Népszava, 1984. március (112. évfolyam, 51–77. sz.)
1984-03-23 / 70. szám
6 Kiállítási kalauz André Kertész fotográfiái A mondás, miszerint senki sem próféta a saját hazájában, André Kertészre, a világhírű magyar származású fotóművészre is áll, aki ezidáig csak egyetlen alkalommal, 1971-ben kapott komolyabb kiállítást Magyarországon. Most, hogy a tavaszi fesztivál keretében ismét láthatjuk műveit a Vigadó Galériában, sőt, magas kitüntetésben részesült közelgő kilencvenedik születésnapja kapcsán, talán megnőtt az esélye annak, hogy „beépülése” a hazai kultúrába ezután szervesebb és folyamatosabb lesz. Mivel a vigadóbeli tárlat a már klasszikusnak számító Kertész-fotók mellett a legutóbbi évtized termésébe is betekintést enged, adott a lehetőség a csaknem hét évtizedes (!) pálya, az immár befejezettnek tekinthető életmű átfogó értékelésére. Ez a pálya egyáltalán nem volt tüneményes, ahogyan azt a beérkezett művészek pályáiról utólag meg szokták állapítani, mert mesterünknek mindenütt és mindenkor keményen meg kellett küzdenie az érvényesülésért. Ifjúsága (1894-ben, Budapesten született) a világháború, a Tanácsköztársaság, majd a levert forradalom légkörében telt el, szüntelen harcban művészi hajlamait bohém hóbortnak tekintő szüleivel. Az ő szeme is, mint annyi fiatal magyar értelmiségié akkoriban, Párizsra szegeződött, ám a hőn óhajtott városba csak évek múltán, 1925-ben tudott kiutazni. A pályakezdő Kertész „fotóvilága” alig különbözik a befutott és nagyrabecsült művészétől: már 18 évesen rátalált azokra a témákra és arra a stílusra, amit utóbb iskolateremtőnek minősítettek a fotótörténészek. Kiindulópontja már a tízes években szűkebb környezete, az a mikrovilág, amit jól ismer, s ami befolyással van rá. A látottakat természetes egyszerűséggel, mintegy vizuális naplót írva vetíti elénk, sosem hallgatva el a lefényképezett eseménnyel kapcsolatos személyes véleményét, érzelmi rokon- vagy ellenszenvét. Képeiben kezdettől fogva jelen van tehát a dokumentumszerűség is, meg a líra is — mindig ragaszkodik a valóság tényeihez, ám ezeket egyfajta meditatív pozícióból szemléli és ábrázolja. Kitűnően ráhibázott erre az alapállásra Bölöni György, amikor egy 1930- as cikkében így aposztrofálta munkásságát: „Kertész nem demonstrál a felvételeivel, és nem teóriákat fotografál: ő magával viszi a masináját oda, ahol riporterek, fényképészek, operatőrök hada már végigrohant, vagy ahol érzéketlenül ment el gépével a nagy teoretikus. Amikor mások már azt hiszik, hogy mindent letaroltak, akkor jön Kertész, a lírikus, az álmodozó, és akkor fedezi fel a legbámulatosabb témákat.. Kertész művészete 1920 körül ér el az első magaslatra : lefegyverző őszinteségű világháborús felvételek (Erőltetett menet, Elesett a ló), forradalmi riportképek (Szedik le a tisztek csillagjait) és egy, az esztergomi cigányok mindennapjait feldolgozó hangulatos sorozat (Csókolódzó purdék, Szegi Pál bíró stb.) után, ekkor lát hozzá a pesti külváros feltérképezéséhez, a kisemberek életének szociográfiai igényű megjelenítéséhez. A Teleki téren, a Vak muzsikus, de különösen a Népligeti cirkusz előtt, már ereje teljében mutatja: az ellesett pillanatok ezeken a felvételein szerveződnek tudatosan szerkesztett, szilárd kompozíciókká. Ez a folyamat teljesedik ki a harmincas évek párizsi képein, amelyek egy része a Montparnasse izgalmas atmoszféráját és avantgardista nagyságait ábrázolja (Szatirikus táncos, Léger Stúdió, Eisenstein, Colette stb.), egy másik része pedig a nagy világváros „sejtett nyugtalanságait”. Az 1936-ban Amerikába átkerült művész „emberközeli stílusa” jó ideig nem nyeri meg az Újvilág tetszését; a fotók sokáig