Népszava, 1985. szeptember (113. évfolyam, 205–229. sz.)
1985-09-11 / 213. szám
6 Jótékonykodás helyett együttműködés A Gutenberg Művelődési Házban — amely a nyomdász- és papíripari dolgozóké — még téglatörmelékek, malterosládák között téblábolunk a ház igazgatójával, Kecskeméti Józseffel. De már benyithatunk olyan terembe, amely megmutatja, milyen lesz itt a környezet a rekonstrukció végén. Hogy mikor? Az igazgató kissé tanácstalan mosoly kíséretében széttárja a karját. Rendes munkanapon, déltájban egyetlen dolgozó sem látható az építők közül. Mégis, ismerve művelődési házaink jelenlegi romlott állapotát, igazi öröm látni, hogy a művelődés számára itt méltó körülményeket teremtenek. A kultúra nem koszos, mállott falak között jelenik meg, mintegy demonstrálva az esztétikai ellentmondást. Számomra az is újdonság, hogy a rekonstrukcióra szánt nyolcmillió forint nagyobbik felét a művelődési ház saját zsebből fizeti; a SZOT- tól másfél milliót, a nyomdászszakszervezettől egymilliót kaptak e célra, a többit maguk gazdálkodták ki, teremtették elő. — Honnan? Hogyan? Miből? — kérdezem azonnal. — Mi abban a helyzetben vagyunk — magyarázza Kecskeméti József —, hogy sokat segített rajtunk a gazdálkodási szabályok könynyítése. Az a pénz, amit megkereshetünk, a legjobb belátásunk szerint a művelődés érdekében, felhasználható. Mi például elég szépen keresünk a hirdetésekből. Minden műsorfüzetünk egy részét szakmai hirdetések teszik ki, amelyekre igen nagy szüksége van a nyomda- és papíriparnak, és bárhol tennék ezt, fizetniük kellene. Hát miért ne mi kapjuk meg ennek az összegnek egy részét? — gondoltuk. Ráadásul a művelődés társadalmi segítése is megvalósul olyan értelemben, hogy a nyomdai költségek minket nem terhelnek annyira, mint másokat, amikor saját munkánkat akarjuk reklámozni. Ez ugyanis ma már egy művelődési ház lehetőségeihez képest horribilis összeg, amely helyzetünknél fogva minket kevésbé sújt. A művelődés segítésének ez a módja, más szempontból is példamutató. Ez esetben ugyanis megváltozik az eddig általánosan jellemző viszony a kultúrát szolgáltató intézmények és a termelő vállalatok között. A művelődési ház nem szemérmes koldus, nem szegény rokon, amely történetesen egy bizonyos üzem dolgozóiért — az üzem érdekében — garasokért könyörög, hogy feladatát teljesíthesse, hanem tiszta, korrekt módszerrel, az érdekek kölcsönös tisztázása alapján működik. Nem léteznek azok a kínos helyzetek, amelyek mindig a népművelőt alázzák meg, holott nem saját érdekében folyamodik, mindig a népművelő presztízsét teszik kockára, holott sohasem önmaga anyagi helyzetét kívánja gyarapítani. Az a gyanúm, ha ki-ki a maga területén végiggondolná a lehetőségeit — természetesen kölcsönösségi alapon —, nagyon hamar kiderülne, hogy ez a módszer majd’ mindenütt megvalósítható. Hiszen minden szakszervezeti művelődési háznak az a dolga, hogy az ágazathoz tartozó üzemek, intézmények dolgozói számára megteremtse a művelődés és a továbbművelés lehetőségét, ez pedig olyan érdekszövetséget feltételez, amelynek kölcsönös hasznossága nem vitatható. Csakhogy ehhez annak reális belátása szükséges, hogy mindkét fél pontosan tudja, mit várhat el a másiktól. És csak azt kérje, semmi mást. A Gutenberg Művelődési Ház munkatársai, ennek érdekében, úgy gondolják, hogy magukra vállalhatják azokat a feladatokat is, amelyek egyébként nem kötelezőek rájuk. Például a nyomdák, a papíripari vállalatok dolgozóinak szakmai továbbképzését, a vele járó összes szervezőmunkával. Olyan szolgáltatást nyújtanak, amelyet a közművelődés szóhasználatában