Népszava, 1980. október (108. évfolyam, 230–256. sz.)

1980-10-02 / 231. szám

198­0. október 2. A Népfront Országos Tanácsának ülése (Folytatás az 1. oldalról) ritikát is jelent — a nép­­frontbizottságokna­k le­gyen állandó feladata a javaslatok formálása, sőt, tegyenek kezdeményező lépéseket is. Nemcsak a kialakuló folyamatokhoz kell kapcsolódni tehát, hanem a döntések formá­lódását is elő kell segíte­ni a tapasztalatok, a la­kosságtól összegyűjtött in­formációk alapján. — Folytatni kívánjuk azt a munkát, amelynek eredményeként bizottsá­gaink és aktivistáink részt vesznek a törvényalkotás­ban, bekapcsolódnak a törvénytervezetek vitájá­ba — mondotta a továb­biakban. — Az elmúlt években, elhangzott észre­vételek, javaslatok a meg­hozott törvényekben tes­tet is öltöttek. Tovább­visszük az állampolgári jogok és kötelességek szemléletformáló ismerte­tését, s kongresszusi refe­rátumunkban, valamint az azt követő időszakban is sokat kívánunk foglalkoz­ni a szocialista életmód alakításának kérdéseivel, mozgalmi feladataival. Még szélesebb körben és nagyobb erővel kívánunk részt venni a közoktatás és a közművelődés segí­tésében. Sarlós István ezt köve­tően a munkastílus, a munkamódszer továbbfej­lesztésének szükségessé­géről szólt, kiemelve a közvetlen kapcsolatok je­lentőségét, a munkaidő utáni fórumok összehívá­sának követelményét. A VII. kongresszus jár majd elől a példával, hiszen a másfél napos munka so­rán szabad szombaton, il­letve vasárnap tanács­koznak a küldöttek. A népfront legfelsőbb fóru­mának előkészítése jegyé­ben egyébként — a kor­mány tanácsi hivatalá­val egyetértésben — az idén a szokottnál koráb­bi időpontra hívják ösz­­sze a falugyűléseket — mondotta befejezésül a HNF OT főtitkára, a moz­galom valamennyi válasz­tott testületétől, aktivis­tájától hathatós támoga­tást kérve a következő időszakra is. Az előterjesztés elhang­zása után Kádár János emelkedett szólásra, és az MSZMP Központi Bizott­sága nevében köszöntötte a tanácskozást. A népfront-kongresszusi felkészülésről szólva hangsúlyozta, hogy né­pünk nagyra értékeli ed­digi eredményeinket. Ez nagyon sokféle formában kifejezésre jut. Többek között megnyilvánul ab­ban a nagyfokú politikai érettségben is, amellyel közvéleményünk a nehéz feladatokat is megérti, s kész azok megoldására. Majd aláhúzta: egyaránt szükség van arra, hogy népünk, politikánk nagy eredményeit becsüljük, ér­tékeljük, s arra is, hogy gyengeségeinkről, hibá­inkról nyíltan, őszintén szóljunk, hogy azokat ki is javíthassuk. A Központi Bizottság első titkára az elmúlt na­pok eseményeiről szólva emlékeztetett rá, hogy a múlt héten az országgyű­lés megtárgyalta a kor­mány programját, megvi­tatta a belső építés és a nemzetközi helyzet fő kérdéseit. E hét elején a Vatikán küldöttségével folyt jó szellemű tárgyalás, ame­lyen mindkét fél kifejtet­te alapállását. A tárgya­lást méltatva hozzáfűzte, hogy amikor az állam és egyház viszonyáról beszé­lünk, valamennyi Ma­gyarországon működő egyház és az állam viszo­nyára gondolunk. Hétfőn ünnepeltük a fegyveres erők napját, amely alkalmat adott ar­ra, hogy kifejezzük meg­becsülésünket az egyen­ruhában szolgálók iránt, akik nem csekély áldozat­­készséggel, odaadással, fá­radtsággal helytállnak, őrzik szocialista társadal­munk törvényes rendjét, határaink sérthetetlensé­gét, népünk biztonságát és békéjét. Kádár János ezután rá­mutatott arra, hogy a mi legfőbb erőnk a szocialis­ta nemzeti összefogás és egyetértés, amely — nem könnyű utat bejárva — sok-sok év alatt kibonta­kozott, és ma a társadal­mi élet minden területén elevenen ható fontos té­nyező. Bármilyen kérdés meg­oldásáról is legyen szó, erre az erőre lehetett és lehet számítani, támasz­kodni. Szocialista nemze­ti egységünk pártállásra, világnézetre, hivatásra, nemzetiségi származásra való tekintet nélkül min­den alkotásra kész, jó­szándékú embert tömörít. Ezt a szocialista nemzeti egységet és összefogást a Magyar Szocialista Mun­káspárt vezetésével sok erő kovácsolja, de intéz­ményes letéteményese a Hazafias Népfront. E mozgalom társadalmunk politikai rendszerének egyik fundamentális in­tézménye. Ennek szelle­mében és ezzel a felelős­séggel kell mindenkinek dolgoznia, aki a Hazafias Né­pf­ron­t-mozg­a­lo­m­ba­n bármit vállal és tesz. Ká­dár János ezt követően a munkastílusról, a mun­kamódszerről szólva alá­húzta a kevesebb papírt felemésztő, oldottabb, közvetlenebb népfront­mozgalmi tevékenység je­lentőségét. A Központi Bizottság első titkára befejezésül üdvözölte a Hazafias Nép­front VII. kongresszusá­nak összehívását. Hang­súlyozta: a tanácskozás előkészítésével, a töme­geket megmozgató ren­dezvényekkel, s a belpoli­tikai élet kiemelkedő eseményét jelentő kong­resszusi munkával tovább erősödik a népfront-moz­galom, növekszik befolyá­sa, ami egyben népünk szocialista nemzeti egysé­gének további erősítését is jelenti. A Hazafias Népfront, amely nehéz történelmi korszakban született, rendeltetésének megfelelve, minden erejét népünk javáért, békésebb, szebb életéért, és egy biz­tonságosabb világért moz­gósítja. Befejezésül e hi­vatás eredményes betöl­téséhez kívánt sok sikert a szocialista építésért a jövőben is tenni kész nép­frontaktivistáknak. A HNF OT ülésén az előterjesztéshez hozzá­szólt még Pesta László, a népfront budapesti bi­zottságának alelnöke, Szabó János, a HNF Zala megyei Bizottságának tit­kára és Rácz Gyöngyi ag­rármérnök, az OT tagja. Az észrevételeket Sarlós István összegezte. Ezt követően a Hazafias Népfront Országos Taná­csa határozatot hozott a VII. kongresszus időpont­jára, majd arra, hogy a helyi és a területi nép­frontbizottságokat 1980. október 15. és 1981. január 30-a között kell újjává­lasztani. Az Építők Rózsa Ferenc Művelődési Házá­ban megrendezendő kong­resszuson mintegy ezer küldött vesz majd részt. Az Országos Tanács el­fogadta a VII. népfront­­kongresszus napirendjét. Az ülés Kállai Gyula el­nöki zárszavával ért vé­get. az sem baj, ha városon­ként akad egy-két élelmes ember, aki valami jó öt­lettel százezreket, millió­kat keres. A meggymagos emberen kívül hallottam olyasvalakiről, aki egyko­ron — ki tudja, hogyan szerezte a megbízatást — az albán államvasutak­nak szállította a szabvá­nyosított köpőcsészéket, s ezen gazdagodott meg. Önmagában semM­laki hiánypótló szolgálta­tással, kisiparral, értékes találmánnyal, szellemi képességével az átlag sok­szorosát keresi. Nem za­varnak az ügyes emberek — csak az ügyeskedők. Akik a gazdaság hálójá­nak réseit kihasználva szerzik meg azokat a hi­hetetlenül nagy jövedel­meket, amelyeket egy reá­lis jövedelemelosztású or­szágban legfeljebb egy­két Európa-hírű nagyvál­lalat-vezető, tudós, Kos­­suth-díjas művész keres­hetne meg. (Tegyük hoz­zá, hogy az elsoroltaké gyakran nem éri el egy diszkósztár vagy hurka­pálcagyártó kisiparos élet­­színvonalát.) ők is csak azért zavar­nak, mert ahogy nem egé­szen tisztességesen sze­rezték a pénzt, ugyanúgy viselkednek a