Népszava, 1986. augusztus (114. évfolyam, 180–204. sz.)
1986-08-02 / 181. szám
10 Barna Mihály egy jú■nius végi, meleg estén, amikor kitakarította az istállót, keményen leszúrta villáját a földbe és kijelentette: — Szombaton elmegyünk a Hídivásárra! Eszter, a felesége félrebillent fejjel nézett rá, mint amikor a ruca felnéz az égen repülő madárra. Eszénél van Mihály? Elmenni hazulról csak úgy, a vásárra? Bizony, az nagyon jó lenne, de itt a húsz tehén, a rengeteg aprójószág, a nagy veteményeskert, hogy lehetne innen kimozdulni ? Lehetetlenség már a gondolat is! — Már pedig úgy lesz! — mondta az ember. — Muszáj egy pihenőnapot is tartani! A fia — katonaviselt legény — rábólintott. Igen, ez a rettenetes hajsza, az embernyerő rohanás, kapkodás már neki is az idegeire megy. Nem is emlékszik rá, mikor tudott hazulról kimozdulni, akár csak egy napra is. Pedig hát még nőtlen ember, neki is járna egy kis szabadság, szórakozás, pohár bor, lányok, bolondozás. Az anyja azonban látván, hogy Mihály nem csak úgy mondta, amit mondott, hogy azt könnyű megmásítani, elszántan, szinte gorombán ejtette a szót, mint aki föllázad, komolyan kérdezte: — Mi lesz a jószággal? Barna Mihály hosszan nézett az asszonyra, azután elsorolta, hogyan képzeli el a dolgot. Most az egyszer megkérik a sánta sógort, lökjön a jószágok elé, ha kell itasson, egyébre nincs szükség, napszállat előtt okvetlenül megjönnek a Hortobágyról. Taxit fogadnak, azzal mennek-jönnek. Az asszony szeme megrebbent. — Ott tartaná a taxit, amíg hazaindulunk? — Ott! — Egy vagyon! , — Hát aztán ? Rend kereste, kendigya! — Azzal sarkon fordult, erős léptekkel bement a házba, a ruhásszekrény legaljából a dohos nagykabátok, delinkendők alól kihúzott egy hasas kis gyékénykosarat, lekapta a fedelét, kivitte s odatartotta az asszony elé. Tele volt papírpénzzel. Kisebb, vereshasú nem volt a kosárban, csak lila, meg zöld. — Ha a tyúk elé szórom, még akkor is futja! — mondta villámló szemekkel. — Miért ölöm magam? Megyünk! Telik! — s megtoldotta még egy cifra káromkodással, amely mindenképpen hozzátartozott a dologhoz, mint amikor kiszalad a gőz a túlhevült kazánból. — Maga tudja! — mondta az asszony faképpel, s bement a házba, elszúrni a tejet. Barna Mihály még állt egy darabig ott az udvaron, erősen fújtatott, szorongatta a kosarat, de nem zsugori féltéssel, inkább, mint aki semmibe veszi, s majdnem gyűlölködve nézi a tartalmát, mert az elviszi hatvanas éveinek erejét, a nyugodalmát, örökké holtfáradt, kedvetlen, elalszik a tévé előtt, képtelen egy újságot kézbe venni. Legfőként a lelke fáradt el nagyon. Állt meghajtott fejjel, komoran és egy pillanatig arra gondolt: tulajdonképpen kötöznivaló bolond ő! A férjezett lánya, akinek új házat épített, még azt kérdezte tőle, miért hajtja úgy magát, ahelyett, hogy megköszönte volna a nászajándékot, vagy legalább értékelte volna, amit kapott, hogy azt milyen áron kapta. Most meg a fiának készül a másik ház, teljes berendezéssel. Az meg olyan válogatás, hogy nem képes fogni magának egy dolgos, erős, bírós asszonynak valót. És ha mégis rátalál majd egyre, akkor mi lesz? Tudta, hogy azután sem fogja abbahagyni a robotot. Mert mit tehet, ha egyszer most jött el az ideje, hogy a parasztnak nem csak annyija lehet, amennyi kerül, hanem amennyit akar? Nem az ő hibája, hogy mostanra jutott napáldozatra, amikorra felvirradt a lehetőség. Teszi hát, amíg bírja, elvégre ez a dolga a földön, amíg él. Lassan leengedte a kosarat, a földet nézte búsan. Nem is ez a baj. Nagyon-nagyon