a „munkásművelődés” zsargonjával illik jelölni. Bármi történik nálunk — mondja Kecskeméti József a munkásművelődést szolgálja. Amikor az üzemi szakszervezeti bizottsághoz elküldjük ajánlatainkat, azok a teljes programot jelentik és nem külön a munkások számára tervezett speciális — valljuk be, az esetek többségében csökkent értékű — programot. Nem mintha nem hinnék a sajátos érdeklődés, vagy a kultúra speciális, periférikus változatainak létezésében, hanem azért ajánlunk mindent, hogy a választás lehetőségét megadjuk. Tudniillik, vannak nyomdászok, akik változatlan kíváncsisággal kísérik figyelemmel a nálunk működő Hököm Színpad harcát az életben maradásért és bemutatóikon megjelennek. Vannak mások, akik rajonganak az operáért és utálják a magyarnótaesteket. Megint mások bérletet váltanak a Gutenberg Pódiumszínház előadásaira, amelyek többnyire színészi estek, de nem hajlandóak beülni az ismeretterjesztő előadásokra. Akkor hát milyen alapon jelenthetem én ki, hogy a kultúrának egy bizonyos vonulata munkásművelődés, de a másik nem az. Kényszeríteni pedig ma már senkit sem lehet. Kevesen látják be, hogy a kultúra az a terület, amely nem képes működni bizonyos demokratizmus nélkül. Szervezhetek a munkásművelődés jelszavával tanfolyamot, előadássorozatot szocialista brigádoknak, de ha nem az érdeklődés vonalában vagyok, akkor az történik, hogy a brigádból megjelenik két ember nyolc jelenléti lappal. Ők megtették a kötelességüket a többiek helyett is. — Valamiféle irány, általános érdeklődési kör mégiscsak megfigyelhető, nem? — kérdezem. — Teljesen világos, — legalábbis a mi területünkön —a dolgozó emberek egyszerűen irtóznak azoktól az előadásoktól, amelyeket egy helyben ülve végig kell hallgatniuk, teljesen passzívan. Ezzel szemben komoly anyagi áldozatot is vállalnak azért, hogy külföldi útjainkon részt vegyenek, s különösen szeretik a programokkal tarkított hétvégi hazai kirándulásokat. És nemcsak a történelmi borvidékekre — nevezi el magát. Gondban vagyok: fel kéne most sorolnom, mi minden történik mondjuk egy hónapban a Gutenberg Művelődési Házban. De hát igen jó kiállításban megjelennek a programfüzeteik, amelyekből bárki megtudhatja. Voltaképpen azt is mondhatnám, hogy ez intellektuális intézmény. Nincs disco, nincsenek popzenei klubok, speciális ifjúsági programok. Zavartan magyarázkodik az igazgató: — Tudom, hogy a közművelődés dolga a szélsőséges társadalmi helyzetűek megközelítése. Mi azonban erre nem vállalkozunk. A Rákóczi-tér határán, a belső-Józsefvárosban, a szakszervezet központi épületében működünk, amely bizonyos stílust kényszerít ránk. Nem vállalhatjuk az esti verekedéseket, hiszen untig elég munka adódik saját dolgozóink művelődési szempontjából is. Megértem az érvelést, még akkor is, ha nem érthetek egyet vele. Egyszerűen azért nem, mert az élet, a környezet valósága ott van a kapuban. Meggyőződésem, hogy ilyen terepen egy-két szociológusra feltétlenül szükség volna. A Gutenberg Művelődési Ház vadonatúj népművelői gárdájának azonban azt kell bizonyítania most még, hogy tiszta, problémamentes munkára képes. Ez nemcsak az itt dolgozó népművelők, hanem az egész intézmény számára egzisztenciális kérdés. Az élet előbb-utóbb úgy alakítja majd a művelődési ház életét, hogy bizonyos „agresszív” társadalmi erők előtt meg kell hajolnia. Hiszen az igazgatóval együtt valamennyien fiatalok. Munkájuk értékét — szakmai ambíciójuk szerint — nem a jó modor, hanem a környezetre gyakorolt hatás minősége szavatolja. Kovács Júlia Eszmék és formák disputája Gellér Katalin: A