Népszava, 1989. május (117. évfolyam, 101–126. sz.)
1989-05-30 / 125. szám
NÉPSZAVA 1989. MÁJUS 30., KEDD Világpanoráma Spanyolország Megtört az állami monopólium „A televízió világa patologikus, abnormális világ, minden más tömegkommukációs eszköztől különbözik, mert minden, amit sugároz, óriási visszhangot kelt, jót és rosszat egyaránt. S ez a túlzott figyelem mindaddig megmarad, ameddig nem jelennek meg új televíziós csatornák, a helyzet csak akkor normalizálódik.” így vélekedett a Cambio 16 spanyol hetilapban egy neves televíziós személyiség. A Franco-rezsim terhes örökségéhez sorolják a televízió azóta is gondosan őrzött állami monopóliumát, amelyhez, korábbi ígéreteik ellenére, az 1982-ben kormányra került szocialisták is sokáig ragaszkodtak. Az 1956-ban megalakult állami televíziós társaság, az RTVE vezetőit a mindenkori kormányzat nevezte és nevezi ki, s a hivatalos vonal követése általában fontosabb, mint a szakértelem. Márpedig a spanyolok igencsak televíziókedvelők, a felmérések szerint állítólag Nyugat-Európában csak a britek ülnek többet a képernyő előtt. Arról is a felmérések tanúskodnak, hogy a spanyolok 70 százalékának politikai véleményét a televízió formálja. A televíziós szakemberek ugyanakkor szeretnék már végre megtörni azt a mítoszt, hogy a televíziós monopólium birtoklása a hatalom megőrzését is garantálja, hiszen erre épp a szocialisták választási győzelme volt ékes ellenpélda. Ennek ellenére, a González-kormány csak lassan és vonakodva enged a nyomásnak, hogy végre szabad utat kapjon a magántelevízió. Tavaly fogadták el a törvényt a magáncsatornák létesítésének engedélyezéséről. Valamikor idén augusztusban döntik el, hogy a versengő vállalkozások közül melyek kapják meg a három engedélyezett csatorna működtetési jogát. A törvényt így is élesen bírálják Madridban, mondván, a sok megkötés, feltétel inkább elriasztja, mint bátorítja a vállalkozókat. A spanyolok persze nem vártak a központi kormányzat lassúságára, időközben például már 20 ezer tányérantennát szereltek fel a háztartásokban, s közösségi videohálózatok is szép számmal létesültek. Programszűkében egyébként eddig sem szenvedtek a spanyol tévénézők. A televízióműsort végiglapozva láthatjuk, hogy a két állami csatorna mellett két katalán, két baszk és egy galíciai regionális csatorna működik. Május elején indult meg nagy viták után a madridi körzeti tévéadás. Az égi csatornák közül pedig a Sky, a Super, a Tv 5, az olasz Rai Uno, az MTV, a CNN adásai vehetők az Ibériai-félszigeten. Egy venezuelai származású üzletember kezdte meg külföldről sugározni a Galavisión adásait. A korábban csődbe ment, londoni székhelyű Canal 10 felszereléseit felhasználva ugyanakkor a BBC most indítja el két főműsorának sugárzását a spanyol feliratozással! A magánadók várományosainak nem tetszik, hogy csak tíz évre vehetik bérbe a csatornákat. A kormányzat fenntartotta magának a jogot, hogy ha nem ért egyet a műsorpolitikával, végső soron be is zárathatja azokat. A törvény kiköti: 15 százalékban saját készítésű programokat kell sugározniuk, 40 százalékban pedig olyanokat, amelyek az Európai Közösség országaiban készültek. S csupán a műsoridő tíz százalékában sugározhatnak reklámokat. Ennyi megszorítással már gyakorlatilag nem is igazi magánadókról van szó, füstölögnek a vállalkozók, ámbár a törvény nyilván az 1992 utáni Európa egyeztetett előírásait is figyelembe vette. A Közös Piac miniszteri tanácsa épp nemrégiben foglalkozott a „határok nélküli televíziózás” problémájával, ahol ugyancsak kikötötték, hogy az európai kultúra védelmében többségben legyenek a közösség televízióinak műsorai, jelenleg ugyanis több mint 50 százalékuk észak-amerikai stúdiókban készül. A közös piaci norma a programidő 15 százalékában szabja meg a hirdetések arányát, s azt is kikötik, hogy a filmeket csak minden 45. percben lehet megszakítani. A González-kormányzatnak meggyűlt a baja az állami televízióval is. Kinevezése óta élesen bírálták például a tv szocialista párti elnöknőjét, Pilar Miro filmrendezőnőt, aki gyökeresen felforgatta a televíziós programokat, s ezt nem bocsátották