Népszava, 1988. szeptember (116. évfolyam, 209–234. sz.)
1988-09-24 / 229. szám
8 AJÁNLÁS AZ OLVASÓNAK Különös kivétel Simon Pálné, született Fischer Mária. Azok közé a nagyon kevesek közé tartozik, aki ötvenedik évén túljut el írásai első közléséhez. (Bizony nem írtam volna évszámot, ha ő maga is nem írja le kedves nagyvonalúsággal...) Az irodalmi szerkesztő, főként, ha a versrovat gondozója, ritkán kap hasonló lehetőséget. Nem azt, hogy tehetséges embert bemutat, olyan akadt eddig is, és remélhető, hogy lesz ezután is. Az ifjúság hódítani, suhanni akar, az álmok hajtóművei minden korban túlszárnlalhatatlanok. Az ifjúság természete szerint ma is költő. S bárcsak maradna az később is, de csak a nagyon kevesek válnak ki és merik viselni gyakran megmosolyogtató szárnyukat. A többség mintha igyekezne elfeledni az álmok hajtóműveit, a repüléseket, az eszmények ragyogását. Igen, mintha akarattal szürkülnének bele a hétköznapokba, vigyázva, nehogy kitűnjenek, s főként: nehogy kitündököljenek! Valóban, mintha akarattal, szándékosan rejtenék mélyre magukba azt a csodát, amit a költészet vállalása jelent. Ezért olyan fontos a szerkesztőnek az ellenkező igazolás! Az elmúlt tizenöt év alatt - nem kis idő! - volt módomban bemutatni tehetséges fiatalokat. Noha az az igazság, hogy az idősebbek, az ötven-hatvan évesek közül legalább annyian küldtek verseket, mint tizenöthúsz évesek nemzedékéből valók. Nem is az a baj, hogy a nyugdíjas tanár vagy munkásember rímeket keresgél verssoraihoz, töpreng sorsán. Ezt is természetesnek mondhatjuk. Az a baj, hogy miközben a versecske íródik, bizony sehol sincs a költő! Az valahol a hétköznapokban elveszett, így az „alkotótok" rímes mondókák maradnak, szegényes szókinccsel, kisiskolás verseléssel. S hiába, hogy az igazat írják - kicsi nyugdíj, nehéz sors, szeretet, békevágy stb. -, a rímelő sorokból hiányzik az eredeti költői kép, a magával ragadó látomás ...A leírtak nem válnak költészetté, a szárnyak útközben elkoptak, elvesztek. A szerkesztő szomorú, mert nem tud kezdeni semmit az ilyen versekkel. Legföljebb további szomorúságot okoz elutasító válaszával. De vannak, akik ezt nem hiszik el, valamiféle személyes rosszindulatnak tekintik a szerkesztő véleményét és jönnek, jönnek bizonygatni igazukat. S mit mondhat minderre a szerkesztő? Talán azt, hogy semmivel sem könnyebb jó költőnek, írónak lenni azzá válni, mint mondjuk, jó futóvá, magasugróvá stb. Vagyis fiatalkortól és keményen kell edzeni értelmet és érzelmet, szerezni sok-sok tudást, próbálgatni a toll botorkálásait a papírok végtelenjében, utat keresve a sajátos fehér sivatagi tájékon. Igen, mindez egész életet, egész sorsot kíván, s nem véletlen, hogy a naggyá lettek közül csak igen kevesen „kezdték” idősebb korukban. Sőt, alighanem egyikük sem. Mert a szárnyat, a hitet, az eszmények teremtésének csodáját nem tuszkolták a tudatalatti mélységesen mély tárnáiba, omlasztva rá a köznapok meddőjét, hanem arcukon viselték a jegyet. Szemük másként csillogott, szavuk másképpen szólt: Velük maradt gyerekkortól a költő - maga a tiszta tekintetű gyerekkor! Közéjük tartozik Simon Pálné, született Fischer Mária. Költő születéstől fogva! Kiss Dénes 55 Legyen