Népszava, 1983. szeptember (111. évfolyam, 206–231. sz.)
1983-09-28 / 229. szám
NÉPSZAVA 1983. SZEPTEMBER 28., SZERDA Most, hogy évtizedek múltán végre úgy tűnik, ismét lesz saját és állandó épülete 1989-től a Nemzeti Színháznak, szaporodnak a történeti visszatekintések. Hogy számba vegyük a dicső előzményeket és a dicstelen nehézségeket. Bátorításul és elrettentésül. De honnan is számítsuk a kezdetek kezdetét? Az első épülettől, az első állandó társulat megalakulásától, a magyar színjátszás kialakulásától? Mindegyik igaz lehet. Mindenesetre annyi tény, hogy a múlt század harmincas éveinek elején jut a honi színjátszás olyan határozottan körvonalazható helyzetbe, mely elodázhatatlan színházépítési és kultúrpolitikai gondokat is felvet. Már 1790 óta alakultak és estek szét társulatok Pest rohamosan fejlődő városában, de állandó fővárosi színház nem volt. Alkalmi truppok járták az országot, ám ezek anyagi és erkölcsi gondok miatt megtelepedni nem tudhattak. A magyar színészetet így kialakulása pillanatától a megszűnés veszélye is fenyegette. Országos összefogás, állandó színház kellett. Annak a reformkori igénynek kielégítésére is, mely a magyar nyelv elfogadtatását célozta. Hogy ne legyen elég csak a német nyelvű színház. A gróf a Magyar Játékszínről című röpiratában számba vette mindazokat az elvi és gyakorlati problémákat, melyek megoldása nélkülözhetetlen volt a nemzeti színjátszás kialakulásához. Bírált és javaslatokat tett mottója nevében: „Biztos alap nélkül tartóslag semmi nem állhat!” Megállapította, hogy „Magyarországban a honi Játékszínnek tartós életbe hozatala soktól érzékenyen óhajtott tárgy, áldozat pedig számnélküli létetett már, de azért bizonyos sikert ebben is, mint oly sok másban, nem tud előmutatni a Magyar." Széchenyi az épületet a Duna-partra képzelte a Magyar Tudós Társaság székház Biztos alap nélkül tartóslag semmi nem állhat!** hogy ne mondhassák fennkölten azt, a komédiázás nem méltó a magyarhoz, minek neki a színház! Vidéken állt már három kőszínház — Miskolcon, Kolozsvárott, Balatonfüreden —, de ezek sem technikailag, sem más lehetőségeiket tekintve nem elégíthették ki a nemzeti igényeket. Egyre többen érveltek az állandó pesti épület mellett: országgyűlési felszólalások, újságcikkek, röpiratok jelzik a fokozódó érdeklődést. Aztán megszületik az első átfogó koncepció is: természetesen a legnagyobb magyar, Széchenyi tollából-agyából,zával szembe. E társaság egyébként 1833-ban pályatételt írt ki ezzel a címmel: „Mikép lehetne a magyar játékszínt Budapesten állandóan megalapítani?” Tizennyolc pályamű érkezett. Kultsár István még húsz évvel korábban vásárolt telket a Hatvani utcában színházépítés céljára. De sem ez, sem Széchenyi elképzelése nem valósult meg. Az új terv az 1834-es vármegyei közgyűlésen diadalt aratott. Földváry Gábor vármegyei alispán ekkor ingyen megszerezte a Kerepesi (ma Rákóczi) úti Grassalkovich-féle fatelep telkét. Ezen a külvárosi „szemétdombon” kezdődött meg 1835. szeptember 28-án az építkezés. És bár Széchenyi óvott: „... kérdem őszintén, hogy eddig oly csekély állapotunkból rögtön emelkedjék egy luxuriosus színház? ... inkább egy csinos, alkalmas és mérsékelt színházat építsünk...” — a szerény színház terve díszes palotává növekedett. Addig is két év alatt elkészült Telepi György és Zitterbarth Mátyás tervei szerint a színház, melyet ideiglenes otthonnak szántak, amíg a Duna-parti palota fel nem épül. 1837. augusztus 22-én megnyitották a Pesti Magyar Színházat — a Nemzeti nevet későbbre tartogatták. Ünnepi volt az első este: Schenk Belizár és Vörösmarty Árpád ébredése című darabja éppúgy sikert aratott, mint maga az épület. Ahogy a Jelenkor írta: „... a színház belseje, úgy fénye, mint berendezése által rendkívül meglepte a közönséget, mely tetszésének többször éljenzéssel adott kifejezést...” Ám a hétköznapok már nem voltak ily tapsra ragadtatóak. A színház első igazgatója, Bajza József így írt két évvel később: „... s bár mint örültek is sokan az ideiglenes színház fölépülésének 1837- ben, most 1839-ben nem lehet ezen épületre fájdalom nélkül tekinteni, mert ez oka, nem egyedüli, hogy színészetünkkel oly visszásan és természetlenül vagyunk ... Ezen ideiglenes színház, uraim, az országosat elbuktatta, magát pediglen meg nem alapítá...” A sok külső és belső gondot megoldandó végül 1840-ben a pozsonyi országgyűlés ki-A megnyitást követő ötven év alatt sok minden változott a Nemzeti Színházban. Sőt, magán a színházon is: 1864-ben üvegverandát húztak a kocsifeljáró fölé, 11 évvel később azonban teljesen átalakították a homlokzatot. Megszépült a színház környéke is, a sokáig magányos épületet bérházak közé ékelték. 