birtokában. Úgy érzik, mert mondjuk, túljártak némelyek eszén, már az egész ország feje fölött elnézhetnek. Mert élelmesebbek, mint más, már senkit sem kel­l be­csülniük, semmit sem tisz­telniük. Újra elmondom, nem önmagában a nagy pénz­ről van szó, hanem arról, hogy nagyon sokan nem tisztességesen szerzik. Kádár János így szólt róluk röviden, tömören angyalföldi választási be­szédében : „az élősdiséget fel kell számolni, fel kell lépni azok ellen, akik helyzetünk nehézségeivel visszaélve, manipulációk­kal igyekeznek előnyök­höz jutni ... Nagyobb számban van­nak olyanok, akiket a rendőrség meg az ügyész­ség nem tud rajtakapni. Az ingyenélőkről és az élősdiekről van itt szó, akik miatt mérgelődik, sőt sokszor dühöng a tisz­tességesen dolgozó ember. Ezek az ingyenélők úgy fogják föl a szocializmust, mint egy utazást, amely­ben ők a potyautasok. Nem vették meg a jegyü­ket, vagy elfelejtették ki­fizetni, s úgy ülnek a he­lyükön merev, indián kő­arccal, mintha a bérlet a zsebükben volna ... Tár­sadalmi, közösségi feladat, hogy környezetük tudtuk­­ra adja: a szocializmusban senki sem lehet potya­utas.” Aligha ellenkezik a gon­dolatmenettel, ha kiter­jesztjük a fogalmat. Nem csak az élősdiékről, ma­­nipulálókról van szó. Po­tyautas mindenki, aki nem dolgozik meg a jegyéért, hanem csalással szerzi, vagy akár az ütközőn po­tyázik. De potyautasok azok is, akik esetleg nem jobb­­módúak, mint az átlag, csak éppen nem dolgoz­nak meg a bérükért. Akik munkában a sor végén állnak, fizetésosztáskor viszont tülekednek az első helyek felé. Akik a mun­kájukat olyan mély un­dorral végzik, hogy az már hihetetlen. Az ember nem is érti például, milyen örömet, kielégülést jelent az építőipari villanyszere­lőnek, hogy a mások ál­tal évekig várt lakásban csak fölrakja a falra a konnektort, a csavarokat már nem szorítja meg, ügyet sem vetve arra, hogy a konnektor így életveszé­lyes. Milyen örömet je­lent ugyanott valamelyik kollégájának, hogy az újonnan fölrakott fürdő­szobaajtót össze-vissza karcolja vésővel? Ráadá­sul a hibát munkatársának kell ingyen kijavítania. Milyen érzéssel ül a munkahelyén az a tisztvi­selő, aki ügyünket-bajun­kat lélektelenül, unalom­mal, egy vértanú szenve­dő arcával intézi? Mit csinálnak azokban az iro­dákban, ahol néha napo­kig nem lehet senkit el­érni? Sorolhatnánk fenp példák is fönt, mert ez a potyautas­­ság — éppen egyesek ki­hívó, hivalkodó módsze­rei miatt — néha olyan érzéseket kelt bennünk, hogy talán azok vannak kevesebben, akik meg­váltották a jegyüket. Aligha kell bizonygatni, hogy ez nem igaz. Még azt is föltételezhetjük jó­­szándékúan, hogy a lát­szólagos potyautasok na­gyobbik része inkább csak szórakozott, unott, köny­­nyelmű ember. De azt is tudjuk, hogy bármelyik buszon, villa­moson nagyobb lármát csaphat egy jegy nélkül utazó randalírozó, mint száz tisztességes utas. Végső soron a jeggyel utazók feladata, hogy te­gyenek valamit a potya­utasok, az indián kőarcúa­k ellen. Lehet, hog­y a látszat szerint eleinte ezt a sa­ját kárunkra tesszük. De csak a látszat szerint. Mert felbecsülhetetlen nyereségünk lenne, ha megszabadulnánk a po­tyautasoktól, az önbecsü­lésünket sértőktől, a tisz­tességünket megalázóktól, a hétköznapjaink derűjét megrablóktól. Szántó Péter KÖZÉLET Losonczi Pál, az Elnöki Tanács elnöke, a Cipru­si Köztársaság nemzeti ünnepe alkalmából táv­iratban üdvözölte Szpi­­rosz Kiprianu köztársa­sági elnököt. NÉPSZAVA Társadalombiztosítási jubileum A