Népszava, 1983. november (111. évfolyam, 258–282. sz.)

1983-11-10 / 265. szám

2 GRENADA ÉS AZ EGYESÜLT ÁLLAMOK A legerősebb imperialista nagyhatalom, az Egyesült Álla­mok, háborúba keveredik az egyik legkisebb országgal, a védtelen Grenadával. Az erőviszonyok egyenlőtlenek, a be­avatkozást indokoló amerikai érvek tarthatatlanok. A világ az első pillanatban hitelt sem akar adni a hírnek, hogy aztán annál mélyebb megdöbbenéssel és elemibb felháborodással válaszoljon. Az eseményeknek azonban megvolt a maga „sajátos logikája”: az erőpolitika az imperializmus természe­téből következik. Grenadában 1979-ben fiatal értelmiségiek csoportja Mau­rice Bishop vezetésével megbuktatta a reakciós diktatúrát. Népi forradalmi kormányuk haladó bel- és külpolitikai irány­vonal, a szocialista orientáció, a nemzeti demokratikus át­alakulás mellett foglalt állást, el nem kötelezett, antiimpe­­rialista politikát folytatott, jó együttműködésre törekedett minden országgal, beleértve az Egyesült Államokat Az USA kezdettől fogva ellenségesen viszonyult a Bishop­­kormányhoz. A grenadai forradalom alig ötéves történelme alatt több ízben leplezetlenül megfenyegette, s már 1979-ben nyíltan, egy Grenada elleni tengeri blokád lehetőségeit fon­tolgatta. Az USA belső aknamunkája is folyamatos volt: igyekezett felhasználni a jobboldali szakszervezeteket, egyes ellenzéki pártokat; grenadai emigránsokat képezett ki fegyveres harc­ra Floridában; merényletek és terrorista cselekmények soro­zatát hajtotta végre. A grenadai kormány cáfolhatatlan bizo­nyítékokat tárt a közvélemény elé, rámutatva, hogy ezek mö­gött az USA állt, s az intervenció veszélyére is felhívta a figyelmet. Bishop miniszterelnök két ízben is levélben for­dult Reaganhoz: hangsúlyozta a grenadai nép és kormány eltökéltségét, de azt is, hogy kész jó kapcsolatokra az USA- val. Az amerikai szándékot mi sem mutatja jobban, mint hogy e kezdeményezések válasz nélkül maradtak. Ekkor már kiszivárogtak bizalmas információk arról, hogy mire készül az amerikai kormány, a mostani amerikai kom­mentárok pedig el is ismerik, hogy Reagan az utolsó két évben már kifejezetten kereste az alkalmat a Grenada elleni agressziós terv megvalósítására. Nem kétséges, hogy erre akkor is sor kerül, ha Grenadán nem következnek be a tra­gikus és sajnálatos belpolitikai események. Ezek nem képez­hettek ürügyet a beavatkozásra, hanem Bishop halála után az USA még arra is számíthatott, hogy más eszközökkel vál­toztatásokat érhet el Grenada politikájában. Ezzel azonban nem is próbálkozott, ami egy mélyebb okokon alapuló elha­tározott szándékra utal. Erre enged következtetni az is, hogy az USA „stratégiai­nak" kiáltotta ki a Grenadán, a turizmus és a nemzetközi együttműködés fellendítése céljával épülő repülőteret. Meg­akadályozta, hogy a Karib Fejlesztési Bank vagy az EGK kölcsönt nyújtson az építéséhez, bár 1979 előtt ö­nmaga is szorgalmazta a felépítését. A brit kormány tudtával angol cégek is részt vettek az építkezésben, és ma is egyértelműen úgy nyilatkoznak, hogy az kifejezetten polgári célokat szol­gált. Az intervenció egyik konkrét célja láthatólag éppen az, hogy a repülőtéren és környékén amerikai bázist építsenek ki a térség haladó államai ellen. Az USA igyekezett „nemzetközivé” tenni az