1883-ban a gázvilágítást mondta: „A Pesten most fönnálló, a törvényhatóságok által gyűjtött szabad ajánlatokból épült magyar színház az alább következő 4. paragrafus értelmében mint Nemzeti tulajdon országos pártolás alá vétetik.” Megvan tehát az új név az ideiglenes épületen: Nemzeti Színház. A színház hivatalos feladata első pillanattól kezdve a magyar nyelv csinosítása, a honi drámairodalom támogatása és a nemzeti művelődés szolgálata volt. A színház azonban üzlet, s ahhoz, hogy a közönség estéről estére megtöltse, mindent kellett játszania, nemcsak külföldi és (alig létező) hazai klasszikusokat. Hiányoztak a hagyományok, de a nagyszerű színészek fenntartották a Nemzeti tekintélyét és művészi színvonalát. — Európában először — elektromos berendezésre cserélték. Fontosabb azonban az a változás, ami a Nemzeti műsorpolitikájában végbement. Ma úgy mondanánk: kialakult a színház prózai profilja. Szigligeti igazgatósága alatt a népszínmű, a legnépszerűbb műfaj kivált, s külön épületben, az 1875-ben megnyílt Népszínházban kapott otthont. 1884-ben többek között Erkel működésének hatására az önállósult opera is kivívja a maga hajlékát az Ybl tervezte Sugár úti palotában. A Nemzeti Színház tehát teljesen drámai színházzá alakult át. Igazgatója ekkoriban Paulay Ede: ő az első olyan szuverén egyéniség a színház élén, aki képes öszszefogni az erőket, aki érvényre juttatja a dramaturg és a rendező művészetét. Ahogyan akkoriban jellemezték: ő az, aki a háttérben maradva irányítja gárdáját, akiről a nagyközönség nem tud, de színészei imádják. Paulay igazgatóságának legnevezetesebb dátuma 1883: Madách művének, Az ember tragédiájának bemutatása. Dokumentumok tanúsága szerint ugyan a bemutató mérsékelt sikert aratott, de a Tragédia elindult hódító útjára. Ezt a századvégig tartó „aranykort” újra nehéz évek követik. Mert a színházat ideiglenes épületéből egy még ideiglenesebbe költöztetik — persze csak addig, amíg a méltó palota el nem készül. Színház az Astoriánál Paulay és az aranykor Ilyen lesz az új színház Kiss Árpád felvétele Az első színházépület (1837) Az átalakított homlokzat (1875) 1908-ban gróf Apponyi Albert kibérli a Népszínház- Vígopera épületét a Nagykörút és a Kerepesi út sarkán. A bérlet 1917-ig szól, de a színház 56 éven át ideiglenesen itt marad. Úgy volt, hogy a régi épületet átalakítják, korszerűsítik, kicsinosítják — helyette 1913-ban lebontották. Pedig — mint arról Krúdy Gyula is beszámolt — a bizottsági vizsgálat szerint „még mindig az öreg Nemzeti a legmodernebb, legalaposabb, legalább kétszáz évig nem kell attól félni, hogy valamelyik közfal felmondja a szolgálatot”. A Blaha Lujza téren 1908. október 15-én nyit az új színház. 2600 ülőhelye van, s a földszinten 400 állóhely áll rendelkezésre. „Az ülőhelyek piros bársonnyal vannak bevonva, a színház színe sárgásfehér, ezüst cirázatokkal, mely felette derült színt kölcsönöz a színháznak.” A névcserével megszűnt Népszínház elbocsátott színészeit, személyzetét, akiket csak lehetett, kifizették. Lassan elültek a viharok, mindenki beletörődött az ideiglenes állandóságba. Ettől kezdve az épület történetére a nagy rendezők-vezetők korszakai lettek a legjellemzőbbek. A színház második aranykoraként szokás emlegetni azt a tíz évet (1922—32), mely Hevesi Sándor igazgatásában zajlott. Hevesi minden volt: rendező, igazgató, darabíró, elméleti szakember, szervező. Az ő működése alatt nyílt meg a Nemzeti első Kamaraszínháza, az ő rendezői tevékenysége teljesítette ki például a klasszikus írók ciklusainak nagyszabású programját. Nevéhez fűződik Móricz Zsigmond drámáinak hatalmas sikerű bemutatója vagy Shaw hazai népszerűsítése is. Társulatának vezető színészei Márkus Emília, Bajor Gizi, Ódry Árpád, Kiss Ferenc és Sugár Károly voltak, keze alatt nőtt fel a rendező Horváth Árpád és a díszlettervező Oláh Gusztáv. De az üzlet őt is legyőzte. 