társadalombiztosítás szakszervezeti irányításá­nak 30. évfordulója al­kalmából jubileumi ülést tartottak szerdán a SZOT Központi Iskolán. Az ülést dr. Csehák Judit, a SZOT titkára nyitotta meg, majd dr. Bartos István főigazgató, Koszo­rús Ferenc, a Vasutasok Szakszervezetének főtit­kára és dr. Ágoston Jó­zsef, a Szakszervezetek Csong­rád megyei Taná­csának vezető titkára tar­tott előadást. A jubileumi ülés Palotai Károlynak, a SZOT alelnökének zár­szavával ért véget. Az évforduló alkalmá­ból Gál László, a SZOT főtitkár-helyettese kitün­tetéseket adott át. A Munka Érdemrend arany fokozatával tüntették ki eredményes munkája el­ismeréséül, nyugdíjba vo­nulása alkalmából dr. Boross Lászlót, a Borsod megyei Társadalombizto­sítási Igazgatóság vezető­jét. A Munka Érdemrend ezüst fokozatát kapta Kócsa János, a Fejér me­gyei Társadalombiztosítá­si Igazgatóság helyettes vezetője. Lapos Jánosnét, a Komárom megyei Tár­sadalombiztosítási Igazga­tóság főkönyvelőjét és dr. Kárász Vilmát a Buda­pesti és Pest megyei Tár­sadalombiztosítási Igaz­gatóság osztályvezetőjét a Munka Érdemrend bronz fokozatával tüntették ki. A Szakszervezeti Mun­káért arany fokozat ki­tüntetést kapta: Aranyvá­ri István, a Budapesti és Pest megyei Társadalom­­biztosítási Igazgatóság osztályvezetője, Koncsek János, a SZOT Társada­lombiztosítási Főigazgató­ság osztályvezetője, dr. Koszorús Béláné, a Fejér megyei Társadalombizto­sítási Igazgatóság csoport­­vezetője, dr. Mosonyi Ist­ván, a Borsod megyei Társ­adalo­mbi­ztosí­tás­i Igazgatóság ózdi kiren­deltsége vezetője, Nagy Ferenc, a Csongrád me­gyei Társadalombiztosítá­si Igazgatóság osztályve­zetője, Nagy Gábor, a Hajdú-Bihar megyei Tár­sadalombiztosítási Igaz­gatóság főkönyvelője, Na­­szády Iván, a Budapesti és Pest megyei Társada­­lombiztosí­tási Igazgatós­ág osztályvezetője és Szőke Jenő, a Nyugdíjfolyósító Igazgatóság főosztályveze­tője. A Szakszervezeti Mun­káért ezüst fokozat kitün­tetést kapta: Abonyi Margit, a Szolnok megyei T­á­rs­ad­alomb­i­z­tos­í­tás­i Igazgatóság főelőadója, Árvai Zoltán, a Borsod megyei Társadalombizto­sítási Igazgatóság főköny­velője, Berndt József, a Békés megyei Társada­lombiztosítási Igazgatóság gyulai kirendeltsége ve­zetője, Bokor József, a Vas megyei Társadalom­­biztosítási Igazgatóság osztályvezető helyettese, Borbély Lajos, a Győr- Sopron megyei Társada­lombiztosítási Igazgatóság osztályvezetője, Csasznai Imréné, a Nyugdíjfolyósí­tó Igazgatóság osztályve­zetője, Egressy Lajos, a Nyugdíjfolyósító Igazga­tóság főelőadója, dr. Ha­vasi László, a SZOT Tár­sadalombiztosítási Főigaz­gatóság osztályvezetője, Jakab Ferenc, a Szabolcs- Szatmár megyei Társada­lombiztosítási Igazgatóság osztályvezetője, Jakubo­­vits László, a Budapesti és Pest megyei Társada­lombiztosítási Igazgatóság osztályvezetője, Kiss Lász­ló, a SZOT Társadalom­­biztosítási Főigazgatóság osztályvezetője, Kovács Pál, a Hajdú-Bihar me­gyei Társadalombiztosítási Igazgatóság osztály­vezető­­­je, Kubik József, a Bu­dapesti és Pest megyei Társadalombiztosítás­i Igazgatóság szaktanács­­adója, Kuszi Sándor, a Veszprém megyei Társa­dalombiztosítási Igazgató­ság osztályvezetője, Laták József, a Budapesti és Pest megyei Társadalom­­biztosítási Igazgatóság osztályvezetője, dr. Mé­száros József, a SZOT Társadalombiztosítási Fő­­igazgatóság főmunkatársa, Mosonyi Lászlóné, a Ba­ranya megyei Társada­lombiztosítási Igazgatóság csoportvezetője, dr. Ros­­ner Vilmos, a SZOT Tár­sadalombiztosítási