XIX. századi francia festészet Gondolatgazdag könyvet tett közzé a Corvina Kiadó Gellér Katalin tollából a XIX. század francia festészetéről, amely század francia piktúrája, mint ismeretes, a képi ábrázolás egyetemes történetében is forradalmi jelentőséggel bír. „A festészet nagy korszakai” sorozatban megjelent kötet mind megállapításaiban, mind képválogatásában sok szempontból módosítja azt a képet, ami a korszak francia művészetéről a hazai köztudatban kialakult. A magyar műbarátok nagy többsége, ha a XIX. század francia festészetére gondol, elsősorban a romantikus Delacroix-t és az impreszszionistákat emlegeti. A klasszicizmus képviselőiről, akik David és Ingres vezetésével csaknem a század közepéig tevékenykednek, szinte alig esik szó. Daumier-t csak grafikusként tartjuk számon, Courbet-t, csak munkajelenetek festőjeként; a kor két nagyhatású irányzatát, a historizmust és a szimbolizmust pedig alig ismerjük. Ami a posztimpreszszionistákat, Cézanne-t és társait illeti, jobbára a századforduló, illetve a XX. század első évtizedére teszszük fellépésüket, holott 1880 tájt már erejük teljében alkotnak, sőt a század utolsó harmadában már a modernista irányzatok első hulláma, a szecesszionista Nabis csoport is feltűnik. Már ez a vázlatos, csupán a vezető mesterekre szorítkozó szemle is mutatja, hogy e század francia piktúrája sokkal összetettebb és többrétegűbb annál, mint általában hisszük, mert az egyes irányzatok nem váltják egymást, hanem egymás mellett élnek; sőt a párhuzamosság sem jelent elkülönülést, mert számottevőek az átfedések és kölcsönzések, egyszóval az egyes koncepciók csak a legritkább esetben jelentkeznek „vegytiszta” formában. A festők egyként merítenek elődeiktől és kortársaiktól, sőt érett, már kialakultnak tekinthető életművek kapnak új arculatot egy-egy frissen támadt gondolati és formai lelemény hatására. Gellér Katalin könyvének szakmai újdonsága, hogy az eddigi szétválasztó törekvésekkel szemben az összetettség vizsgálatára helyezi elsősorban a hangsúlyt, s e festői pluralizmust megvilágosítandó, nem egymástól elszigetelt stílustendenciákban, hanem a stílustendenciák mindegyikében felötlő mondandóbeli közösségekben, tartalmi hasonlóságokban gondolkozik. Ikonográfiai elemzések pompás sorozatában mutatja ki, hogy az egyes témakörök és motívumok miként változnak, alakulnak, illetve bukkannak fel újra és újra, attól függően, hogy miféle felfogású művész nyúl hozzájuk. A tradíció ereje egyébként nemcsak a témák újrafogalmazásában él tovább, hanem egészen az impresszionisták fellépéséig a „megjelenítő rendszer” síkján is, hisz az impresszionisták az elsők, akik szakítanak a még reneszánsz eredetű perspektivikus látásmóddal. Azoknak, akik esetleg túl „sűrűnek” érzik a könyv szövegét (valóban bravúr harminc nyomtatott oldalon öszszefoglalni e korszak szerteágazó festői kultúráját!), a képválogatás tanulmányozását ajánljuk; e 48, zömében jó minőségű reprodukcióból is kiderül ugyanis, amit a tanulmány a tudományosság szintjén is kifejt, hogy t. i. a század valamennyi irányzata végső soron a klasszicizmusra, illetve a romantikára megy vissza: az előbbiből ágazik ki a realizmus, az utóbbiból pedig minden más, az alkotói szubjektumot előtérbe állító elgondolás. Gellér Katalin ezt a tételt az alig ismert kismesterek, és a nagy klasszikusok kevéssé publikus kompozícióinak a felsorakoztatásával vizuálisan is meggyőzően bizonyítja. Tasnádi Attila Megnyílt a moszkvai könyvkiállítás A szovjet fővárosban kedden ünnepélyes keretek között megnyílt az ötödik moszkvai nemzetközi könyvkiállítás