1932-ben a színházat magánvállalkozónak akarták bérbeadni, s a tiltakozó Hevesit is leváltják. Szerencsére háromévi intervallum után Németh Antal követi őt az igazgatói székben. Ez a magyar drámák kora a színházban: Németh László, Tamási Áron, Kodolányi János kap ekkor színpadot. Hogy aztán 1944- ben egy egészen más színjáték vegye át a főszerepet... A háború végén, 1945. április 15-én a Bánk bán előadásával indult meg a Nemzeti Színház új élete — az Izabella téri Magyar Színház épületében. Az igazgató: Major Tamás. Akinek legfőbb célkitűzése „a jelen problémáival foglalkozó darabok bemutatása, mert a népnek a nép nyelvén kell játszani”. Amikor a színház visszatér a Blaha Lujza téri ideiglenes (...) otthonába, megindul a Gyulai Pál igényelte program kialakítása, azaz , „a klasszikus, a kortársi világirodalom és a magyar dráma szintézisének” kialakítása. Az új repertoár születését a társulat megszervezése mellett a kamaraszínházak váltakozása, majd a Katona József Színház „megtalálása” is segítette. Persze, nem zökkenőmentes színháztörténeti korszak ez sem — rossz is lenne egy színház számára. De a gondok között mind erősebben jelentkezik ismét az épület maga — mert a Blaha Lujza térit korszerűtlennek minősítik, statikailag tarthatatlannak, a metróépítés miatt. 1964-ben utoljára hangzanak fel Lear király szavai Básti Lajos szájából az ősi deszkákon. A színházat — hiába A Blaha Lujza téri Népszínház „... a Nemzeti Színház megszüntetése öt évvel a századik évforduló előtt egy döbbenetes, tömeghatásában fel sem mérhető nemzeti katasztrófa lezúdulását szuggerálná a közvéleménybe ...” minden tiltakozás és könnyű felrobbantják. Az új ideiglenes otthonig két év még ideiglenesebb következik: a Nagymező utcában, a mai Thália épületében. Az ideiglenesség vége 1966-ban a volt Magyar Színházban kezdi évadját a Nemzeti: október 1-én a Tragédiával nyitnak. A Hevesi Sándor téri épületre rá sem lehet ismerni. De a véglegesség érzetét mégsem kelti. A Nemzeti története ebben az időszakban is nagyban hasonlít az előzőekéhez: heves viták és jó előadások éppúgy jellemzik, mint az épületgondok. Ugyan egyre többen hangoztatják, hogy előbb a színvonalnak kellene nemzetinek lennie, s aztán ráér majd az épület — de azért kiírják a tervpályázatot, melynek eredményeként Hofer Miklós tervét megvalósításra fogadják el. De nem valósult meg többszöri kísérlet ellenére sem. Közben a színház — nem az épület... — egyre több és mélyebb válságot élt meg, s nemzeti színjátszásunknak még ma sem letéteményese. Mostani új vezetését és társulatát persze inspirálhatja, hogy 1989-re talán végre megszűnik a színház örökös ideiglenessége. Jó lenne addigra Nemzeti Színházat kialakítani a falakon belül is. Az új színház a Gorkij fasorral szemben, a Felvonulási tér városligeti oldalán épül fel. A közönség a Dózsa György útra néző erkély alatti lépcsősoron érkezik majd a színházba. A nézőtér ezerszáz személyt fogad be, a legelső széksorok körülfogják az előszínpadot. Lesz egy kétszáz személyes stúdiószínház, és az épületben helyezhetik el a műhelyeket és a díszletraktárt is. Látni már rajzokat, makettet a leendő színházról — de ezeket még tervezője sem tekinti véglegesnek. Hiszen tizennyolc éve gondolkozhat rajta, alakíthatja. Hogy 1985-ben lerakhassák a színház alapkövét. Addig és az új színház megnyitásáig? Feladat vár mindannyiunkra. Ránk, a közönségre, hogy — Petőfi szavaival — pártoljuk a színház ügyét, a színházra, hogy haladjon. A közönségen nem fog múlni: sok ezer magyar ember már megtette felajánlását, hogy anyagi segítséget nyújt a Nemzeti Színházhoz. Hiszen közügy: egyelőre egy színházépület, hamarosan talán a színház is. Erről (is) szól a felhívás mindannyiunknak. Bányai Gábor 9