Népszava, 1970. szeptember (98. évfolyam, 204–229. sz.)
1970-09-01 / 204. szám
f munkaerőgondok a Közértnél Egy vállalat hiányzik Augusztusban 146 élelmiszerbolt volt zárva a fővárosban munkaerőhiány miatt. Nem új, s nem is csupán nyári — a szabadságokkal magyarázható — jelenség ez, de mind nagyobb méreteket ölt. 1968 első felében még csak 7419, a következő év azonos időszakában 9914, 1970 első hat hónapjában pedig már 13 519 napon át nem nyitottak ki Közért-üzleteket azért, mert nem volt, aki kiszolgálja a vásárlókat. Hogy mit jelent a fogyasztó számára, ha friss kenyér és tej helyett lehúzott redőnyt talál, azt aligha kell ecsetelni, mindenki elképzelheti. Inkább az okokat és a megoldás lehetőségeit kutatjuk. A Közért-vállalatok gazdájánál, a fővárosi tanács élelmiszerkereskedelmi irodájában mondják: Szakképzetlen eladók — Tizenkilenc vállalat tartozik hozzánk, s jelenleg több mint ezer munkahelyünk betöltetlen, ami azt jelenti, hogy egy teljes vállalat létszáma hiányzik. Szinte az egész kiskereskedelemben munkaerőhiány van, de a legsúlyosabb a helyzet az élelmiszerkereskedelemben. A nehéz fizikai, és ugyanakkor szellemi munkát is igénylő terület, amely még szombaton is hosszabbított munkaidőben foglalkoztatja a bolti dolgozókat, sőt, néha vasárnapi elfoglaltságot is követel, nem vonzza a szakembereket, de még a szakképzetleneket, a fiatalokat sem. Az iroda munkatársai tanulmányt készítettek a Közért-vállalatok létszám- és bérgazdálkodásáról, amelyben a többi között megállapítják, hogy egyes helyeken a bérszínvonal tartásával is fokozták a munkaerőhiányt, s hozzájárultak a nagymértékű munkaerő-vándorláshoz. Míg 1966-ban a Közért-dolgozók 19,16 százaléka, 1969-ben már ennek kétszerese, az alkalmazottak 38,86 százaléka változtatott munkahelyet. A munkaerő-hullámzással párhuzamosan csökkent a szakképzetlen dolgozók aránya; az 1969-ben belépett új dolgozóknak már több mint 70 százaléka volt szakképzetlen. A nem szakképzett dolgozók gyakran a legelemibb ismeretekkel sem rendelkeznek, sokan közülük nem tudnak számolni, nem ismerik az árakat, s ez hol a vevők pénztárcáját, hol a vállalat, a népgazdaság érdekeit sérti. (A próbavásárlások során az esetek 13 százalékában kevesebbet, 45 százalékában többet számoltak az eladók.) Mindez növeli a vevők és az eladók közötti konfliktus lehetőségeit, s a krónikus munkaerőhiány a pult mögött állókra súlyos terhet ró: lényegesen nagyobb intenzitással kénytelenek dolgozni, hiszen eközben a vevők száma nem csökken, hanem inkább növekszik. Tanuló vagy segédmunkás Ilyen körülmények között különösen fontos az utánpótlás biztosítása, a tanulóképzés. A szakmunkásképző iskolába jelentkező fiatalok általános iskolai tanulmányi eredménye igen alacsony, többségük nem hivatásszeretetből választja az eladói pályát. Ritka az olyan élelmiszerkereskedelmi tanuló, akinek egyik vagy mindkét szülője szakmabeli. Bár az elmúlt négy évben a végzett szakmunkástanulók száma majdnem 50 százalékkal nőtt, az utánpólás mégsem megfelelő. Jellemző erre, hogy a tanulóidő alatt a beiratkozottak mintegy 20 százaléka kilép, s újabb húsz százalék még a szakmunkásvizsga letételének évében elhagyja az élelmiszerkereskedelmet. 