kenyér a kezedben! Pécsváradon születtem 1937. október 20-án. Bányászcsaládban nőttem fel. Ez számomra még ma is meghatározó. Az örök hovatartozás végett. Tudom, mi a szegénység, a félelem, a szorongás. És tudom, hogy a szeretetnél nagyobb hatalom nincs a földön. Az emberek közel engedtek magukhoz. Gyerekkoromban mesét, dalt kaptam, később ösztönzést, biztatást. Azt mondták, tehetséges vagyok. Akkoriban mifelénk a lányok közül kevesen tanultak tovább - Legyen kenyér a kezedben! - mondta anyám, így kerültem a városba. Kiváló tanáraim voltak. Azt hiszem, valamennyien hittek abban, hogy írásaimmal még vihetem valamire. Azzal még magam sem számoltam akkor, hogy egy nő életében ez nem is olyan egyszerű. A szülőfalumban kezdtem el tanítani. Hamar férjhez mentem, 1959-ben jöttünk Hosszúheténybe. Azóta itt élek, itt dolgozom. A lányom, a fiam mindenkor a legfontosabbak nekem ezen a világon. Tudatos, naprakész tanítónak kellett lennem, mert mindig éreztem magamban, hogy ösztönösen nem vagyok az. Vallom, hogy aki gyermekeket merészel nevelni és tanítani az nem lehet középszerű, amikor a mesterségét gyakorolja. Sohasem éreztem magam a nemzet napszámosának. Kevés időm maradt az írásra. Tíz évig írtam egy kisregényt. Öt éve jönnek a versek. Mindig földközelben éltem, s a legszebb dolgok bennem történtek meg. Az életrajzom elfér három mondatban. Néhány kilométeres körzetben (Pécsvárad-Pécs- Hosszúhetény háromszögében) élek öt évtizede. A teremtés legszebb, leghasznosabb produktumai a fák - gondolom, amikor kompromisszumot kötök a sorssal. Keserves dolog. Nem mondom, hogy költő vagyok. Ha sok pénzem lenne, talán festenék. Katartikus képeket. Bordóval, szürkével, fehérrel, halovány kékkel. Talán egyszer... Kell, hogy az élet önmagába visszatérő görbe vonal legyen. Háromszázhatvan fokos. Isten háta mögött csak ezzel a hittel szabad élni és megélni. Megélni a világmindenséget, amíg lehet... • Fischer Mária 55 Fischer Mária versei se fi* ÉVGYŰRŰK Évgyűrűk között aranykarikák - A Nappal, a Földdel jegyzem el magam, végességem e létben határtalan. Körben kört szülök, bennem a világ. Tavasz táján az erdő felkacag, virágot csikorgat szivem, hófehér fátylakra mézillatot. Néhány ledér bibém lepkére vár, vagy szélre csakGyümölcsöt már ez őszre nem hozok. Terítem az ágakon a lombokat, madárnak fészket rakok. Madárbarakk leszek egy napon. Az Isten csorog be minden sejtemen gyökérmúltamig. S önmagába lassan visszagombolyít ÁHÍTAT Ha májusban a bükk a fénybe szédül, az Úristen is a földre költözik. Csobog, libeg, kakukkol, napba kékül, arany szálakat sző, szőnyeget terít a fák alá, fenn a hegygerinceken. Katedrális-erdő -Zsoltárt zengenék e ritka percekért... Kitágul fejem, s a végtelen színei - a zöld, a kék - betáncolnak vérpiros lelkemig. RÖPPENŐ IDŐ Röppenő idő a rezdülés, mely áthatolt a testeken. Mély, galambkori emlék, repülés, biztos esély; tér, ahol szárnya voltmég mindenkinek, ahol röptét lesték a másik madárnak is, és tiszta volt a cél az élet és halál fölötti pályán. Az ember madárnak öltözik, ha látni vél a létben fényes pontokat (de árván , repülni nem tanácsos). Lökdösődik,forog. Kikezdi a Nap már most a tollakat, mikor a friss szárnyakon még nem