikoltott Mr. Woodhead. — Az életem! — Ugyan! — legyintett Mr. Cattle. — Csak nem képzeli... ugyan! Bízza rám! Nem lehetne azt állítani, hogy ezek a szavak megnyugtatták Mr. Woodhead-et. Megnyugodni csak akkor sikerült, amikor Mr. Cattle félrevonta, és gondosan beavatta az akció minden részletébe. Nos, szombaton délután került sor az újkori Amerika történelmében kétségkívül párját ritkító eseményre. Pontosan három órakor megjelent a Fehér Ház előtti téren Mr. Woodhead, kezében hatalmas táblával. A táblán három harcias jelszó ékeskedett: A huszadik század amerikai század!!! Az amerikai fegyvereket nekünk kell diadalra vinnünk!!! Le a vörösökkel Vietnámban, le a destruktív elemekkel itthon — éljen a hadsereg!!! A kisded, ám feltűnő precesszió egyenesen a tér közepére ment. Ott Mr. Woodhead beletűzte a tábláját egy odakészített tartóba, maga pedig leült melléje. Abban a pillanatban, mintha a földből nőtt volna ki, egy komplett televíziós stáb termett ott. Tüstént elkezdtek nyüzsögni: huzalokat cibáltak, káromkodtak, beirányozták a kameráikat; szerencsére szép, napos idő volt, reflektorokat nem kellett felvonultatni. Annál inkább felvonultak a tűzoltók, két irányból két autóval száguldottak elő, fülhasogató szirénaszótól kísérve. A hercehurca természetesen megtette a magáét: pillanatok alatt számottevő csődület támadt a földön ülő férfi körül. Az autókról leugráló tűzoltók voltak kénytelenek néhány rendőrrel együtt kordont állni, hogy visszaszorítsák a tülekedőket. A televízió vezetője jelt adott. A kamerákon kigyúltak a piros lámpák, a tömegen pedig a döbbenet moraja futott végig, mert Mr. Cattle odalépett Mr. Woodhead-hez, és látványos sóhaj kíséretében átnyújtotta neki a két benzinkannát. Mr. Woodhead szertartásosan bólintott, aztán előbb egyik, majd a másik kannából magára zúdította a benzint. Amíg öntözte magát, a halálra szánt hősök lelkesültségével kiáltozott. — A huszadik század amerikai század! Az amerikai fegyvereket nekünk kell diadalra vinnünk! Le a vörösökkel Vietnamban, le a destruktív elemekkel itthon — éljen a hadsereg! A tömeg izgalma akkor érte el a tetőfokát, amikor Mr. Cattle átadott Mr. Woodhead-nek egy gyufásdobozt. A torkokból az iszonyat ordítása tört elő, sokan elájultak, a hátsó sorokban a Yankee-doodle-t kezdték énekelni. A téren tanyázó galambok riadtan, apokaliptikus suhogással menekültek a borzalom színhelyéről. Mr. Woodhead, mint aki már rég túl van minden földi dolgon, szinte anyagtalanul mozogva elővett egy szál gyufát, és habozás nélkül végighúzta a doboz oldalán. Megint elájultak néhányan, a gyengébb idegzetűek eltakarták a szemüket, úgy várták a tragédia beteljesülését. De miért, hogyan , a gyufa nem gyulladt meg. Mr. Woodhead fejcsóválva dobta el a használhatatlan szálat, és másikat vett elő. Az se gyulladt meg. És nem gyulladt meg a harmadik. És nem gyulladt meg a negyedik. A hatodik. A tizedik! Ekkor az egyik televíziós kamera egészen megközelítette Mr. Woodhead-et, s így Amerika-szerte premier plánban jelent meg a képernyőkön a hősi arc, s a hősi arcon a bosszúság, majd a felháborodás, amely a használhatatlan gyufaszálak számával egyenes arányban fokozódott Egyidejűleg felerősödött a közvetítést vezető riporter hangja. — Mi az oka — kiáltott vádlón —, hogy ez a páratlan hazafi nem képes végrehajtani csodálatos elhatározását, amely pedig lángbetűkkel írná az egész világ szívébe: Amerika az igaz ügyért harcol Ázsiában?! Mi akadályozza meg ezt a páratlan hazafit, hogy mint lángoló üstökös száguldjon fel az égboltozatra? Miért nem képes megdicsőülni fenséges áldozatában? Miért? Miért? Miért? A tömeget újfajta érdeklődés kerítette hatalmába. Azt találgatták, vajon sikerül-e felgyújtania magát a rokonszenves férfinak, többen fogadást kötöttek a sikerre, illetve a sikertelenségre, egyik tűzoltó a legutolsó pillanatban knockautolt egy férfit, aki előzékenyen oda akarta dobni a saját gyufáját Mr. Woodhead-nek. Csak a galambok nem tértek vissza — a teret átható benzinszag távol tartotta őket. — Miért?! — kiáltott számonkérőn a riporter, midőn Mr. Woodhead elhajította az utolsó gyufaszálat és szomorúan, magatehetetlenül maga elé ejtette a dobozt. A kérdésre a tűzoltók parancsnoka adta meg a választ. Odapattant a kamerák elé és messzecsengő hangon így kiáltott: — Én megmondom! Azért, mert a páratlan hazafi nem Torch gyufát használ! Ha mi, tűzoltók, tudtuk volna, hogy a páratlan hazafi nem Torch gyufát használ, ki se vonultunk volna! — Úgy van! — ujjongott a riporter. — Kedves nézőink, végre megoldódott a rejtély! A páratlan hazafi nem tudta, hogy Torch gyufa nélkül nemcsak élni, de meghalni se lehet! Az utolsó szóra, mint jeladásra, a háttérből negyven reklámgört futott elő. Ruha csak annyi volt rajtuk, amekkorára ráfért a Torch gyufa emblémája. Csintalan táncba kezdtek, s közben elbájoló énekkel dicsérték a Torch gyufát, amely köztudottan egyedülálló a maga nemében. — Remek! — ölelgette boldogan Mr. Cattle Mr. Woodhead-et. — Remekül sikerült! Ahogy a forgatókönyvben meg van írva. Egy isten sem rendezhette volna jobban. A siker, Mr. Cattle őszinte örömére, tagadhatatlanul bekövetkezett, ugyanakkor azonban egy kis baj is történt: Mr. Woodhead súlyosan meghalt Hogy is ne hűlt volna meg! Tíz gallon benzin párolgott el róla! Egy hétig nyomta az ágyat. Közben megtudta, hogy Mr. Cattle helyettes reklámfőnök lett a Torch gyufatrösztnél, a kongresszus pedig, az ő cselekedetétől fellelkesülve, újabb összeget szavazott meg a vietnami háború céljaira. De meg kellett tudnia azt is, hogy amíg másoknak szerencsét szerzett, a maga álmát sutba dobhatja. Az Elnök saját kézzel írt levélben utasította el szerény beadványát, amelyben azt kérte, hogy ha az egész hadseregben nem is, de legalább a Vietnamban harcoló katonák öltözékén rendszeresítsenek Woodhead-féle paszományokat. „Fájlalom, hogy nem teljesíthetjük ... — ilyesmik álltak az Elnök levelében. — Hogy nézne ki egy modern hadsereg paszományokkal ... kérjen valami mást...” — Lám, lám — sóhajtott keserűen Mr. Woodhead. — És még csak azt se mondhatom, hogy nem jártam jól. Tüdőgyulladást is kaphattam volna—