Népszava, 1977. február (105. évfolyam, 26-49. sz.)
1977-02-06 / 31. szám
1977. február 6. Közös gond, felelősség Beszélgetés Lugossy Lászlóval Az év elején tartotta közgyűlését a Magyar Film- és Tévéművészek Szövetsége. Ezen a tanácskozáson megválasztották az új tisztségviselőket is. A filmművésztagozat titkára Lugossy László lett. Lugossy a fiatalabb Limesnemzedék képviselője. (Tavaly mutatták be első nagyjátékfilmjét, az Azonosítást, — jelentős közönség- és kritikai sikerrel.) S ahogy a kollégáit jellemzik: „azért választották meg Lugossy Lászlót, mert fogékony, érzékeny a közösség gondjaira, problémáira. Szinte az idegeiben hordozza a közösségi élet igényét." Közösség. Közös gond. Felelősség. Hogyan tovább? E gondolatkör alapja, kiindulási pontja beszélgetésünknek is — Hogy honnan az az igény? "— kérdez vissza Lugossy László —, azt hiszem, mindez nem csak elhatározás dolga. Úgyis mondhatnám: a közéleti gondolkodás, felelősség (.. ami ezzel együtt jár: nyugodt légkör, az alkotómunka feltételeinek biztosítása) nemcsak a filmkészítés ABC-je, hanem életünk alapja is .. . Az elmúlt évtizedben jó néhány új generáció (évfolyam?) érkezett egymás után a filmgyártásba. Mi valamennyien már a főiskolán megszoktuk a közösségi gondolkodást, felelősséget. S ezután következett a Balázs Béla stúdió, ahol az alkotó munkának egy olyan közösségi formáját (erkölcsi, szakmai formáját) alakítottuk ki, amely szinte természetes létállapot volt a számunkra, s amelynek hiányát később nagyon is keservesen érzékeltük. Tehát — úgy vélem — a szövetségnek elsősorban arra kell törekednie, hogy ez a „közösségi forma, összetartozás" valamiképpen meghonosodjon az egész szakmában. Annál is inkább, mert valami gyökeresen megváltozott, jóra fordult az egész szakmában. Megszűntek, lecsillapodtak az ellentétek, a szenvedélyek. (Szakma és szövetség, és az egyes emberek között.) Másképpen fogalmazva: valamiképpen ismét „közös ügy” a film. Egyébként ezt a ,,jóra-fordulást” a közgyűlés is regisztrálta. — Néhány szót a filmművésztagozat közelebbi, konkrét terveiről. — A tagozat periodikusan ismétlődő feladatai szorosan kötődnek a különböző szemlék, nemzeti fesztiválok menetéhez, a nemzetközi kapcsolatok fejlesztéséhez. A mostani játékfilmszemlén például megrendezzük a magyar és a szovjet filmművész szövetség titkárainak közös tanácskozását, ahol visszamenőleg és előre megbeszéljük közös gondjainkat, terveinket. Szeretnénk alaposan foglalkozni hazai problémáinkkal is. Itt van például a színészkérdés. Ma már sok helyütt tárgyalnak, vitáznak a film és a színház ellentétektől feszülő kapcsolatáról, a filmszínészi képzés szükségességéről stb. A szövetség szeretné „egy asztalra" letenni ezeket a „vitairatokat", s oda, ahol dönteni is lehet, átgondolt, mindenre kiterjedő alapossággal. Aztánitt van a forgalmazás problémája . . . Ezzel is sürgősen foglalkoznunk kell. Továbbá: a szövetség elsőrendű kötelességének tartja a fiatalok, a főiskoláról éppen kikerülték munkájának a segítését, elemzését. (Például a Szovjetunióban Bondarcsuk vezetésével egy külön munkacsoport foglalkozik a fiatal filmesek, a szakmai utánpótlás biztosításával.) Ugyanígy a dokumentum, a rövidfilm ügye sem szorulhat háttérbe. (Az eredmények itt legalább olyan fontosak, mint a nagyjátékfilmeknél.) — Rátérve személyes gondjaira, terveire. Úgy tudom, sokat utazott az Azonosítással. Hogyan fogadta a közönség a filmjét? Illetve mit tud „hasznosítani"’ a közönség reakcióiból? — Jártam Nyugat-Berlinben és voltam Barcelonában is az „Azonosítással". Tulajdonképpen az lepett meg a legjobban, hogy mekkora rangja, milyen nagy becsülete van a magyar filmnek külföldön. Sokkal nagyobb, mint idehaza. S ezen érdemes lenne elgondolkodni. Hogy miként fogadták külföldön a filmet? Hadd beszéljek inkább arról, hogy idehaza miként reagáltak a nézők az