csak szövegillusztrációként felfogó amerikai ízlés csak a hatvanas években fedezi fel képeinek eredeti szellemét. Az első amerikai képek — a New York-sorozat — a nagy kőrengeteg emberi pillanatait villantja fel, a kies tereket, galambokat, a Centrál-park összetört padját, az autók hazájában anakronisztikumszámba menő biciklitartót, csupa olyan szituációt, amely a kapitalista társadalomtól szétrombolt emberi kapcsolatok helyreállítását célozza. Bő, de kissé rendszertelen anyagot sorakoztat fel a tárlat a hetvenes évekből; sokszor a képeknek még címük sincsen, csupán datálva vannak. A legtöbbjük városképi részlet, ún. veduta, s külön érdekességük, hogy bennük a miliő, az atmoszféra jellemzése, sőt gyakran az ember megjelenítése is áttételesen, különböző „kellékek” közbeiktatásával van megoldva. Az ilyesfajta módszer a régebbi Kertész-képektől sem volt persze idegen, gondoljunk csak a híres Bölönikönyvhöz, Az igazi Adyhoz készült illusztrációkra, a kellékhasználat indítékai azonban azokon is, ezeken is mások. Akkor személyiségét indikáló erejük volt, most szenvtelenséget és idegenkedést sugallnak. Az idős Kertész „őszikéit” írván, rezignáltabb és befelé fordulóbb lett régebbi önmagánál, felesége emlékét is például egy kissé ezoterikus jellegű (igaz, nagy bravúrral fényképezett) csendéletsorozattal idézi meg, holott az efféle elvonatkoztatás korábban nem volt a kenyere. Ám, ha módosult is a hang, változatlan maradt a mesterségbeli tudás, s töretlen a kamera mögöttmunkáló humánum. Kertész életműve kerek egésszé érett, és sürgeti az újabb, teljesebb megismerést. Akár egy nagyobb, méltóbb kiállítás, akár egy reprezentatív album formájában. Tasnádi Attila Mondrián tulipánja (1930) Tavam Fesztivál '84 W/KKtKKM Színházak vendégjátékai A külföldi színházak időről időre elkövetkező vendégjátékai most kissé sűrűsödtek a tavaszi fesztivál keretében. Mire e sorok megjelennek, a társulatok már el is utaztak. A post festa beszámolónak csak egy indoka lehet: ha megpróbáljuk rögzíteni, milyen tanulságokkal gyarapítottak bennünket e vendégjátékok, mit tudunk meg Volkstheater például azt a közismert tényt igazolta ismét, hogy a fiatal, pályakezdő Molnár Ferenc távolról sem volt egyedi jelenség a század első évtizedének osztrák—magyar színpadjain, hozzá hasonló tehetségű, a drámaszerkesztésben, a dialógusok, s a csattanókban bővelkedő, szellemesen humoros, vagy éppen ironikus vígjátéki szöveg írásában nála alig valamivel kevésbé jártas, de éppúgy a francia komédián iskolázott szerzők nem kis számban teremtek. Közéjük tartozott Hermann Bahr (1863—1934) is, akinek 1909- ből való, A koncert című vígjátékát hozta el most a Volkstheater társulata. Ez a könnyed darab a szokásos polgári vígjátéksémákban mozog: háromszög- (illetve négy- vagy ötszög-) história, a szoknyabolond híres zongoraművész professzorról, a tanárjába szerelmes, ám férjezett, ifjú és csinos növendékről, ennek kissé kelekótya, de nem ostoba férjéről, a professzor szép és okos feleségéről, valamint egy másik tanítványról, aki nem kevésbé csinos, mint a másik két hölgy, de sokkal rámenősebb. A bonyolítás kitűnő, a párbeszédek szellemesek, a nézőtéren percena híres Dramaten. Ez a csaknem kétszáz éve fennálló (1788-ban alapított) társulat Európa egyik legpatinásabb együttese. Nevezetességei közé sorolható egy érdekes dráma- és színháztörténeti tény: az 1950-es évek második felében itt zajlott le Eugene O’Neill több drámájának belőlük a határainkon kívüli, más országokbeli színházművészet jelenlegi helyzetéről (bár egy-két előadás ehhez édeskevés, de az összkép egy kicsiny részletét talán mégis megmutatja). Innen nézve, a bécsi és a