Főigaz­gatóság vezető jogtaná­csosa, Szabó Endre, a Komárom megyei Társa­dalombiztosítási­­Igazgató­ság osztályvezetője, Uhrin Pál, a Békés megyei Tár­sadalombiztosítási Igaz­gatóság főkönyvelője, Vaj­da Károly, a SZOT Tár­sadalombiztosítási Főigaz­gatóság főelőadója, és Vajna József, a Bács-Kis­­kun megyei Társadalom­­biztosítási Igazgatóság osztályvezetője. Harmincan a Társada­lombiztosítás Kiváló Dol­gozója kitüntetést, 68-an 5 JOGSEGÉLYSZOLGÁLAT i 1 megözvegyült férj A közvélemény jogban kevésbé járatos része, kü­lönösen az érintettek kör­nyezete vegyes érzelmek­kel figyeli a halálos üze­mi balesetek törvényes következményeit. Őszin­tén sajnálják a csonkává vált családot, amelynek — mintha nem lett volna B. Pálnéra, a „Délkő” Balatonfelvidéki Kőbá­nyák raktárosára 1979. ok­tóber 6-án munka közben rádőlt az egyik raktári polc, és a szerencsétlen asszony életét vesztette. A vállalat nem vitatta mun­kajogi felelősségét, és öz­vegyi kártérítésként ön­ként több mint 13 ezer forintot, majd a munka­ügyi döntőbizottság ha­tározata alapján további ötezer forintot fizettek ki a — másodikos gimnazis­ta és az általános iskola negyedik osztályába járó — két fiával magára ma­radt férjnek. Ugyancsak a döntőbizottság kötelez­te a vállalatot, hogy a kert- és szőlőműveléssel 1980-ban járó többletki­adás és elmaradt haszon címén 10 725 forintot fi­zessen az özvegy férj­nek. B. Pál azonban úgy vé­lekedett, hogy ezzel ko­rántsem térült meg a ká­ra. A Székesfehérvári Munkaügyi Bírósághoz benyújtott keresetében azt kérte, hogy 1980. január A vállalat képviselője a kereset elutasítását kér­te, mondván: 1980-ra már kielégítették a felperes említett igényeit, és at­tól sem zárkóznak el, hogy időről időre a jövőben is megfizessék az elmaradt hasznot, illetve az indo­kolt többletkiadásokat. De a háztartási alkal­mazott igénybevételét a vállalat semmiképpen sem tudja elfogadni. Ilyen esetben a bíróság végigmegy minden téte­len és a meghallgatott ta­núk vallomásai, továbbá a rendelkezésre álló más bizonyítékok mérlegelése alapján alakítja ki állás­pontját. Érdemes kiemel­ni, hogy a keresetveszte­ség címén előterjesztett kárigényt — bár a vál­lalat ezt külön nem is vi­tatta — a bíróság nem találta megalapozottnak, elég a tragédia — nehe­zednek az életkörülmé­nyei is. Másrészt viszont, ha fülükbe jutnak a kár­térítési követelés részle­tei, könnyen készek az ítélettel, aha, hasznot akarnak húzni hozzátar­tozójuk halálából. 1-től kezdődően — a már kifizetett összegek beszá­mításával — kötelezzék a vállalatot havi 2800 forint járadék fizetésére. A per­ben munkahelyének, a Vértesi Erdő- és Fafeldol­gozó Gazdaságnak a jog­segélyszolgálati vezetője, dr. Tóti József képvisel­te. Az özvegy férj előadta, hogy mivel ő napi 10—11 órát az erdészetben dol­gozik, felesége gondozta az állatokat, látta el a háztartást, sőt, főleg az asszony tevékenykedett a kertben és a szőlőben is. Feleségének halálával ke­vesebb sertést és baromfit tudnak tartani, a kerti munkákhoz napszámoso­kat, a háztartás vezetésé­hez pedig külön alkalma­zottakat kell foglalkoztat­niuk. A keresetlevél pont­ról pontra feltünteti a család ebből származó ká­rát, s B. Pál még hozzá­teszi: havi jövedelmük a két gyermek után kapott árvaellátás ellenére is 340 forinttal kevesebb, mint a baleset előtt volt. A bíráknak a követke­zőket kellett átgondol­niuk. Amíg a feleség élt, az ő 3568 és a férj 4582 forintos fizetésével a csa­lád havi jövedelme 8150 