és -vásár, amelyen az idén 102 országból mintegy háromezer könyvkiadó és nyomdaipari vállalat vonultatja fel termékeit. Hazáinkból tizennyolc kiadó 2 ezer magyar és idegennyelvű kiadványt állított ki. A hagyományosan a „könyv a béke és a haladás szolgálatában” jelszavával megrendezett kiállítás és vásár is tanúsítja, hogy a Szovjetunió végrehajtja a Helsinki Záróokmány ajánlásait — hangoztatja egyebek között a Szovjetunió minisztertanácsának a kiállítás résztvevőihez intézett üdvözlete. A könyv sokat tehet a becsületes és békét akaró emberek összefogásáért, az igazi szellemi értékek cseréjéért. Ezt a célt szolgálja a mostani, sorrendben már ötödször megrendezett moszkvai kiállítás is — mutat rá az üdvözlet. A megnyitó ünnepségen Borisz Pasztuhov, a Kiadói, Nyomdászati és Könyvkereskedelmi Állami Bizottság elnöke elmondotta, hogy a kiállított könyvek jelentős része foglalkozik az idei év kiemelkedő évfordulóival, a fasizmus felett aratott győzelem negyvenedik, a Helsinki Záróokmány aláírásának tizedik évfordulójával, valamint az ifjúság évével. Ezekből a könyvekből külön tematikus összeállítást is megtekinthetnek a látogatók. A kiállítás ideje alatt jelentős üzleti tárgyalásokra is sor kerül. A legutóbbi moszkvai könyvkiállítás ideje alatt a szovjet fél kétezernél több megállapodást írt alá partnereivel könyvek cseréjéről, fordítási jogokról. A megnyitón jelen volt Gejdar Alijev, az SZKP KB PB tagja, a minisztertanács elnökének első helyettese, és Mihail Zimjanyin, az SZKP KB titkára. Gyöngyösön a Diósy Antal Teremben szeptember 12-én nyílik Osváth Miklós festőművész kiállítása. A szeptember 21-ig látható tárlaton a művész akvarelljeit tekintheti meg a közönség SZERDA, 1985. SZEPTEMBER 11. NÉPSZAVA A rádió mellett ŐSZI HANGULAT A MŰSOROKBAN Kétségtelenül itt van az ősz, nem csupán a meteorológiai hírek aggódó figyelemmel való kísérése jelzi, nemcsak a szeptemberi iskolakezdéssel kapcsolatos információk megszaporodása, hanem a zenében is, riportműsorokban is megfigyelhető egy csendes, elégikus hangulat. A vasárnapi „Szeptemberi dal”adásában az Ügy koppan az esőtől Kozma Hulló leveleken át a közkedvelt Indián nyárig számtalan dal, sanzon figyelmeztetett: itt az ősz. És csak elég kinézni az ablakon, hogy igazolva lássuk a nosztalgikus-szomorkás hangulatot. SZIVÁRVÁNY A „VÉG” JEGYÉBEN Nem sokkal ezután a Szivárvány jelentkezett, a végekről összeállított szép műsorával. Kinek mi jut eszébe arról a szóról, hogy „vég”. A rögtönzött agymosás eredménye a következő: végvárak, szezonvég, végtermék, végállomás, falu végén stb. Ezekkel kapcsolatban minden ötlet „be is jött”, nagyjából ennyit lehetett előre „borítékolni”. Hogy a műsor mégis messze felülemelkedett önmaga színvonalán, eddigi eredményességén, az Szél Júlia megrázó, döbbenetes riportjának köszönhető. Ha nem ebben az adásban tűzik műsorra, azt a címet is viselhetné, hogy „Halál élőben”. RIPORT A HALÁLRÓL - ÉLŐBEN Ugyanis a riporter különleges szerencséjére, (vagy szerencsétlenségére) mikrofonja előtt halt meg egy ember. „Szerencsét” mondtam, mert ritka újságírói esemény a halállal így direktben találkozni, véletlen és egyúttal szörnyű kiszámíthatósága a sorsnak, hogy a kihívott mentőorvos, mentőstáb a legnagyobb igyekezet ellenére sem képes megmenteni egy hirtelen rosszul lett embert. Aki mellett ott táblából a felesége is, rendkívüli emberi intelligenciával viselve a sorscsapást. Amint az újságíróról is ez mondható el. A primér döbbenet, a történet kommentálása egyetlen felesleges mondat nélkül, a legszükségesebbekre szorítkozva