stockholmi színházak igenigen eltérő tapasztalatokkal gazdagítottak. A bécsi népszerűként hullámzik végig a kuncogás, a nevetés, a hahota, a színészek remekül értik ezt a kissé kedélyes, kissé frivol, kissé érzelmes stílust (különösen a fiatal férjet játszó Heinz Petters, a zongoraművész feleségét alakító Gaby Jacoby — az 1930-as és 1940- es évek nagy revüsztárjának, Rökk Marikának a lánya —, és a rámenős tanítványt megszemélyesítő Éva Gernoll jó, meg Carlo Böhm egy öreg tiroli paraszt ziccerszerepében), és a rendező, Fritz Zecha is rendkívül pontosan, igen gördülékenyen beszéli Bahr nyelvét. (Hogy Zecha a történetet némiképp közelebb hozza a jelenhez, az előadás külső képét az 1930- as évek elejének ruhadivatjával, berendezési tárgyaival határozza meg.) A bécsiek kedvesen szórakoztató, könnyed előadást produkáltak; körülbelül ilyen lehetett egy sikerült este az 1920-as vagy 1930-as években nagy korszakát élő Vígszínházban (ott zajlott most ez a vendégjáték is), amikor, ha nem is egy Molnár Ferenc-, de legalább egy Csathó Kálmán- vagy Hunyady Sándor-premiernek tapsolt a közönség. Teljességgel más színházat játszott a stockholmi svéd posztumusz világbemutatója, s e színházban rendezett Ingmar Bergman (és rendez most újra: Lear király-szcenírozásának épp a Dramaten budapesti vendégjátéka idején volt a stockholmi premierje). A stockholmiak két előadást hoztak: a svéd klasszikus, August Strindberg legklasszikusabb darabját, a Haláltáncot, és egy most negyvenéves svéd drámaíró, Lars Norén majdnem pontosan egy évvel ezelőtt bemutatott, mai tárgyú drámáját, az Éjszakákra nappalok című játékot. (Mindkét előadást Göran Graffman rendezte.) A Haláltánc arról győzött meg bennünket, hogy Strindberg nemcsak drámaíróként meghatározó még ma is a svéd színpadon, hanem meghatározó erővel követeli ki a maga előadási stílusát is. Ez a Haláltánc mintha szemléltető oktatás lett volna a végtelenül gondosan kimunkált lélektani és fizikai mozzanatokra épülő realista, itt-ott a naturalizmus eszközeit is alkalmazó színjátszásból. Bámulatos színészi és színpadi fegyelmezettség tanúi lehettünk: Keve Hjelm (Kapitány), Margaretha Krook (Alice) és Jan Blomberg (Kurt) hármasa tökéletesen összehangolt és összecsiszolt játékot produkált. Ez a hallatlanul homogén teljesítmény irigylésre méltó, még akkor is, ha az előadás maga kissé fárasztóan lassúnak tűnt a mi ízlésünk számára, s a strindbergi kegyetlen, kíméletlen ön- és egymásgyötrések is lényegesen kevesebb szélsőséges szenvedéllyel szólaltak meg, mint ahogyan mi megszólaltatandónak gondoljuk. (Mindez persze egy svéd közegben bizonyára egészen másként jelenik meg, másként hat, más tradíciókra, más asszociációkra épül.) Norén darabja sokkal izgalmasabb élményt nyújtott. Nemcsak azért, mert a jelen (pontosabban: az 1950-es évek második fele) Svédországáról ad hírt, s ez mindig érdekesebb a még oly érdekfeszítő múltnál, hanem mert egy valóban igen erős drámaírói tehetséggel találkozhattunk. Norén nem tagadja (nem is tagadhatná) a strindbergi hagyományt és hatásokat, de érezhető ebben a darabban az 1950-es évek angol „angry young man” drámaíróinak a hatása is, meg (nem kis mértékben) az Ingmar Bergman-filmeké. Egy széthulló svéd család jelenik meg a színen: a kis szállodát és éttermet vezető, súlyosan alkoholista apa, Martin, a tönkretett életű, de a családtól elszakadni mégsem képes, gyötrődő anya, Elin, a felnőtt fiú, Georg, akit a dzsesszen kívül más nemigen érdekel, s a kamasz David, akit nemcsak a felismert homoszexuális hajlamaival való küzdelem emészt, hanem az is, hogy látja és mélyen átérzi a családi pokol tragédiáját. Rettenetes, véres verekedések, az