elfáradt. Óh, istenem, legény korában három napot is egybeöltött alvás nélkül, hajnalban a kútnál idegmosakodott, olyan friss lett, hogy lemarkolta volna a hajnalcsillagot az égről ugrálás kedvében. De most már minden vágya csak az, hogy egyszer, legalább egyetlen napra letegye a robotot. •Visszavitte a kosarat a szekrénybe. Előbb egy félmarék pénzt kitett belőle a konyhaasztalra. Nyolcezer párszáz forint volt. Nem számít! Ha úgy jön a sora, az egészet elköltik a vásárban az utolsó fillérig, esznek, isznak, szórakoznak. Be akar már rúgni! Jót ordítani a többiekkel! Majd csak akad ott ismerős, ha meg nem, kerül új barát. Nem néz oda a pénznek. Olvasatlanul rakja már a kosárba, teszi takarékba, már nem is örül igazán a pénznek, nincsenek messzi néző vágyai, legtöbb, amit szeretne: elmenni a Hídivásárba, mulatni egy jót. Mire megérkeztek taxival a pusztára, már izzott a levegő a rettenetes forróságtól, meg a fölvert portól. — Mikor tájban indulunk haza? — kérdezte a taxis. — Maga avval ne foglalkozzék! — felelte önérzete- Taar Ferenc Pihenőnap sen Barna Mihály. — Délben együtt ebédelünk, maga a vendégünk. — Igen, de... addig lebonyolítanak inkább egy, két fuvart... — Én magát egész napra fogadtam fel, így van? Nem megyen sehová! A taxis vállat vont, leterített egy pokrócot a hűvösre a kocsi mellé, ráhasalt. Neki aztán mindegy. Még jobb is így, könnyebb kereset. — Na, hát akkor, hol kezdjük? — nézett az ember a feleségére, meg a fiára. — Meg kéne nézni a lóugratást — vélte a fia. — Inkább a vásárt — mondta a felesége. — Jó. Ezt is, azt is. De előbb a kocsmát nézzük meg! — Barna Mihály megcélozta az első sátrat, ahol főtt kolbászt, meg bort mértek. Mire jóllaktak, már nem volt értelme bemenni a stadionba, ahol az ugratás folyt, következett a déli szünet, az égből már tüzes áradat folyt lefelé, minden élőlény menekült a hűvösre. Ödöngtek hát a sátrak között. Venni nem vettek semmit, nem volt szükségük semmire, csak nézelődtek, hogy teljen az idő. Nyelték a port. Lökdösték őket. A fejük zúgott a lármától. Csurgótt róluk a veríték. Az egyik nagy italsátornál Mihály megállott. Úgy gondolta, hadd nézelődjenek, majd utánuk megy, nem lehet itt eltéveszteni egymást akármennyien vannak, hiszen két-három utcasor az egész vásár. Megivott egyhajtásra három deci bort. Úgy gondolta, kér még egy pohárral, de aztán nem tette. Valahogy nem esett jól a bor. Csendesen letette a poharat a pultra, elindult megkeresni az övéit. Sokáig furakodott, nézelődött, hogy megtalálja őket, de nem járt sikerrel. Hadd szórakozzanak! — gondolta. — Van még idő. A sátrak végénél leült egy hatalmas fa alá a hűvösbe. Körülötte emberek feküdtek hanyatt, kalapjukat az arcukra húzva. Horkoltak. — Na, ezek is ide jöttek aludni? — nézett rájuk szánakozva. Ült a füvön, kigombolta a k ingét, nézte zsibongó tömeget. Aztán nagyot ásított, hátradőlt, kalapját az arcára húzta a legyek ellen. Itt is megtalálják, ha keresik. Nem telt bele egy perc, mélyen aludt. Az asszony mindjárt észrevette, hogy baj van, elmaradt mellőlük Mihály. Visszament a taxihoz. Ez biztos támpont. A sofőr ugyanúgy feküdt, ahogy otthagyták. Felböködte, hívta enni, s kérdezte, nem látta-e az urát. Nem, nem látta, egyébként már evett, köszöni. Kereste tovább Mihályt. Most meg már a fiát sem találta. Az is elmaradt mellőle. Miért is küldte el? öszszeszorította szívét az aggodalom. Nem is annyira az uráért és a fiáért aggódott, elvégre el nem veszhetnek, ellenben öt órára okvetlenül otthon kell lenniük, kezdődik az esti