Azonosításra. Mert ez érdekel jobban. Mert itt élek, mert a magyar nézőkhöz szeretnék szólni elsősorban . . . Sok helyütt jártam. A legtöbb helyen az a szó, hogy „tetszett", vagy „nem „tetszett", el sem hangzott. Az egyik ércbányász arról vallott, amit a film alatt .,átélt". Vagyis nem a filmet elemezte, hanem szinte saját életét. Nincs az az íróember, aki ilyen pontos szavakkal elemezhetné azt a folyamatot, amely a mű és a befogadásra kész ember között végbemegy ... Az egyedi élményeket, és az ebből következő reakciókat. És ez az ember így fejezte be mondanivalóját: „Nézzék, én csak ritkán járok moziba. Ide is csak azért jöttem el, mert beszerveztek. Nem bántam meg. De ha a szomszédom megkérdezné, hogy vajon megnézze az Azonosítást — hát nem merném azt mondani neki, hogy: igen. Mert pont úgy gondolkodik, érez, ahogy én. Minek őt is felzaklatni. Hisz azért jár moziba, hogy kikapcsolódjon ..” A beszélgetés után furcsa zavart éreztem. Vajon tényleg olyan nagy a szakadék a magyar film és nézője között?! Tulajdonképpen azt kellene megfejtenünk, hogy mi is rejlik a szakadék mélyén. (Talán rajtunk kívülálló dolgok is.) Amigan csináljam tovább?! Ezen is sokat gondolkodtam. De nem tudok más lenni, csak az, ami vagyok. Én nem „kikapcsolni", hanem ..bekapcsolni” szeretném a közönséget... — Következő filmje? — Jegyzetfüzetem teli van nehéz sorsú emberekkel. Nem tehetek mást. Nem tudom elfelejteni őket. Róluk szól új filmem is (illetve tervezett filmem) , amelynek forgatókönyvét most írjuk Kardos Istvánnal. Már a címe is megvan: Felejthetetlen utazás. Közege: bányászvilág. Műfaja: lélektani dráma. Hősei: három nő és egy férfi. Életük, drámájuk, történetük szorosan kötődik az elmúlt harminc év történetéhez, történelméhez. Gantner Ilona val... Még a nyugdíj előtt!” — hasított át rajta a színre gyerekes lelkesedés, és csak nehezen hamvadt ki benne. Felvette prémes, súlyos m ódon nagykabátját, és kifelé indult. Csöndesedett a hóesés. A fehér takaró vastagon lepte már a földet. Lehajolt, hógombócot gyúrt. — Elég jól tapad — állapította meg magában, és a könnyű golyót fölhajította a műhely tetejére. Az alig hallható huppanásra már nem is figyelt. * 1925-öt írtak. Sára napja volt, január. A dalárdisták este tíz óra felé gyülekeztek a megbeszélt helyen. A tenorista, a társaság tréfamestere, utolsónak érkezett. — Ejh, ez a központi fűtés... Tanulhatna ott fenn a mester egy kis kazánfűtést az ördögtől — jegyezte meg, de a többiek már meglehetősen komor hangulatban toporogtak a csikorgó fagyban. A basszista bakancsának a szárából egy kis újságpapír csücske fülelt kifelé. — No, akkor menjünk, menjünk — jegyezte meg a karvezető, némi szemrehányással a hangjában, amely a tenorista felé irányult. Sikátorokon, kidőlt-bedőlt léckerítések mellett, imbolygó fénykörű, pislákoló lámpák alatt haladt a kis társaság, a dalárda „kamarakóristái”, a legjobb hangúak. A zegzugos újpesti utcákon otthonosan mozogtak. A csillagok, mintha még a karácsonyi ünnepekre fényesítették volna ki őket, sziporkáztak. — Ki hozza a palácsot? — szólalt meg ismét a tenorista, arra célozva, hogy kinek a zsebében lapul meg valami pálinkával töltött üveg. —* Minek hoztunk volna magunkkal — reccsent rá vígan a bariton —, majd iszunk, ne félj, az igazgató úréknál! — Éz nem bánom, ha iszunk, akár a fülünkön spricceljen kifelé, csak valahogy meg éhen ne maradjunk — rikkantott a tenorista. — Ez attól függ, hogyan danolunk ma Sárikának! — szólt a karvezető, és fázósan húzta meg nyakát gallérjába. Megérkeztek az emeletes ház elé. Harákolva köszörülték hangszálaikat, aztán rázendítettek. Mindenki kitett magáért. Régi, összeszokott gárda volt, de most éneklés közben maguk is mosolyogva jelezték egymásnak, hogy mennyire élvezik a dalokat, a hajlításokat, elcsendesedéseket, erősítéseket, a tisztán csengő tercet. Először