is szálldosott. Az ember álmodik. Parányi lélekmadár vibrál az álmain. Meg sem élt napok pihés csendje - énekelni - néha visszajár. A SZÜRKÜLETBEN... A szürkületben megszűnt a színek lényege, öreggé vált az út, mára jéghideg folt a város. Mint a képeken a térzene, úgy téma most a csend. A túlfeszített vásznakon hófehér-fekete-szürke a föld, sivár és fénytelen, torz fotó-blamázs. A domb magasan templom, katonás temetőt őriz. Kataton vagy a feltámadás. Megállok szemben a képpel, pályáz a sötét, érzem, hogy hinni nem tudok, fordulok visszafelé. Viszem a semmi bűvöletét. Félelmetes, ha már nem jönnek velünk a fák. Véreznek agykérgemen a jóslatok, sebzett vagyok. Fejemre szórom az út porát. SZOMBAT, 1988. SZEPTEMBER 24. NÉPSZAVA „Kötélből a hosszú? szóból a kurta” Buda Ferenc prózakötetéről Buda Ferencnek titka van. Nem is titka, varázsa. Három, fölöttébb vékonyka verseskötet jelzi az 52 esztendős költő eddigi életművét. Fanyaloghatna az olvasó: ez bizony vajmi kevés. Egy ambiciózusabb versíró néhány év alatt „kitermelné” azt a mennyiséget, amit ő negyedszázad alatt szenvedett meg. Mitől hát, hogy e kevés verssel is a Hetek és a középnemzedék egyik legmarkánsabb, legmeghatározóbb alakjává vált? Mitől az a páratlan és szokatlan népszerűség, az ünneplő kedv, ha ez a halk szavú, kemény fából faragott arcú ember megjelenik? Buda Ferenc nem sokat tett a népszerűségért, elismerésért. Ez a nem sok azonban nagyon súlyos valami. Buda, a költő, és az ember morálisan kikezdhetetlen. Élet és mű szerves egységéről volna szó? Igen, ám ezt többféleképpen véghez lehet vinni: elzárkózni az elefántcsonttoronyba, visszavonulni az esztétika, a forma szférájába, avagy, miként Buda is teszi, rohamra indulni a perifériák, a tanyák, a munkával erkölcsöt teremtők, a védtelenek, kiszolgáltatottak mentéséért. Buda népszerűsége is éppen azt bizonyítja, szükségét érzi az olvasó (a társadalom), hogy a költő ne csak a formai követelmények szerint írjon pontosan, ne is csak deklaráljon egy magatartást, de személyiségével, életével hitelesítse is azt. Buda Ferenc életében, sorsában eldöntötte, mi a fontos számára: a hitelesség, a ragaszkodás egyféle etikai normához, költőként akár a megszületni készülő versek rovására is. Ezért válhatnak nemcsak érdekessé, de fontossá is elhullajtott forgácsai, prózai írásai, jegyzetei, megnyitói, ajánlásai , amiket összegyűjtve Évgyűrűk bilincsei címmel választott lakhelye, Kecskemét adott ki. A kötet legtöbb írását alkalom szülte, mindössze két dolgozat szerepel benne, ami rendelés nélkül íródott. Az egyik kirgiziai utazását örökíti meg olyasféle lírai naplóként, amely ennek a szovjetunióbeli, török nyelvű népcsoportnak teljes - történelmi, kulturális - arculatát is megrajzolja. A kétkezi ősök utódjaként szinte törvényszerűen jutott el műfordítóként a rokon, és a rokonnak érzett más népek népköltészetéhez. A Messzi út tanulságokkal című írásában a kirgiz nép világirodalmi rangú kincseinek bemutatásáért ragadott tollat. A magyar olvasó ismeri Ajtmatovot, e nép szülöttét, s aztán ennél többet alig, még Kirgizia földrajzi behatárolása is bizonytalan lehet. Pedig élő, népi eposzuk, a Manasz értékben, rangban, sőt terjedelmileg is