munka, etetés, itatás, álomhordás, aprójószág ellátása, kertlocsolás, betart mindig sötétedésig. Visszament újra a taxihoz. Hátha? Ott találkozott össze a fiával. — Apád? — kérdezte mohón. A fiú mosolygott és a vállát vonogatta. Bizonytalanul állt a lábán, a kalap is csálén ült a fején. Hirtelen kilökte két öklét az ég felé. — Azt a jó istenit! — ordította, s dalolni kezdett, pityegtetett, táncolt magának. Az anyja most ijedt meg igazán. Mihez kezd egyedül? Se Mihály, se a fiú. Mert evvel már nem ér otthon semmit, beesik majd az ágyba, mint egy krumpliszsák. Meddig várjon még? Indulni kellene. Idegesen tekingetett mindenfelé, hol megoldotta álla alatt a kendőjét, hol meg szorosra kötötte. Fél öt tájban erőt vett magán. Lesz, ami lesz! Nagy nehezen betuszkolták a fiút a kocsiba, ő meg a sofőr mellé ült. — Hajtson, szaporán! — mondta. — A gazda? — pillantott rá a taxis. — Majd utánunk jön, ahogy tud. A jószág nem várhat! Barna Mihály arra ébredt fel, hogy valaki megbotlott benne és átesett rajta. Már lefelé csúszott a nap. Mindenütt részegek kószáltak, gajdoltak, a vásárosok sebesen bontották a sátraikat, egymás után indultak az autók, nagy port verve, teljes volt a felfordulás. — Na, én jól elaludtam! — motyogta maga elé és nagyot nyújtózott. Csak úgy ropogtak a csontjai. Frissnek, pihentnek érezte magát. A feje tiszta volt. Cseppet sem bánta, hogy így esett a dolog, legalább kialudta magát becsületesen. Keresni kezdte asszonyát, meg a fiát. Sem őket, sem a taxit nem találta. Minden jel arra mutatott, hogy elveszítették egymást, ők meg nem várhattak tovább, elindultak haza, nélküle. Megnyugodott. Nem számít, hogy lemaradt, az a fő, hogy ők otthon legyenek időben. Még örült is, hogy a véletlen így hozta, kimaradt az esti hajrából, most itt áll egyedül, tele pénzzel. Oda is somfordált egy sátorhoz, ahol még nagy élet folyt, egymást átölelve, kiveresedett képpel ordították a nótát vadidegen emberek, egymást átölelve, egymást csókolva. A sátor mögött meg sorjában rókáztak. Valahogy nem tudott ráhangolódni a mulatósra. Előbb inni kell! Méghozzá sokat, hogy utolérje őket. De ehhez meg nem érzett már kedvet, olyan jó, hogy tiszta a feje. Lézengett hát a maradék sátrak között, valakitől megtudakolta, mikor indul a városba a legközelebbi vonat, gondolta, bent majd fog egy taxit. Kiballagott az állomásra. Rengeteg ember várt a vonatra. Ott is állt a vigalom, ment a nótázás, ivás. Barna Mihály elsötétült szemmel nézte a részeg forgatagot. — Borzasztó, hogy még csak be sem rúgtam! Vett egy üveg bort. Majd ezt megiszogatja hazáig. Mikor sötét este beállított otthon, a fia hangosan hortyogott az ágyon, a felesége meg éppen akkor végzett a kerti locsolással. — Hát maga? — meredt rá szemrehányón. — Elaludtam. — felelte az ember, s elnevette magát, letette a könyöklőre a bontatlan üveget. — Azt itthon is megtehette vóna! — lökte a szót az asszony, mint amikor az ember csontot vet a kutyának. — Itthon? — Barna Mihály rázta a fejét s legyintett. Hosszút köpött, elfordult. Előkereste a nagy vesszőseprűt. Sötét volt már, nemigen lehetett látni semmit, de azért összetakarította az udvart. Ne múljon el már ez a nap sem csak úgy, haszontalanul . . . SZOMBAT, 1986. AUGUSZTUS 2. NÉPSZAVA Bassonyi Arany ILLUSZTRÁCIÓ Ezüstpénz Fény, vakufény, villanólámpafény nappali villanása és varázslata az, ami jellemzi Illés Endre novelláit, esszéit, arcképvázlatait. S a fényforrás is látszik, a kisprózák java részében jelen van az író is. Könyörtelenül szép igaznak, varázslatnak