a környék földszintes ablakai nyíltak ki, majd végre, az igazgató emeletén is fény gyűlt, igazi villanyfény. Libériás inas jelent meg a kapuban, s kérte, hogy a karvezető úr fáradjon föl. A dalárdisták nem vették le a szemüket a fényes ablakokról. Kibontakozott az igazgató árnyalakja, amint kedélyesen kezet nyújt a karvezetőnek, majd azt látták, hogy Sára asszony sörényes körvonala is megjelenik, és a karvezető kézcsókra hajol hozzá. Aztán még látták azt is, hogy az árnyalakok koccintanak egymással, és felhajtják poharaikat. Egyet, kettőt ... Már nem is számolták. Vártak egy fél óráig, a karvezető nem jelentkezett. Elindultak hazafelé. — Na, úgysem láttunk még kínai árnyjátékot télvíz idején — igyekezett feloldani a hangulatot a tenorista, de csak a fogak egyre erősödő vacogása volt a válasz. — A Kauffmann-kocsmába kellene menni. — Inkább a Blazerhez. — Á, egyik sincs ilyenkor már nyitva. Nem szóltak egymáshoz többet. Lépteiket megszaporázták. Egy-egy ház előtt, egyegy utcafordulónál, egyre kisebbre zsugorodott a társaság. A tenorista lakott a legmesszebb. Mikor már teljesen egyedül gyalogolt hazafelé, egynek örült csak. Tudta, hogy a felesége még ébren várja, és most nem kell előtte visszafelé szívni a levegőt (mindig észreveszi, persze!), ha az aszszony ráparancsol: — Lehelj csak rám, édes fiam! Székely Dezső NAGYLEMEZ Csukló sírás, gyöngyöző’ nevetés fullasztó kin. madárszárnyas öröm a csönd népiblen gyalogútján szivemmel szembejön Ágyúdörgés, bogárzümmögés botcsatlogás vérző körmökön szívemmel ez is szembejön Bányaomlás, vulkánkitörés almában a fog ütőérén a kés fékcsikorgás pirosfoltos kövön szivemmel mind-mind szembejön Miféle őrült zenebona ez? Ki komponálta ezt a zűrzavart? Él még, vagy — ebbe! — belehalt? Ülök egy fala-nincs szobában hallok kínt és hallok gyönyört Egy láthatatlan tű alatt mintha óriás lemez lenne forog forog a Föld. NÉPSZAVA Peremvárosi esték ---------- ------------ Kultúra a kávéházban Porold ki a világot mint egy szőnyeget, S enged az egész világ neked! Ez a Majakovszkij-idézet áll mottóként az Ady Endre Művelődési Ház műsorfüzetének belső oldalán, s ha meggondoljuk, hogy Újpest már a századfordulón a munkáskultúra egyik fellegvára volt, találó szimbólumnak is felfoghatjuk. A Munkásotthont, amelynek tevékenysége kisugárzott nemcsak Nagy-Budapestre, hanem az egész országra, 1909-ben alapították. Ma is él a nyolcvanesztendős férfikórus, tagjai közül bizony néhányan majdnem nyolcvanévesek, ám semmit nem kopott frisseségük, hiszen az elmúlt évben is huszonegy hangversenyt adtak. A Munkásotthont lebontották, szerepét az Ady Endre Művelődési Ház örökölte, amely egy régi, a város hajdan legelegánsabb kávéházában kapott helyet addig, amíg az ötéves terv végére fel nem épül az új művelődési palota. — Gondolhatja, hogy ebbe a kávéházba mi be se tehettük a lábunkat! — mondja Fentes József, a nyugdíjas klub elnöke. — De a mostani áttelepülés se volt olyan természetes, mint gondolna. Amikor bezárt a Munkásotthon, senkinek sem jutott eszébe, hogy mi öregek hova legyünk, hogy a kerületben nemcsak csavargó fiatalok vannak, hanem csavargó öregek is. Az Állami Áruház árkádjai alatt találkoztunk, ácsorogtunk mindennap, míg úgy határoztunk, hogy helyet keresünk magunknak. Elmentünk a tanácshoz, végül a Hazafias Népfront elintézte, hogy itt, a művelődési házban mindennap 10 órától fél 2-ig kártyázhatunk, sakkozhatunk, beszélgethetünk. N ost írja meg! A kerületben több, mint 16 ezer nyugdíjas él, 160 tagja a klubnak. Mindennap megtelik a nagyterem jól öltözött öregurakkal. Korukat meghazudtoló az aktivitásuk. Naplójuk tanúsága szerint rendszeresen járnak múzeumokba, autóbusztúrákra, sőt tanulmányi kirándulást szerveznek Dunaújvárosba, Hatvanba, a Visontai Hőerőműbe, és természetesen hagyományosan megtartják a társasvacsorákat. — Azt azért írja