apára támadó, szadista Georg ütlegei, David élő patkányokkal végzett vízbefojtós játékai, a precíz naturalizmussal megjelenített delirium percei sokkolják a nézőt — és pontosan ez az, amit Norén akar. Kíméletlenül arcába vágja a nézőtéren ülőknek a véleményét: itt tart a svéd jóléti társadalom alapja, a svéd család, itt tartotok ti is, akik Martin és a többiek riasztó példáját nézitek — legfeljebb nem váltjátok be. Nem andalító színház ez, nem felüdülés, hanem kemény és kegyetlen, s mégis magával ragadó, nem utolsó sorban az itt is egészen kiváló színészi munka révén. Ingvar Kjellson (Martin) és Per Mattson (David) a mesterségbeli tudás és az átélés olyan szintézisét adták, hogy csak irigyelni lehet őket a Dramatentől. Ha pedig a Volkstheater és a Dramaten vendégjátékának valami közös nevezőjű tanulságát akarnánk megfogalmazni, akkor az körülbelül így hangzana: a jó színházhoz — legyen bármilyen stílusú — elengedhetetlen a következetes és gondos rendezői kidolgozás, és elengedhetetlen a kifogástalan mesterségbeli tudású, képességei teljes bevetésével dolgozó, fegyelmezett színész. Hogy ez tulajdonképpen evidencia, és szakmai követelményminimum? Az. De mifelénk még nem mindenhol számít annak ... Takács István Királyi Drámai Színház. PÉNTEK, 1984. MÁRCIUS 23. NÉPSZAVA ikií Muzsika JANG BING-SUN Kínából érkezett kiváló hegedűművészt hallhattunk a napokban Budapesten. Tulajdonképpen nem először. Hiszen t tanulmányaiit főiskolánkon folytatta, még Zathureczky Ede művésznövendékeként. Az egykori mesteriskola biztos alapot adott Jang Bing-Sun veleszületett képességeinek. Hegedűhangjának szépsége, tónusának gazdagsága, nagy íveket összefoglaló legátói s a hangszert minden fortélyának biztos birtoklása mellett határozott egyéniséggé fejlődött a művész. Gazdag műsorát egy-egy szonáta keretezte. Első számként Beethoven F-dúr (Tavaszi) szonátája, zárószám-' ként pedig César Franck A- dúr szonátája. E két pálya között kisebb darabokat játszott, amelyekből részbeni bensőséges lírája, részbeni technikai igényessége tűnt ki. Sok idő telt el magyarországi tanévei óta. Mégis megőrizte magyar nyelvtudását, s ami a jelen esetben fontosabb: a Kodály- és Bartók-zenék akcentusmentes megszólaltatásának képességét. Zathureczkytől persze megtanult európaiul is beszélni hangszerén, amit a két szonátában, de főképpen a másodikban jelentős színvonalon igazolt. Hazájának két komponistáját is bemutatta. Li Guo-Quan Esti dal a ha-lászbárkán című karakterképe az ősi ötfokúság jegyében fogant dallam, színes harmóniai aláfestéssel. Shu Han-Kun Pasztoráljában lényegileg ugyanazt a világképet tárta elénk Li Bao- Qiong művésznő zongorakíséretével, amely általában egy árnyalattal sápadtabbnak tűnt a hegedűművész játéka mellett. KOLLÉGIUMI KÁNTUS A Magyar Nemzeti Galériában a Debreceni Kollégiumi Kántus énekét hallhattuk Berkesi Sándor kitűnő irán nyitásával. Tartalmas műsoruk kivitelezését nem árnyékolta be az utazással járó fáradtság: frissen, üdén szólt a lányok és fiúk hangja s a nagy számú közönség elismeréssel hallgatta Debrecen fiataljai- nak dalolását. Nagyon hatásos volt mindjárt a műsort megnyitó Magnificat, amelyet a kórus térbeli (és szintbeli) szétosztása is fokozott. Egy Schütz-kórustétel a régi német mester Máté passiójából, majd Debussy Három chansonjának egyike a stílusok ismeretének és birtokbavételének bizonyságáról beszélt. Nemes Lívia szép ejtéssel és tisztán szólaltatott meg néhány magyar népdalt minden kíséret nélkül, majd Bárdos Lajos három kórusművének hibátlan felidézése zárta a debreceniek műsorát. KANADAI ÉS MAGYAR SZERZŐK műveivel ismerkedhettünk a „Hilton koncertek” sorozatában. Kortárs