agressziót, be­vonva a Kelet-Karibi Államok Szövetségét és a Karib Közös Piacot: néhány kisebb tagállam valóban hajlandó volt gaz­dasági szankciókat foganatosítani Grenada ellen, megszakí­tani vele a diplomáciai kapcsolatokat, és jelképesen részt venni az intervencióban. Az USA ezzel megbontotta a térség államainak viszonyát. Szembeötlő az amerikai kormány erőteljes törekvése a közvélemény félrevezetésére. Igyekszik elhitetni a világgal, hogy a kis karibi államok „kérték” az inváziót, holott ma már bizonyított tény: az USA beszélte rá őket, hogy „kérjék”, mi­vel így valósíthatta meg tervét. Az amerikai külügyminiszté­rium képviselőjének kijelentése szerint azonban már ezt megelőzően, egy héttel elhatározták az akciót. A dezinformá­­lást szolgálja az a közlés is, hogy Scoon nemzetközösségi kor­mányzó, az angol királynő képviselője, „hívta be” az ameri­kaiakat, ami Nagy-Britanniát hozta kényes helyzetbe. Az USA nem tájékoztatta NATO-szövetségeseit sem, Kanadát pedig félrevezette azzal a közléssel, hogy csak állampolgárai evakuálását hajtja végre. Célzatos tájékoztatást adtak ki hadihajók állítólag Libanonba irányuló mozgásáról, s ha­sonló célt szolgáltak az amerikai vezetők kijelentései, mi­szerint Grenada nem okoz gondot. A Szovjetuniót és Kubát késve és hiányosan tájékoztatták.­­ Az amerikaiak félrevezették a világsajtót annak híreszte­lésével, hogy Bernard Coardot maguk a grenadaiak tartóz­tatták le, s azzal, hogy tudatosan több ezerre „becsülték” az ott dolgozó kubai munkások számát (ezt a Pentagon be is ismerte), hogy az amerikai katonai „sikerek” kedvezőbbeknek tűnjenek. Félrevezetést tartalmaztak Reagan kezdeti indoklásai is, amelyeket elfeledve, az inváziót később már azzal indokolta, hogy a Szovjetunió, Kuba, a KNDK és Líbia állítólag katonai támaszpontot épített a szigeten. A valóságban azonban vilá­gos, hogy az amerikai intervenció ürügye és célja egyaránt a haladó politikai-társadalmi fejlődés megakadályozása volt. Az amerikai agressziót még a NATO-or­szágok nagy része is elítélte az ENSZ-ben, s szinte minden vezető nyugat-euró­pai politikus ellene nyilatkozott; a NATO-ban bizalmi vál­ságot váltott ki, s világszerte ismét megkérdőjelezi az ame­rikai kormány megbízhatóságát és szavahihetőségét. Magá­ban az USA-ban szenátorok és képviselők — főleg demokrata­pártiak —, nyíltan kétségbe vonják Reagan alkalmasságát világpolitikai döntések hozatalára. A latin-amerikai vissz­hangra mi sem jellemzőbb, mint hogy a chilei és a paraguayi fasiszta diktatúra is kénytelen volt az USA ellen szavazni, csak az agresszióban részt vevő törpeállamok, valamint Sal­vador és Guatemala foglalt állást az USA mellett. A grenadai agresszió folytatódik, de még nyugtalanítóbb az a tény, hogy Kissinger ingázásának és R. Stone küldetésé­nek színfala mögött az USA feltűnően erősíti katonai jelen­létét a térségben. Hadihajói felvonultak a közép-amerikai földszoros mindkét oldalán, felújított egy sor katonai támasz­pontot, újjáélesztette a Közép-Amerikai Védelmi Tanácsot, beavatkozik a salvadori belügyekbe, több ezer katonát állo­­másoztat Hondurasban, Costa Ricában és Panamában, nyíl­tan fenyegeti Nicaraguát és Kubát, álcázatlanul felderítést folytat ellenük. Reagan november 2-án ki is jelentette, hogy az USA a grenadaihoz hasonló