vetekedik a Kalevalával, Odüsszeiával. Megismerésével saját múltunkhoz is közelebb kerülhetünk, a történelmi idő más-más szakában ugyan, de a lovas-nomád életmóddal hasonló utat járt be a két népcsoport. Testmeleg szeretettel ajánlja figyelembe Buda az értékeket, figyelemre fontos jelenségeket, s teszi ezt a maga veretes, költői nyelvén. Alkalmi írásaira ugyanez a gondosság, szikárság, igényesség a jellemző. Buda kevés szavú költő, csak villanásnyira nyilatkozik meg, ám mindenütt ott van, ahol szükségét érzi jelenlétének, kiállítások megnyitóiként, fiatal, pályakezdő költőket bemutatván, a kulturális közélet hétköznapjaiban. Csak éppen a baskír közmondással együtt azt vallja: „kötélből a hosszú a jó, szóból a kurta”. (Kecskemét) Pécsi Györgyi Előttem a madárfütty Csilczer Olga versei A föld és az ég, az ember és a kozmosz azonos természetűek Czilczer Olga prózaverseiben. Mikrokozmoszában a makrokozmosz lakozik. A költőnő oly könnyedén és oly komolyan játszik mindennapi környezetünk tárgyaival, a természeti jelenségekkel, apró élőlényekkel, mint a gyermek a színes kavicsokkal. Tenyerében tartja ön- és az anyatermészet törvényeit. Minden egyes prózaverse külön kis katedrális, amelynek ablakán bepillantva találkozhatunk emberi életünk egzisztenciális szorongásaival, vágyainkkal, félelmeinkkel, de ugyanígy örömeinkkel is. Asszonyisága átsugárzik versein, de soha nem magakelletően, inkább diszkrét bájjal. A vacsorafőzés, kötés, és egyéb női szorgalmatosságok kozmikus magasságba emelkednek. „Még mielőtt a fényszálak összegubancolódnának, kötök belőlük Napot. Mintája alkalmassá teszi a mindkét oldalán való viselésre. Színén felöltve pirkadat, viszszáján hordva és borul a tájra. ” Szigorúan szerkesztett, művészi fegyelmezettségről tanúskodó verseiben reális és szürreális eleretek keverednek. „Lábamon sárcsizmával, kezemben ösztökével indulok. Ajtó, vízcsap be- és elzárva. Mióta egyensúlyozok a Nap párkányán?” (Levél J-nek) „A gázt meggyújtom. S míg lisztbe mártott jobbom kiszaggatja a tűzből Holdam alakváltozatait, a másik kéz sem henyél. ... Végül a fogak mutatványai. Terítve. A tűzhöz hát, gyerekek. ” (A vacsora) Czilczer Olga varázsos átváltozásokra képes. „A tenyészet képei” ciklusban hangyává, békává lényegül át. A „Meg kell állni” című versében egy golyó, amely bajosan kerülheti végzetét: „Pörögtem a táncparketta rulettmezőin, amikor is még ép eszméletem intő szavára vigyázz, talp lettem figyelmes.” Költészetében az egyszerű írógépszalag is kozmikus jelentőségűvé válik: „írógépszalagon betűnyom. Alatta, fölötte ég, az oroszlán, a szűz, és az iker csillagjegyével. ” (Veszélyes konstelláció) Megszemélyesíti tárgyainkat; igaz, miért ne tiltakozhatna egy hintaszék is az elköltöztetése ellen?! (Akkor már inkább) A természeti jelenségeket egy asszony kezébe helyezi, jelképezve a női teremtőerőt: „Szomszédasszonyom vasal. Túlforrósított ege egy felhőt összeránt, és megered a zápor. ” (Az évszakokról) Czilczer Olga prózaverseit olvasva megmártózhatunk saját belső tengereinkben, elmerülhetünk a legbelsőbb életünkben. Ehhez a szellemi kalandhoz „hasznos útikalauz” a költőnő „Előttem a madárfütty” című kötete. (Magvető Könyvkiadó) Kispéter Emőke