1966- ban 628 gyermek kezdte meg a tanulást a szakiskolában, közülük 518 (82,4 százalék) végzett is, fél évvel később azonban már csak 407-en (64,8 százalék) dolgoztak a közértvállalatoknál. Sajnos, a képzés sem zavartalan, hiszen néhány jól vezetett tanbolton kívül alig akad szakember, aki foglalkozik a tanulókkal, ehelyett megesik, hogy segédmunkásként használják őket. Csak mellesleg jegyezzük meg, hogy nem sokkal jobb a munkaerőhelyzet a nem bolti munkakörökben sem. Kevés a számlaellenőr, a boltelszámoltató, a bérelszámoló, a gépíró. A közértvállalatoktól olyan munkahelyekre vándoroltak, ahol jobbak a kereseti lehetőségek. Nem kellett sokat keresgélniük, hiszen a népgazdaság más ágaiban is szívesen látták az ilyen képzettségűeket, mert a bérszínvonal tartása erre ösztönözte a többi vállalatot is. A fővárosi élelmiszerkereskedelemből eltávozott adminisztrátorokat egész egyszerűen nem tudják pótolni. Iskolások, nyugdíjasok a pult mögött Fokozza a gondokat az az örvendetes körülmény is, hogy a már-már női szakmává vált élelmiszerkereskedelemből mind többen veszik igénybe a gyermekgondozási segélyt. A 19 vállalatnál 5475 fiatal — 35 év alatti — nő dolgozik, s ennek a legaktívabb korosztálynak 17,3 százalékára egy ideig nem szállíthatnak. A létszámhiány csökkentése érdekében tavaly éves átlagban 140 fiatalkorút, 206 iskolai tanulót és 568 nyugdíjast foglalkoztattak. Mindez azonban távolról sem oldja meg a gondokat, hiszen mint a bevezetőben említett számok is jelzik, a munkaerőhiány mind nagyobb méreteket ölt, s mind több üzlet áll kihasználatlanul, miközben a vásárlók kénytelenek a mindennapi élelmiszerekért a szokásosnál messzebbre járni. Milyen megoldást lát a szakszervezet? A KPVDSZ budapesti bizottságának titkárságán a következőket mondják: — Jól ismerjük, magunk is többször vizsgáltuk az élelmiszerkereskedelem súlyos munkaerőhelyzetét, amely elsősorban az alacsony bérekkel és az ezzel nem arányos igénybevétellel magyarázható. Véleményünk szerint azonban a vállalatok vonzóbbá tehetnék a szakmát, méghozzá többféle módon is. A szakszervezet javaslatai — Melyek ezek a módok? — Az egyik, ha az eddiginél is jobban szorgalmazzák az élelmiszerek előrecsomagolását. Ha a felvágottak, sajtok nagy része így kerül az üzletekbe, kevesebb eladóra van szükség. Megkönnyítheti a munkát az is, ha több kisgépet alkalmaznak, s a lehetőségek szerint gépesítik a fizikai munkát, a súlyos áruk rakodását is. Szívesebben maradnak az asszonyok a szakmában, ha a közértvállalatok fejlesztik a gyermekintézményeket, s több bölcsődés, óvodás elhelyezését teszik lehetővé. A szétszórt kereskedelmi hálózatban nehéz megszervezni az üzemi étkezést, s emaitt szintén sokan hagyják el a szakmát. A vendéglátó vállalatokkal együtműködve, úgynevezett repülőjegyekkel, amelyeket az eladók a legközelebbi vendéglátóhelyen válhatnak be, ezt is meg lehetne oldani. Nem utolsósorban fontos a munkahelyi légkör javítása, hiszen a dolgozók döntésében — hogy maradnak-e vagy másutt vállalnak munkát —, igen nagy szerepe van a munkahelyi közérzetnek. Sokan az alacsonyabb kereseti lehetőségek és a hosszabb munkaidő ellenére is maradnak, ha jól érzik magukat, ha jó viszonyban vannak munkatársaikkal, vezetőikkel. A jelenlegi körülmények között nemigen marad más eszköz arra, hogy megakadályozzák az élelmiszerkereskedelem további elnéptelenedését. Félő, hogy a bolti nyitvatartás tervezett meghosszabbítása is sokakat késztet majd arra, hogy más területen keressenek munkát. Éppen ezért különösen fontos, hogy a szakszervezet által javasolt, a dolgozókat marasztaló, a munkakörülményeket megkönnyítő, javító módszereket a vállalatok minél hatékonyabban alkalmazzák. Gál Zsuzsa : Az MHG szekszárdi műszergyárában készítik a Szovjetunió megrendelésére a szovjet Vilszlo kocsikhoz a tömlöseszmélőket (MTI Fotó : Mező Sándor felvétele) A titkárnő hazudik. Hangja kedvesen meleg, modora közvetlen, csevegő — de amit mond, az nem igaz. Nem valami létfontosságú ügyben, sarokba szorítva, nem olyan helyzetben, ahonnan önvédelemből — részben menthetően — keres ferde kiutat. Kis türelmet kér, elmegy, megmondja az igazgatónak, ki keresi, s míg én a kagylóval játszva várok, odabenn készül a válasz. Mikor a titkárnő visszajön és folytatja, már mindenképpen hazudik, mert vagy úgy tesz, mintha véletlenül megtalálta volna, vagy úgy, mintha véletlenül nem találta volna meg főnökét. Azaz, dehogy tesz úgy. S én a vonal másik végén szintén nem teszek sem úgy, mintha elhinném, sem úgy, mintha nem hinném el ezt a kis bolondériát. Hallgatólagos egyezség van közöttünk a dolog általános játékszabályai szerint. Ő tudja, hogy én mindent tudok, s azt is tudja, hogy én ezt tudom róla ... Csak most, hogy letettem a kagylót, jut eszembe, vajon miért kell ez? Kinek jó ez, miért alakul ki közöttünk a hétköznapi élet e hétköznapi ügyében ez a magától értetődő hazudozás, finomabban szólva füllentéssorozat, vagy még az sem, mai szóhasználattal élve: falazás? Persze mindez nem olyan lényeges, a fontos, hogy beszélhessek az igazgatóval, s meg tudjam vele tárgyalni, amit akarok.* Bejutok hozzá. Kicsit kényesebb a téma, azért kezdem. Igazgató elvtárs, az utóbbi időben (kezdem a falazást, mert nem az utóbbi időben, hanem most) azt hallottam (falazás, mert nem véletlenül hallottam, hanem X. Y., vagy valamelyik főhatóság, ellenőrző szerv konkrétan felhívta a figyelmem), olyan jelenségek tapasztalhatók (falazás, mert nem jelenségekről van szó, hanem tényekről, visszaesett a termelés, sok a baleset, vagy valami hasonló)... Az igazgató válaszol: Kétségtelen, hogy az utóbbi időben (kezdődik a mellébeszélés) voltak olyan jelenségek (falazás), de a tendencia ..., ha az üzem egészét nézzük (falazás) ez a dolognak csak az egyik oldala, mert nemcsak negatív jelenségek ..., az utóbbi időben számos ... bizonyos szempontból ... felfigyeltünk mi is ... felléptünk az itt-ott előforduló ... mindent megtettünk ... Végül két mondatnyi ténnyel távozom. A többi mellébeszélés, köntörfalazás és köntör nélküli falazás. Öi is tudja, én is tudom az igazságot, és mindketten tudjuk a másikról, hogy tisztában van a dologgal, de egyikünk szeme sem rebben, eszembe sem jut kereken rákérdezni, szemrehányást tenni. Vajon miért? Miféle játékszabályok, az érintkezés miféle formái ezek, milyen talajon jöttek létre a nyílt magatartást, a dolgok lényegét kerülő beidegződések? Az igazgatót is, engem is úgy igyekeztek nevelni otthon, iskolában, szűkebb és tágabb környezetünkben, hogy nyíltak, őszinték legyünk. Mindketten így neveljük gyermekeinket, s mégis képesek vagyunk szemrebbenés nélkül akár órákig folytatni a magunk kis játékát. Persze lehet, hogy mindez nem olyan lényeges, fontos, hogy az ügyek végül is elintéződnek, az emberek közös véleményre jutnak, a dolgok tisztázódnak. * Nincs jó véleményem a nálunk folyó protekciózásról, s ha az lenne, nem állnék ki vele a nyilvánosság elé. Mégis, meggyőződésem, hogy a valóságos protekció tulajdonképpen töredéke, egészen kis része annak, amit a közvélemény protekciózásnak könyvel el. Például az egyetemi felvételek. Ha előfordul is, nagyon kevesen juthatnak be összeköttetés révén az egyetemekre, főiskolákra — mégis zömmel a protekciónak tulajdonítják a sikert, és hiányának a sikertelenséget. Pedig az egész csak falazás: vissza nem utasított barát, gyermekkori játszótárs, rokon, ivócimbora, katonapajtás, lelkiismeretlenül szórt ígérgetés, nehezen megszülető válaszlevél, vállveregetés, „persze, persze”, könnyű sóhaj a protekciót kérő távozása után. Igen, lehet, hogy mindez nem fontos. A lényeg, hogy mégsincs akkora protekciózás, mint gondolnánk, mert a kérelmek kis töredékét viselik