vagyunk részesei. A felvillanó fény, sugárzás igaz, pontos, valódi és lényegi képét adja a világnak, úgy, „hogy valóságunk valóság maradjon akkor is, ha új elemek lépnek be az ismert elemek közé. A jelent az ismeretlen jövő megsejtésével kell leírni” — vallja az író. S ezt a nehéz programot sikerül Illés Endrének megvalósítani. Minden írásában diófát ültet.Az Ezüstpénz című kötetben az át- és megvilágító fénycsóva férfiakra, fiúkra, művészekre irányul. Testvérkötete, a Méhrajzásnak (1985), amely félszáz arcképvázlatot tartalmazott lányokról, nőkről. Mint ott, Illés Endre itt is legtöbbször sorsa fordultában ábrázolja modelljét. Fénysugarában azok a színek is felragyognak, amelyeket mi, közönséges halandók, nem látunk. A hó nemcsak fehér, hanem „délelőtt kék, délután rózsaszín”. S a sirálynak árnyéka is van, amelyet nagyon tanulságos megfigyelni. A tekintélyes főorvos egyetemista fia halálát okozza (Egy műtét története). A valódi bűn, vétek, nem a műhiba, több annál: a szülő— gyermek kapcsolat idegbénulása, elsorvadása. A váratlan az a tényező, amely ezt a novellát olyan megdöbbentővé teszi. Amint a hó, nem mindig fehér. És milyen hétköznapi a kezdés: — „Ihatnánk még egy cseresznyét — ajánlotta a fiú. A lány bólintott, jöhet.” A fiú könnyű, gyors sikert akar: — „Mondd, eladtad már magad?” kérdéssel fordul a lányhoz, aki erre eltűnt a presszóból, úgy, mint az ő élete megszakadt apja kezében, pedig csak pénzt kérni indult hozzá az eszpresszóbeli kudarca után. A váratlanok beszövik az egész novellát. Ezer forintot kér, az apja ezeregyszázat ad. A fiú szenvedése megrendít, de az apáé nem. Neki csak tíz perce és pénze volt a fiára. Nem lehet semmivel sem jóvátenni, hogy ilyen távol kerül apa és fia. A váratlan, amelynek művészi szerepére még viszszatérek, leplezi le a fiatal orvosok és a nagy tekintélyű professzor, az öreg, kapcsolatának a hamisságát, fonákságát. (A második vacsora.) A tanítvány főhőse rádöbben, „milyen értelmetlen lomok között élünk”. A Szigorlat, az egyik leghíresebb Illés Endre-novella medikus hőse vizsgáztató professzorával viaskodva elfeledkezik az ott jelen levő betegről. Kimondja, hogy csak csonkolással gyógyítható. Megbukik emberségből. Lelki sebeket tárnak fel ezek az írások. A legszikárabb pontossággal, hétköznapisággal, és mégis: varázslattal. Az élményt ostya nélkül kapjuk. Könyörtelenül és őszintén. Illés Endre medikusként tanulta meg a megfigyelés fegyelmét, a valóság tiszteletét. „A rendet. A pontosságot. Az élet alaprajzait. Azt, hogy fogyatékos tudásunk közeit egyre tágítani kell. Hogy kortársként kell élnünk korunkban, s nem szabad elmaradnunk semmitől, ami munkánkban segíthet minket. Azt, hogy minden mondatunknak legyen tartalma — csak így érdemes.” A só íze című írásában olvashatjuk ezeket az ars poetica-szerű gondolatokat. Az erkölcsi rend ellen legsúlyosabban egy gyermek vét, Andris. Erre lehetőséget a „többféle délelőttje” adott, amelyet zseniálisan exponál már a novella első mondata. Az általános iskolás kisfiú kötélen leereszkedik a harmadik emeleti lakásba, majd néhány száz forinttal tér haza. Felnőtt módjára étteremben megebédel, aznap már nem megy iskolába. Majd egy újabb merész játékba fog: egy pillanatra fel akarja akasztani magát. De ebből a kalandból már nem tér vissza: „Amikor apja hatkor hazatért, a fiú teste már hideg volt. A mélység fölött függött. Alatta, kissé hátrább, a szék.” Így csak Kosztolányi tudott novellát befejezni. Gondoljunk a Fürdés címűre. S a kezdet: „Andrisnak többféle