forintot tett ki. Ebből az apára és a két gyermek­re (az állandó bírói gya­korlat a teljes összegből egy-egy gyermekre 20— 20, egy-egy szülőre pe­dig 30—30 százalékot szá­mol) 5705 forint jutott. A baleset után a férj változatlan fizetése a két gyermek árvaellátásával, 2180 forinttal egészül ki, s e 6762 forintos családi jövedelem a tragédia kö­vetkeztében már csak háromfelé oszlik. Egy alapműveletet kell még elvégezni, és kiderül: nemhogy csökkent volna a család jövedelme, ha­nem még körülbelül ezer forinttal növekedett is. Ez az ezer forint még fel-felbukkan ebben az ügyben, de menjünk sor­jában! A bíróság a ház­tartási alkalmazott igény­­bevételét — ellentétben a vállalattal — teljes mér­tékben indokoltnak ta­lálta. A tanúk ugyanis egybehangzóan bizonyí­tották, hogy kezdetben a férj más községben lakó idős édesanyja utazott rendszeresen a családhoz főzni, mosni, vasalni, ta­karítani, majd egy falu­beli asszony vállalta a háztartás vezetését. B. Pál ezért a munkáért ha­vi 1500 forintot fizet. A bíróság először is le­szögezte: az özvegy férj­től és két kiskorú gyer­­mekétől nem lehet elvár­ni, hogy az egésznapos munka, illetve tanulás hasonló alapossággal számította ki a bíróság, a tanúk vallomása alapján, mekkora haszontól esik el a család a kevesebb disznó és baromfi neve­lése révén, illetve meny­nyivel kell több napszá­mot fizetniük a zöldsé­geskert műveléséért, a szőlő ápolásáért, mint az asszony életében, össze­gezve az egyes kártétele­ket, a vállalat 1980-ra el­maradt haszon címén 8 ezer forintot, a mezőgaz­dasági műveléssel járó ki­adás címén 4 ezer forin­tot, a háztartási alkal­mazott munkabérének fe­jében pedig 9600 forintot, összesen tehát 21 600 fo­rintot köteles megtéríte­ni. Amint korábban már érintettük, a döntőbizott­ság határozata nyomán a Balatonfelvidéki Kőba­mellett egyedül ellássák a háztartást is. (Hogy a szerencsétlenül járt asz­­szonytól el lehetett-e vár­ni ugyanezt, az egészen más kérdés, és nem esik jogi megítélés alá.) A bí­róság szerint sem vitás, hogy a férj édesanyja er­kölcsi kötelezettségének is eleget tett, amikor a ház­tartási munkákban köz­reműködött, de ilyen jel­legű huzamos segítséget még a legközelebbi hoz­zátartozótól sem lehet in­gyen elvárni. Végül, ami a háztartá­si munkák ellenértékét il­leti, ez heti 20—22 órával számolva, körülbelül 17 forintos órabérnek felel meg, tehát korántsem túl­zott, a szokásos díjazás mértékét nem haladja meg. A fentiek ellenére a bíróság a háztartási többletkiadás vállalatot terhelő részét ennél ala­csonyabb összegben álla­pította meg. Mégpedig ar­ra a bizonyos ezer forint relatív családi jövedelem­­növekedésre való tekintet­tel, amelyből legalább részben fedezhető a ház­tartási alkalmazott bére, nyári 10 725 forintot már kifizetett, erre az évre tehát még 10 875 forinttal tartozik — mutatta ki 1980. augusztus 12-i íté­letében a Székesfehérvá­ri Munkaügyi Bíróság. S mivel a megállapított ká­rok a jövőben rendsze­resen és visszatérően me­rülnek fel, a bíróság — a munkaügyi döntőbizottság határozatát megváltoztat­va — kötelezte a válla­latot, hogy 15 napon be­lül fizessen meg B. Pál­nak 3675 forint hátralékos kártérítést, 1980. szep­tember 1-től pedig havi 1800 forint folyamatos já­radékot. Ha megnézzük, ez pontosan ezer forint­tal kevesebb a megözve­gyült férj perbeli igényé­nél, de ennyivel nőtt is a család havi jövedel­me. Kéri Tamás A követelés jogcíme Nem lehet ingyen elvárni Ismét az ezer forint

Next