módon jár el másutt is, „ha a feltételek ugyanazok lesznek”! Az USA tehát továbbra is jogot formál arra, hogy a saját elfogult megítélése alapján beavatkozzon más államok belügyeibe, s főleg Latin-Ameri­­kában gyakorlatilag arra az álláspontra helyezkedik, hogy egyetlen országnak sincs joga a biztonsághoz, ha politikája nem­­nyeri el az ő tetszését. A grenadai tapasztalatok azonban el kell, hogy gondolkod­tassák az amerikai vezetést A szigetországon nem talál vele valamelyest is rokonszenvező jelentős politikai erőt. Szinte egyöntetű nemzetközi elszigeteltségbe ütközik. A hatalmas hadi potenciállal pusztán kézifegyverekkel szembenálló gre­nadai forradalmárok és kubai munkások hősies ellenállása nemcsak súlyos erkölcsi-politikai tekintélyveszteség az USA számára, hanem ízelítőt ad abból, hogy mi vár az amerikai imperializmusra, ha a fegyveres erő bűvöletében nem lesz képes a világpolitikai felelősségéhez méltó politikát folytatni. Karczag Gábor Az SZKP üdvözlete Cunh­alhoz Alvardo Cunhal egész életét a portugál dolgozók önzetlen szolgálatának szentelte, csaknem négy évtizede, hogy több más tapasztalt pártveze­tővel együtt irányítja a Por­tugál Kommunista Pártot — hangzik az SZKP KB szívé­lyes hangú, testvéri üdvöz­lete a PKP főtitkárához, a nemzetközi kommunista mozgalom kiemelkedő sze­mélyiségéhez, aki csütörtö­kön tölti be hetvenedik élet­évét. Az üdvözlet leszögezi: a PKP-t és az SZKP-t a kö­zös nagy ügyért vívott küz­delemben kikovácsolódott barátság és a proletár inter­nacionalizmus régi szálai fű­zik egymáshoz. (TASZSZ) Arab országok erőfeszítései a palesztin belviszály rendezésére Az arab országok komoly politikai erőfeszítésekkel próbálnak felülkerekedni a palesztin belviszályon, illet­ve Szíria és Jasszer Arafat nézeteltérésén. A szaúd-arábiai külügymi­niszter kuvaiti és katari kol­légájával egyidejűleg tár­gyalt Damaszkuszban a PFSZ V. B. kilenc tagjával, valamint Abu Muszával, a palesztin lázadók vezetőjé­vel. Eredményről nincs ér­tesülés. Hírügynökségi jelen­tések szerint Hafez Asszad Szíriai elnök hozzájárult ah­hoz, hogy a későbbiekben maga is fogadja az öböl men­ti arab külügyminisztereket, továbbá Algéria, Tunézia, és Észak-Jemen magas rangú képviselőit, akik ugyancsak az arab világ aggodalmát ki­fejezendő és közvetítő szán­dékkal érkeztek Damasz­kuszba. Az ENSZ főtitkára felhí­vást adott ki, amelyben sür­gette, hogy az észak-libano­ni Tripoliban küzdő palesz­tin felek kössenek tűzszüne­tet és nézeteltéréseiket a tárgyalóasztal mellett ren­dezzék. A harcok változatlan he­vességgel folytatódtak a Tripoliban magukat elbari­­kádozó Arafathoz hű erők és az ostromló lázadó csoportok között. Az észak-libanoni Tripoli körzetében folyó palesztin belháborúval párhuzamo­san az ellenállási mozgalom egységét fenyegető polari­záció jelei figyelhetők meg a Palesztinai Felszabadítási Szervezetben. Damaszkuszban bejelen­tették, hogy az El-Fatah lá­zadói, a Palesztinai Felsza­badítási Hadsereg, az Al- Szaika, a Népi Front-Főpa­rancsnokság és a Népi Harc Frontja közös parancsnoksá­got alakított. A Najef Havatmeh vezet­te Demokratikus Front és Georges Habbas Népi Front­ja már korábban létrehozta az egyesülés felé mutató kö­zös parancsnokságot. A két szervezet nem csatlakozott sem az Arafat-féle szárny­hoz, sem