történt. És nagy szerencsétlensége is a riporternek a halállal való találkozás, hiszen nem adhatja át magát érzelmeinek, hanem tárgyilagos tudósításra késztetve, kívül kell maradnia az eseményen, mikor legszívesebben ő is bizonyára sírva fakadna. Szél Júlia nagyszerűen oldotta meg e nehéz feladatot: a riportot egy ember végéről, egy életút végéről. E szomorú közvetítés emelte meg a műsor egészét, hallatlanul befolyásolta a hallgatót, aki úgy érezhette, ez a pár perc akár a Szivárvány vége is lehetne. De nyilvánvaló, nem akarta a szerkesztő ilyen hangulattal zárni az adást, ezért építette fel úgy az egész program szerkezetét, hogy erre épült a többi riportmozaik. De hogy erre az egy részriportra még sokáig fogunk emlékezni, az biztos. JÓ ÉJSZAKÁT, JÓ ÉJSZAKÁT, JÓ ÉJSZAKÁT MINDENKINEK! Jó éjszakát, jó éjszakát, jó éjszakát mindenkinek! — konferálták be dr. Pálfy József szombat esti műsorát, amely tulajdonképpen a késő éjszakába nyúlt. 22.30-tól éjfélig talpon lenni, mikrofon mellett éberen figyelni és persze, okosakat, jókat mondani, aligha lehet könynyű munka. Noha azt mondta ismert kollégánk, hogy számára az éjszakai munka megszokott dolog, régebben, vidéki újságíró korában ez mindennapos volt. Innen indítva az egyoldalú csevegést, végigvitte témáit hallatlan szívósággal és egyúttal könnyedséggel. Szívósságát azért említettem, mert ahogy Pálfy József megragadta a mikrofont (mint a jó focis a labdát), játszott vele, egyfajta sport gyanánt végig kitartóan „jelen volt”. Nem úgy éreztük, hogy a zenét oldja a közbeeső szöveg, hanem úgy, hogy a masszív, többórányi műsorban a közlendőket olykor félbeszakítja a muzsika. Miről beszélt Pálfy József? Mindenről, oldottan, színvonalasan. 1945-beli emlékeiről, a bombázásokról, arról, hogy akkoriban szmokingnadrágban és piros pulóverben ropta a táncot jobb ruha híján a korabeli slágerekre egy ismerőse. Arról, milyen egy mai újságíróbál Bécsben és Budapesten, arról, milyen a rádióhoz fűződő kapcsolata, arról, hogyan dolgoztak a vidéki redakcióban és a külföldi kiküldetésben, még valami érdekes ételreceptet is elmondott, de őszintén szólva, akkor már a ceruza kiesett a kezemből... De arra holtbiztosan emlékszem, hogy elhatároztam, majd valahogy megtudakolom, mi is az az érdekes étel. Meg a Kék Duna keringő is olyan andalítóan szép volt! Gondolom, „kritikának” ez bőven elegendő, hiszen elég méltatás az is, hogy valaki a szombat estéjét nem a tévé, nem a diszkó mellett tölti, hanem a rádiót választja partnerként. RÁDIÓSZÍNHÁZI BEMUTATÓN EGY TÖRÖK DRÁMA Ritka élmény török drámaíró művét hallgatni a magyar rádióban. Turan Orlazoglu Bolond Ibrahim című izgalmas drámáját nemrég mutatta be a rádiószínház. Dobai Vilmos hatásos rendezésében figyelhettük, hogyan vívódik Ibrahim szultán (Végvári Tamás alakította nagyon jól) a kor kívánalmai, az elvárások és saját adottságai között. Nagyszerű figura az anyja, Köszem szultánét Ronyecz Mária játszotta, és Kara Musztafa pasa, akit Tomanek Nándor alakított. A történelmi-társadalmi dráma érdekes gondolatokat sugallt a magyar történelem korabeli szakaszának vizsgálatához is. Háry Márta Félárú könyvek boltja Stúdium néven új könyvesboltot nyitott az Akadémiai Kiadó kedden Budapesten, az V. kerületi Gerlóczy utca 7. szám alatt. Az üzletben 50 százalékos engedménnyel kínálják a kiadványokat. A kiadó több mint 3 évtized tudományos kiadványait őrzi raktáraiban. A boltban ezek közül az 1982-ig megjelent magyar és idegennyelvű tudományos szakkönyveket, folyóiratokat, ismeretterjesztő műveket, valamint egyes szótárakat adják féláron.