szerzőkkel, akiket a felélénkülő nemzetközi kapcsolatkeresés hozott közel egymáshoz, s most közönségünkhöz is. Jórészt magyarországi bemutatók formájában hangzottak el a kompozíciók: Bruce Mather vonószenekari műve, John Hawkins klarinétra és zongorára írt darabja, s végül Michael Pepa Invocation című zenekari kompozíciója. A fiatal magyar zeneszerző- ket Hollós Máté poétikus szépségekben bővelkedő,a szólóbrácsára írt műve ként viselte, továbbá Gallai Attila fagottra írt versenyműve és Merész Ignác dalciklusa. A koncert a nemrég alakult Magyar Filharmonikus Kamaraegyüttes életképességét bizonyította. Valamennyi közreműködő jó helytállással szolgálta a vállalt feladatot. S külön elismerést érdemel Rivka Go-: Jani—Erdész brácsajátéka, a hangszerének kivételesen szép hangja. RÁNKI DEZSŐ ZONGORAESTJE Végre egy igazán fesztiválrangú teljesítményt hallhattunk a Zeneművészeti Főiskola nagytermében: Ránki Dezső zongoraestjét! Már műsorkonstrukciójának egysége ígéretesnek mutatkozott. Beethovent és Schumannt játszott. Az előbbitől a 126-os opusszámú Hat bagastellt, pompásan érzékeltetve a művek csapongó líraiságát, majd a 79-es opuszt, a G- dúr szonátát, amelyben tökéletesen szembesítette az első tétel németes s a második tétel kicsit olaszos karakterét; s végül a fiatalkori E-dúr szonátát hallhattuk — a fiatalság báját és könnyen illanó bánatát zenébe fogalmazó remekművet. A műsor második felében tehát Schumann jutott szóhoz Ránki Dezső bársonypuha s mégis finoman erőteljes zongorázásában. „A költő szól” ezekben a kis darabokban, a Gyermekjelenetek tizenhárom karakterképében. S a költő Schumann közvetítője, Ránki Dezső maga is költővé vált, a gyermeki világot felnőtt szemmel figyelő, mélységesen beleérző tanúvá. A miniatűrök sorozatát a robusztus hangvételű g-moll szonáta zárta. A csönd költője után a lélek viharzásának lírikusa, a zongorára komponálás egyik legnagyobbja ... Schumann- és Brahms-ráadásokkal köszönte meg Ránki a közönség ovációját. Raics István Gyermekek a békéről címmel csütörtökön szlovák gyermek-képzőművészeti kiállítás nyílt a Csehszlovák Kulturális és Tájékoztatási Központban. A most bemutatott kollekciónak, a gyermekfestészeti mozgalomnak korábbi az eredete. Majd öt esztendeje hozták ugyanis létre Pozsonyban, a Fővárosi Képtárban a Gyermekgalériát. Alkalmat nyújtanak a fiatal érdeklődőknek, tehetségeknek az alkotásra, a képzőművészettel való ismerkedésre. A Képtár a gyermekeknek — gyermekek a képtárnak — nevű mozgalomban, a kamaratalálkozókon részt vevők 5—15 évesek. A munka lényege az, hogy a kis alkotók megformálják saját élményvilágukat, szélesítsék ismereteiket, táguljon esztétikai szemléletük horizontja. A kiindulópont mindig a belső világ, a sajátos benyomások, találkozások, a hétköznapok harmóniája. A közös alkotást szintúgy közös értékelés követi. Jelenleg a Képtár már ötszáz nyilvántartott munkát birtokol. A mostani, budapesti tárlat változatos tematikájú: a mesevilágtól a portrékon át a szünidei élményekig ível. Az esetleges formák ellenére is meglepően gazdag a képek koloratúrája. Ki mint látja magát, a másikat, a társakat, szűkebb-tágabb környezetét, mesék, valaha volt pillanatok elevenednek meg a festményeken. Falu és város, hegyek és folyók. Itt vonat zakatol, öles füstkarikákat eregetve, másutt indul a hajó. Bábfigurák, madárijesztők rémisztenek, a kisplasztikák közül bánatos kandúr, s büszke páva pillant felém. És valami haspókszerű szerzemény, amely leginkább gyermekkori szomszédunkra emlékeztet. A megélt békéről, önfeledt pillanatokról üzennek ezek a gyermekképek. Azt sugallják a felnőttnek, hogy jól van ez így. Hogy jó ez a béke. — ki —