a lázadókhoz, de bí­rálták Arafat ellenzékét, mert fegyveres harcot indí­tott a PFSZ demokratikusan megválasztott vezetője ellen. Az Izrael által megszállt Ciszjordániában több palesz­tin táborban tüntettek Ara­fat mellett, követelve, hogy Tripoliban vessenek véget a palesztin csoportok közötti összecsapásoknak. ★ Nagyszabású mozgósítási gyakorlat kezdődött szerdán Izraelben. A rádióban 14 órakor hangzottak el azok a kódszavak, amelyek halla­tán tartalékosok ezrei siet­tek kijelölt helyükre. A Közel-Keleten nagysza­bású amerikai katonai be­avatkozás veszélye fenyeget — állapította meg szerdán Vaszilij Harkov, a TASZSZ hírmagyarázója. A szovjet hírügynökség kommentáto­ra hangsúlyozta: a Földkö­zi-tenger keleti részén, a li­banoni partok közvetlen kö­zelében a második világhá­ború óta legnagyobb létszá­mú amerikai haditengerésze­ti erőket összpontosították. (MTI, Reuter, AFP) Az invázió ,,törvényesítésére” ideiglenes kormány Grenadán „Ideiglenes kormányt” alakított szerdán Grenadán Paul Scoon, a sziget volt brit főkormányzója. A testü­let Scoon szerint a válasz­tások megtartásáig gyako­rolja a végrehajtó hatalmat, míg a „törvényességi fel­ügyeletet” maga a főkor­mányzó látja el. Paul Scoon az „ideiglenes kormány” élére Al­ster McIntyre közgazdászt, az ENSZ kereskedelmi és fej­lesztési konferenciájának (UNCTAD) főtitkárhelyette­sét állította. McIntyre-t ENSZ-körökben Amerika­­barát politikusként ismerik. A grenadai alkotmány ér­telmében a brit főkormány­zónak nincs felhatalmazása új kormány létrehozására, vagy a kabinet összetételé­nek megváltoztatására. Paul Scoonnak az amerikai part­raszállás utáni tevékenysé­gétől többször elhatárolta magát a londoni kormány is, s így gyakorlatilag nem te­kinthető többé Grenada brit főkormányzójának. Az „ideiglenes kormány” létrehozását politikai megfi­gyelők kísérletnek tekintik az amerikai partraszállás törvényesítésére. A „kabinet” feladatai közé tartozik, hogy áldását adja az invázióra, hozzájáruljon a megszálló erők meghatározatlan időre szóló grenadai jelenlétéhez és gondoskodjék az ameri­kai befolyás zavartalan ér­vényesüléséről. Grenadából újabb 102 — amerikai fogságból kiszaba­dult — kubai érkezett vissza hazájába. Az érkezőket a ha­vannai nemzetközi repülőté­ren — katonai tiszteletadás mellett — Fidel Castro ál­lamfő és a Kubai Kommu­nista Párt, valamint a kor­mány több vezetője fogadta. Edward Seaga, a Grenada elleni agresszióban részt ve­vő Jamaica miniszterelnöke, elismerte, hogy a szigetor­szág elleni intervenció előtt grenadai részről nem kértek külföldi segítséget. A volt brit főkormányzót a partra szálló amerikai fegyveres erők vitték egy hadihajó fe­délzetére, s washingtoni uta­sításra itt írta alá a „segély­kérésről” szóló írásos üzene­tét, méghozzá jóval az invá­zió kezdete után. A hírt egy kanadai sajtóügynökség tet­te közzé a Seaga által a ka­­­­ribi távirati irodának adott, nyilatkozat alapján. (MTI, AFP, TASZSZ) CSÜTÖRTÖK, 1983. NOVEMBER 10. NÉPSZAVA ­ Moszkvában szerdán — a Pravda szerkesztőségének kezdeményezésére — meg­nyílt a demokratikus sajtó képviselőinek találkozója, ahol felszólalt Borisz Pono­­marjov és átadta a részve­vőknek Jurij Andropov üd­vözletét. A találkozón a Népszabadságot Berecz Já­nos, az MSZMP KB tagja, főszerkesztő