szívükön a megkértek, s ennek még kisebb töredékét képesek elintézni egyetemi és más ügyekben is. Örülünk a hivatalban, s előadóteremben, bártván hallgatjuk az előadót, hallgatjuk a beszámolót, az indoklást, a jelentést, ülünk s nem értjük, vagy vájt fülünkkel már értjük is, de fogalmunk sincs róla, mit. Azt hisszük, a nyelv miatt, ami olyan hivatalos, nehéz és idegen: nyer, történik, megvalósul, kerül. De hiába keressük a nyelvben a hibát, mégsem értjük, mert mindez csak formába öntése egyfajta gondolkodásnak, az érintkezés nélküli érintkezésnek. (Persze, a nyelvtanilag csúf mondatok is tükröznek valamit. Régen nem azt mondták, hogy „mérlegelésre kerül”, hanem „mérlegeltetik”. De hát „a tatik-tetik nem használtatik”, az a világ már elmúlt. Vagy mégis visszakívánkozik?) A jelentésben intézkedés történik a hibák kiküszöbölése érdekében, a felmérés megtörtént, az építkezés megvalósul, a program befejezést nyer — s az előadó el sem pirul. Talán maga sem tudja már, hogy nem a nyelvet töri, hanem — mellébeszél. Oldalakon át olvashatjuk a jelentést, beszámolót — sehol egyetlen pici, igazi alany, sehol egy olyan fordulat, ahová akár véletlenül is bekerülhetne az én, te, ő. Nem nyelvészeti kérdés a „kerül” szó szédületes karrierje. Minden „kerül”: a pénz beruházásra, a hiba kijavításra, a jelentés felolvasásra. Hogy ki által kerül sor az építkezés befejezésére? Ó, ez ravasz! Ha jó dolog, még az is lehet, hogy én csináltam, ha rossz, az is lehet, hogy más. Ki tudja?!... Az utca népe társadalmi munkára vonul. Ők úgy mondják: kimegyünk, fát ültetünk. Az erről szóló jelentésben a társadalmi munka „el lett végezve”, a fásítási program „befejezésre került”. Oldalakon át olvashatjuk a „lényegében”-t, a „tulajdonképpen”-t, s tulajdonképpen semmi lényegest nem tudunk. Pedig a munkás sohasem azt mondja, hogy „a tengely megesztergálásra került”, vagy „a készülék összeszerelést nyert”, hanem „megesztergáltam”, „öszszeszereltem”. * Lehet, hogy mindez nem is olyan fontos. Mégis, kinek jó e nagy szemforgatás, kinek a jófiúskodás, a személyek és a felelősök elsikkadása, ígérgetés, visszataszítóan mosolygó nyájaskodás, mellébeszélés, falazás? Két ember, aki egymással szemben ül, nem érti egymást, vagy ha érti is, csak így: te tudod, hogy én tudom, s ezt mindketten tudjuk egymásról. S mi van, ha a harmadik, akitől mindez idegen, nem érti, s azt sem érti, miért van így? Nem hiszem, hogy mindez csak forma, s nem hiszem, hogy mindez nem lényeges. Eötvös Pál Köm főtt nélkül A nemzeti jövedelem egy százalékos emeléséért Spontán „gyűjtés" után tudatos elhatározás „Egyszerűen nem tudtam leállítani az embereket. Csak jöttek, s halomba rakták a pénzt az asztalra. Hiába mondtam, hogy várjunk még, amíg valami határozat lesz, nem hatott. Hatvanezer forint gyűlt össze. Ez nem került semmiféle számlára, de a kispesti áruházban bevásároltunk, s két busszal mindent levittünk Mátészalkára.” „A Kőbányai Gyógyszerárugyár dolgozói az alábbiakat vállalják: X. A növekvő gyógyszerigények kielégítésére az 1970. évre eredetileg tervezett 120 millió forintos termelésnövekedést további 75 millió forinttal emeljük. 