meg, sért bennünket, hogy nem gazdálkodhatunk önállóan az évi tízforintos tagdíjakkal. Nem vagyunk mi rászorulva, hogy a népfront gondnoksága alatt legyünk. Van itt közöttünk volt gyárigazgató, nagykövet, szakmunkás, katonatiszt, olyan könyvelést vezetnénk, amilyen csak kell. Különben — nevet rám az elnök — van még anyagi összeköttetésünk, hogy ne kelljen szórni a pénzt. Néha még az újságíró is meglepő helyzetbe kerülhet. Nem azt hallottam. ..Elmondom, de ne írja meg”, hanem minduntalan felszólítottak: „Ezt is írja meg!" — írja meg, hogy szeretnénk látni az új „kultúrpalota" tervét. Az ember elég gyakran hallja, hogy a tervezők mintha nem tudnák egész pontosan, mire fogják használni az épületet azok, akiknek készül. A művelődési ház évi kétmillió forint költségkerettel dolgozik, ennek felét nekik kell megkeresniük, ami majdhogynem lehetetlen, ha a kialakult modern, eredményes formákkal, a kiscsoportos, rétegklubokkal működnek. A kerületben ugyanis olyan kulturális élet alakult ki évtizedek alatt, hogy nem lehet első rendű szempont a szórakoztatás. Csak olyan programokra jönnek be, amelyek valamilyen tevékenységet kínálnak. A fotóklubnak hetven tagja van; több, mint háromszáz a bélyeg- és éremgyűjtő; hatvanan járnak egyetemi előkészítőre, ennél sokkal többen a dolgozók esti gimnáziumának korrepetálásaira ; a képzőművész szakkörtagjai megsértődnének, ha amatőröknek nevezném őket, bár hivatásos művészeknek sem tartják magukat) már öt fiatalt küldött a főiskolára. Természetesen az ő nagyszerű tevékenységük is biztosítéka annak, hogy az újpesti minigaléria legutóbbi tárlatmegnyitóján több, mint hatszáz érdeklődő jelent meg. Mindenki jöhet — Mi a módszerük? — faggatom Nagy Attila igazgatót —–, hogy olyan sokszínű, eleven az élet, akár egy nagy művelődési ház is megirigyelhetné? — Amikor létrehozunk egy klubot, mindenki jöhet. Később szűkítjük a köröket. Több kis klub alakul a kezdeti vegyes társaságból, ahol már mindenki alkotó taggá válik. Meghirdettük például az ifjúsági klubot. Hamar kiderült, hogy a régi újpesti hagyomány még ma is: a munkásgyerekek és a diákok nem fértek össze. Külön klubot kell tehát kialakítani, s ha egyszer-egyszer közös programot rendeznek, már semmi baj sincs. A Derkovits Ifjúsági Házban, ahol a fiatalok klubja működik, büfét tartott fenn az Észak-pesti Vendéglátóipari Vállalat. Meglehetősen sok sör fogyott. A művelődési ház igazgatója úgy döntött, nem engedélyezi a szeszes ital árusítását. A vendéglátóipari vállalat egy-kettőre felbontotta a szerződést, megszüntette a büfét. Igaz, nem lehet elvárni egy kereskedelmi intézménytől, hogy kultúrpolitikai szempontokat vegyen figyelembe, de van rá példa, hogy zsíros kenyér és üdítő italok árusításával is nyereséges lehet az üzlet. Népművelő kerestetik! Az újpesti művelődési ház eredményes működésének talán az a magyarázata, hogy olyan népes törzsgárdára támaszkodhat, amely kialakította a maga szokás- és törvényrendszerét, ha új jövevény érkezik, annak alá kell vetnie magát ezeknek a szokásoknak: vagy megszökik, vagy megszökik. A Társkeresők Klubjába be nem teheti a lábát, aki nem magányos, nem a rend kedvéért, csakis azért, hogy ne csapja be a többieket. Öt népművelő dolgozik a házban. Közülük csak egy rendelkezik diplomával, kettő most jár főiskolára. Állást hirdettek egyetemi végzettségű népművelőknek, senki nem jelentkezett. „Ez a legnagyobb gondunk — panaszolja az igazgató —, nem tudna segíteni?” Segíteni? Hogyan? Kedves ifjú népművelők! Az Ady Endre Művelődési Ház Újpesten, állást hirdet. A kezdő fizetés nem magas, a munka ellenben meglehetősen sok: heti ötven óra, túlóra és vasárnapi pótdíj nélkül. Egy morzsányi hivatástudat szükségeltetik tehát. De rendkívül vidám és tartalmas itt az élet, ezt tanúsíthatom. Kovács Júlia 9 Raszler Károl: Leningrádi kikötő Kapási Gyula: Tanulmány