képviseli, aki szerdán szólalt fel. # Kohl kancellár és Tha­tcher miniszterelnök szerdán Bonnban befejezte tárgyalá­sát. # Az amerikai szenátus elfogadta a jövő évi katonai kiadások megajánlási törvé­nyét, s egyetlen szavazatnyi többséggel jóváhagyta a szu­perköltségvetésnek a vegyi fegyverek gyártására vonat­kozó előirányzatait. # Előzetes bejelentés nél­kül szerdán Kairóba érke­zett David Kimhe, az izraeli külügyminisztérium főigaz­gatója. # A demokrata párti Wil­son Goode személyében elő­ször választottak fekete bő­rű polgármestert Philadel­phiában. „NÉPSZAVAZÁS” DÉLEN Délen már megkezdődött a parlament tavaszi ülésszaka, noha novembert ír a nap­tár. Megszoktuk, hogy ilyen­kor — a fajüldözés utolsó fellegvárából — az emberi méltóságot mélyebben sértő hírek érkeznek. Talán ezért is hat első hallásra a meg­lepetés erejével az a preto­riai jelentés, amely szerint bizonyos változások történ­nek Dél-Afrika belső életé­ben, a politikai magatartás­ban. Vajon igaz lehet ez? Hiszen az apartheid ellen tüntetőkre leadott sortüzek most is eldördülnek. „Népszavazást” tartottak a minap a Dél-afrikai Köz­társaságban; a szavazásra jogosultak többsége jóvá­hagyta, hogy a fehéreken kívül mások is beleszólhas­sanak az ország ügyeibe. Az alkotmánymódosítás bevezető eljárásának azonban né­hány szépséghibája van. A népszavazást ugyanis kizá­rólag a fehérek számára ren­dezték. A reform értelmé­ben pedig csakis az ország színes bőrű („kevert fajtá­jú”) és ázsiai bevándorolt (zömmel indiai) származású lakóinak képviselői kaphat­nak a jövőben korlátozott jogokat a parlamentben. A fekete bőrű őslakosok nem­ összehasonlításul: Dél-Af­­rikában jelenleg körülbelül 23—24 millió fekete, 4,7 mil­lió fehér, 2,7 millió színes és 800 ezer ázsiai bevándorolt él. Mindazonáltal a referen­dum csekélyke lépésnek tű­nik a változás irányába. Még ezt a változást is azon­ban a szükségszerűség pa­rancsolta az apartheid fenn­tartóira. Mint ahogy azokat a változásokat is, amelyek a Dél-afrikai Köztársaságot nyugati partnerei előtt sza­lonképesebbnek hivatottak feltüntetni. Az utóbbi idő­ben például kissé megritkul­tak a fehéreket és feketé­ket elkülönítő táblák az ut­cákon, a bevásárló- és szó­rakozóhelyeken. De szigo­rúan érvényben van az a korábbi rendelet, amely sze­rint „a kormány ellen a fe­ketéknek és a fehéreknek tilos együtt tüntetni”. (Jólle­het, eddig csak fekete és szí­nes bőrű tüntetőkről érkez­tek hírek.) A látszat-reformintézkedé­sekkel párhuzamosan foko­zódik a belső feszültség. Bí­rálják Pieter Botha minisz­terelnök alkotmányos re­formterveit, a szélsőjobbol­dal viszont azért marasztal­ja el őt, mert — úgymond — uszályába került a „szo­cialista maszlagot” prédiká­­lóknak. Botha, hogy kifogja a szelet a vitorlákból, még a népszavazás előtt néhány dél-afrikai napilapban hir­detés formájában nyilatko­zatokat jelentetett meg. Fo­galmazásuk úgy tünteti fel a kormányfőt, mint aki „a józan középúton halad” és felhívja a fehér szavazók fi­gyelmét: választhatnak a szükségszerű változások, vagy a nemzetközi elszige­telődés és az azzal járó gaz­dasági visszaesés között. A viszonylag liberális po­litikai csoportok, pártok (Haladó Szövetségi Párt, Új Köztársasági Párt) és a fehér lakosság jelentős része is fel­ismerte, hogy reagálni kell