2. A termeléstöbblet alapján: a hazai gyógyszerellátás céljaira 10 százalékkal több terméket bocsátunk rendelkezésre, mint 1969-ben. Az exportértékesítést az előző évhez képest 130 millió forinttal növeljük.” És a vállalás értékét tulajdonképpen csak a következő mondatok mutatják meg. Mégpedig, hogy „a termelésnövekedést több mint 70 százalékban — Először vállalati szinten mértük fel, hogy mire képes a gyár — magyarázta Füzesi József, a vállalat üzemgazdasági főosztályának vezetője. — Utána lementünk a brigádokhoz és elmondtuk, hogy teszem föl, két tonnával többet kérünk valamilyen termékből és tízmillió forintos önköltségcsökkentést szeretnénk. A brigádok ezt aztán megtárgyalták, s ők is megtették a vállalásukat. De hogy milyen módon, milyen eszközökkel valósítják meg az elképzeléseket, azt már teljesen rájuk bíztuk. S ha őszinték akarunk lenni, ez utóbbi a nehezebb feladat. Nem ment minden ilyen egyszerűen. Teljesíthetetlen kérések nem kerülhettek a brigádokhoz. Másrészt arra is vigyázni kellett, hogy a Hitesy Lászlóné, a Kőbányai Gyógyszerárugyár szb-titkára mondotta el a történetet. Mert a Gyömrői úti gyárban — felhívás nélkül is — megmozdultak az emberek, s tenni kartak valamit. A hatvanezer forint csak első mozzanatnak számított. És ezt követően már szervezettebb, összehangoltabb munka következett, a termelékenység javításával valósítjuk meg”. Természetesen elismerésre méltó a millió forintokkal jelzett termelésnövekedés is. Főként, ha figyelembe vesszük, hogy az elképzelések között a belföldi piac jobb ellátása is szerepel. De az, hogy a termelékenység jelentős szerepet kapott, mást is jelez. Gépesítik a munkafolyamatokat, nagy gondot fordítanak a műszaki fejlesztésre és csökkentik az önköltséget. Csakis ebben az esetben teljesíthetik a még június elején kitűzött célokat, s ezt a gyárban is tudják. A vállalásban ezeket a gondolatokat meg is fogalmazták: készletek ne növekedjenek, vagyis ne raktárra termeljenek. A vállalás óta eltelt három hónap azt mutatja, a számításokba nem csúszott hiba... A kémia V-ös üzemrész csak az elmúlt év közepén kezdte meg a termelést. Azt megelőzően a szintetikus gyógyszereket szétszórtan, több helyen gyártották. Most viszont sokkal gazdaságosabban, egy helyen állítják elő az évi 30—40 milliós értékű gyógyszert. A látogatónak azonnal szembetűnik, hogy a cső- és tartályrengeteg között alig találkozik emberrel. A háromszintes épületben mindössze hetvenen dolgoznak. Igaz, három műszakban. — Itt gyártjuk többek között a vérnyomáscsökkentő Diaphylint és a Midetont, ami eredeti magyar szabadalom — magyarázta Füzesi József. — Főként e két gyógyszernél és a Kiionnál feszített a munka. Ezen a területen máris jó eredményeket értek el. A Klionnál 40 százalékkal csökkentették az önköltséget. Pontosabban először javították a minőséget, ami átmenetileg emelte a ráfordítási költségeket , s csak a második lépésben érték el a 40 százalékos javulást. A gyógyszer tisztasága ugyanakkor meghaladja az előírtakat. — Most a Midetont vizsgáljuk hasonló szempontból — jegyezte meg az üzem vezetője. — Itt is 15—20 százalékos megtakarításra számíthatunk. De az eredmények valójában nem itt, az irodában, hanem az üstöknél, a brigádoknál dőlnek el. Szocialista szerződés — A laboratóriumi eredményeket már megkaptuk a Miceton „fejlesztéséhez” — mondta Minkó Róbert, ötszörös szocialista brigádvezető. — De más a helyzet a lombikok között, és itt a gyártásnál is más nehézségekkel találkozunk... A legfontosabb az, hogy az alapanyagokat időben megkapjuk. Éppen ezért a kémia IV-es és VI-ossal szocialista szerződést kötöttünk. Nem hagytak minket cserben, eddig minden simán is ment... A keverőbe nátriumkarbonátot öntenek, s ezzel csapatják ki a gyógyszert. Egy kis hiba hoszszú leállást okozhat. Ha például ezt a színtelen folyadékot gyorsabban zúdítják a keverőbe, kátrány keletkezik, s legalább fél órát kell várniuk, amíg — tisztítás után — újra beindíthatják a motorokat. De mostanában a kémia V-ösben nem állnak a motorok. Mélykúti Attila Középpontban a termelékenység Hibátlan számítások NÉPSZAVA 1970. szeptember 15