délelőttje volt.” S a vég, a mélység alatta. Az valójában nem is mélység. Másfél méter. Az író mégis mélységet mond. Mert az is. A többféle délelőtt ellenőrizetlen szabadsága, a különböző ritmusú, délelőtt délutános iskola, menüi a Kis Kakasban, ez a fajta önállóság és távne■velés sodorta Andrist kalandokba, végül a halál kipróbálásába is. Ez volt a mélység, amelynek örvénye, szédülete elnyelte Andrist. A csúcsok közt is újabb csúcs: az Apám című írás képsorozata. Csupa utánozhatatlan és utolérhetetlenül pontos, tiszta, kemény és szigorú vonás. Nem kegyetlen, hanem könyörtelen. A kettős kör: az agyvérzéses öregember, az apa alakja, egyedülálló remeklés prózánkban. S a novellaciklus, a portré a gyermekről, s az apáról, kapcsolatukról, Illés Endre egész életszemléletét sugározza. Azt, „hogy mérgez a hazugság, és az igazság visszaadhatja a világ valódi arcát.” Olvasóit erről az igazságról győzi meg Illés Endre munkássága, e félszáz arcképvázlat. Az írók című fejezet tizenhárom művész portréja is, író alkotásai ezek is, az ő kezevonásával Illés Endre könyvéről készültrajzok, az élmény melege, az író elbeszélő ereje mögött egy irodalomtudós ismeretanyaga, adatgazdagsága, tudása. Esszébe emeli Illés Endre az elbeszélést, s kedvenc eszközét, a váratlant. De a legfontosabb: a személyes élmény, amely például együtt idézi meg Goethét és Kazinczyt. A mű és az ember elválaszthatatlan számára. S a környezete, így remek Berzsenyi-rajza, Vörösmarty szülőházának leírása; Gyulai Pál kegyes csalásának a leleplezése; Czuczor és Fogarasi művének ébresztése; Petőfi és Arany levelezésének új szempontú elemzése. Justh Zsigmond remek portréját „a lassú feledés alkalmából” írta, de úgy, hogy elolvastán kedvünk támad műveit keresni. A Szabó Dezső-arckép nagyon jellemző, anekdotába illő elemeit a váratlan szerkeszti mesterivé. Csáth Gézáról az orvos tudásával készít diagnózist, s az irodalomtudós tárgyilagosságával mutatja fejlődését, hanyatlását és jelentőségét: „Csáth Géza tömör, félelmetes életművében megtalálhatjuk a magyar novella későbbi legjelentősebb változatait.” Nagy Lajost, Kner Imrét köznapi kortársai körében láttatja. A kötetet és a ciklust József Attila és Juhász Ferenc remek portréja zárja. A hét ajtó Bartók világába vezet avatottan. A Méhrajzás (1985) és az Ezüstpénz gazdag válogatást nyújt Illés Endre hatalmas életművéből. Olyan szellemi táplálékot kínál, amely élni segít, realista szemléletével, könyörtelen igazmondásával, s az élmény, e ma már kihűlő, haldokló élmény testmelegével, intimitásával; írásainak még kevéssé tudatosított, az élet eseményeit tükröző elemével: a váratlannal és az ebből fakadó feszültséggel. Ugyanis Illés Endre minden írásában van valami váratlan, meglepő, meghökkentő. S ez korántsem azonos a régi novella csattanójával. Az Illés Endre-i váratlan, a részletek közötti logikai kapcsolatokból fakad. Ezért, amint Diószegi András megállapítja: „novellái nemcsak érdekesek, megkapóak, meghökkentőek, sőt, olykor megdöbbentőek, hanem váratlan következtetéseket és ítéleteket is tartalmaznak. Erős érzelmi hatást keltenek, s egyszersmind elgondolkodtatnak, felrázó intellektuális élményt közvetítenek”. Illés Endre értékőrző és értékteremtő újító is. Látásmódja, stílusa, erkölcsi, gondolati tartalma révén megkülönböztetett szerepet tölt be prózánkban. Sőt, ismét Diószegi Andrást idézve: „a magyar próza a világirodalomban is ezen a kemény, sallangtalan, kristálytiszta hangon lehet jelen a legtöbb eséllyel”. (Magvető Kiadó) Cyndster Károly