arra, hogy a fajüldözés je­lenlegi totális formája örök­ké nem tartható fenn. Ez a felismerés okozott szakadást korábban a kormányzó Nem­zeti Párton belül. Mindez nem jelenti azt, hogy a leg­csekélyebb változást — ha tetszik, reformot — a fehé­rek rovására akarják végre­hajtani. Látszódjék bár­mennyire is alkotmányos­nak. A megtartott népszava­zás eredménye jelentheti azt is, hogy (a fehérek jogainak csorbítatlanul hagyásával) a színesek egyszer majd alkot­mányos úton és valamilyen módon segítségére lehetnek fekete honfitársaiknak. Meg­történhet azonban, hogy még jobban elmélyül a sza­kadék közöttük. De hogyan is fest köze­lebbről a reform? A fekete többséget kizár­ták a „népszavazásból” azon a címen, hogy ők etnikailag a számukra kijelölt 10 ban­­tusztánhoz (úgynevezett ho­ni földrész — vagy rezervá­tum) tartoznak, következés­képpen semmi közük az al­kotmánymódosítás ügyéhez. Ezeket a bantusztánokat egyébként sehol, senki nem ismerte el a világon, hiszen a fajüldözők által létreho­zott mesterséges képződmé­nyek. Nem tréfa: Pretoria a feketék dél-afrikai állampol­gárságát sem ismeri el! A szavazásra jogosult körülbe­lül kétmillió fehér 66 száza­léka a reformok mellett dön­tött; ellene a hatalom pil­lérét alkotó jobboldali, úgy­nevezett afrikaanerek (hol­land származású fehér tele­pesek leszármazottai) fog­laltak állást. Az alkotmánymódosítás értelmében az eddigi egy­kamarás (fehér) törvényho­zói rendszert 1984-től há­romkamarás váltja fel. Ez annyit jelent, hogy a végre­hajtó hatalmat gyakorló el­nöki tanácsban a fehérek többségben maradnak, a másik két kamarában a szí­nes bőrűek, illetve indiaiak kapnának képviseletet. Va­lamiféle „külön parlament­ben” ülnének, ahol szavukat hallatnák, jelentéktelen ügyekben határozhatnának — az ország sorsát érintő, valóban fontos kérdésekben nem. De még így is a fehér többségű elnöki tanács dön­tene a mindhárom kamará­ban megvitatott ügyekről. Hogy mindez elfogadha­tóbbnak, „elegánsabbnak” tűnjék a nemzetközi poron­don, a reform szerint „fran­cia típusú" elnöki rendszert vezetnek be a jövőben. Az Afrikai Egységszerve­zet Addis Abebában közzé­tett nyilatkozata színjáték­nak minősíti és elutasítja a dél-afrikai reformot. Tény, hogy az őslakosság semmibe vevése erősen megkérdőjele­zi az új alkotmányba vetett reményeket — helyesebben annak ilyen formában való létjogosultságát. Jankovszky János Varsó Tanácskozás az amnesztiatörvény meghosszabbításáról A lengyel parlament bel- és igazságügyi, valamint tör­vényhozási bizottságai meg­vitatták az amnesztiatörvény módosítását célzó, a kor­mány által előterjesztett tör­vénytervezetet. A PAP lengyel hírügynök­ség a hír kapcsán emlékeztet rá: a Hazafias Nemzeti Új­­jászületési Mozgalom Orszá­gos Tanácsának Elnöksége a minap javasolta a szejmnek: hosszabbítsa meg az amnesz­tiatörvény hatályát — vagy­is az önként jelentkezés ha­táridejét — azok számára, akik a szükségállapot idejére politikai jellegű, törvénybe ütköző tevékenységet foly­tattak. A törvénytervezet szerint azok a személyek, akik tör­vénybe ütköző tevékenységet folytattak, de nem jelentkez­tek október 31-ig, az amnesz­tia hatályának lejártáig, még ez év végéig önként je­lentkezhetnek az igazságügyi szerveknél, vagy a lengyel diplomáciai képviseleteknél. (MTI, PAP)

Next