meg neki a televíziónézési szokásaikhoz, például a szombat esti filmhez makacsul ragaszkodó spanyolok. De mégsem szakmai tevékenysége miatt kényszerült tavaly év végén távozni, hanem azért, mert túl sokat költött a televízió költségvetéséből , magánruhatárára, külföldi látogatóinak megvendégelésére. De a száznapos működéséről épp mostanában beszámoló új tévévezetést is érték már bírálatok. Nem kaptak például elfogadható magyarázatot az újságírók arra, hogy miért tiltották le a képernyőről a szocialista párti szakszervezet, az UGT százéves történetét bemutató dokumentumfilmet. Illetve, senki nem hiszi, hogy valóban az összeállítás rossz minősége, s nem pedig politikai szempont, vagyis a kormány és a szakszervezet szakítása állt a háttérben. (elekes) Olasamsany Jósnők várják a nézők hívását A bőség zavarával küzdöttünk. Én is sokat néztem tévét, de ötéves fiam szinte egész nap képes volt a különböző rajzfilmek előtt ülni. Még a Mézga-családot is láttuk az olasz tévében — mondja Rómából nemrég hazatért barátom, amikor arról kérdeztem, hogy gyakran nézett-e tévét itáliai tartózkodása alatt? Olaszországban valóban bő a választék, hiszen a három állami tévécsatorna mellett számos magánadó harcol a nézők kegyeiért. Nem mindig volt ez így, 1987-ig csak az állami szektor működött. Ekkor engedélyezték magánadók működését is. A 70-es, 80-as évek fordulójára azután gombamód elszaporodtak a kalózadók, amelyek a számunkra legelképzelhetetlenebb helyekről, például hajókról is, sugározták műsorukat. Ezután némi visszaesés következett be. A milánói Silvio Berlusconi, az egyik legnagyobb magánadó, a Canale 5 tulajdonosa, felvásárolt három, nagy magánadót. A mostani állapot tulajdonképpen egy kétpólusú helyzetet tükröz. Egyrészt van a három állami adó, amelyekről el lehet mondani, hogy Rai Unó inkább kereszténydemokrata, a Rai Due szocialista, a Rai Tre pedig baloldali, kommunista befolyás alatt áll, másrészt a Berlusconi-birodalom csatornái: a Canale 5, az Italia 1 és a Retaquattro. Persze most is vannak kisebb magánadók, például a Radi Határtalan televíziózás :tip ! Kevés dolog van az életünkben, amiről annyit beszélünk, vitatkozunk, amiről pro és kontra amúgy magyarosan megvan a magunk véleménye, mint a tévéműsor. Televíziózó ország lettünk, annak minden előnyével és hátrányával együtt. Szenvedélyesen szeretjük és szidjuk a tvl, a tv2 mű- t sorát, s aki teheti, az „égieket” is. Hol van már az az idő, amikor az illetékesek még azt mennydörögték, hogy tilos lesz a műholdas adások védétele! Irigyeljük, akinek van már „tányérja", akinek olyan vastag a pénztárcája, hogy már lehet saját vagy társas „tányérja", a lakótelepi szerencséseket, akik központi antennájukkal olcsón tudták megoldani a műholdas adások vételét. Irigyeljük őket, s talán néha arról álmodunk, hogy egyszer majd nekünk is lesz — olcsón, nem úgy, magyar módra. Most következő összeállításunk a televíziózó Nyugat-Európába ad bepillantást, az ott élő tévénézők örömeibe és gondjaiba. A „határtalan televíziózás” sokak szerint határtalan előnyeibe és hátrányaiba. kális Párt, amely nemrégiben Budapesten tartotta kongresszusát, szintén üzemeltet egy tévéadót. Van olyan csatorna is, amely állandóan videoklipeket sugároz. A műsorválaszték rendkívül gazdag. Reggeltől késő estig lehet válogatni a néznivalók között. A nagy csatornák nem szakosodtak egyegy műfajra, sugároznak politikai műsort ugyanúgy, mint szórakoztató összeállításokat, vetélkedőket, főzési tanácsadót, a stúdiókban jósnők várják a nézők hívását, hogy személyre szóló horoszkópot készítsenek nekik. A sport szerelmesei sok közvetítést láthatnak, és természetesen rengeteg a reklám, főleg a magánadóknál, hiszen azokat ez tartja fenn anyagilag. A televízióműsorokat elöntő erőszakhullám ugyanolyan probléma Itáliában, mint Nyugat-Európa többi országában. Nemrégiben a L'Espresso magazin felmérést készített arról, hogy hány gyilkosságot, balesetet, túszszedést, háborús jelenetet láthatnak a nézők, illetve a legnézettebb időpontban, 20.30—22.30között a hat, fő csatorna műsorában. Az eredmény megdöbbentő volt. Például az Italia 1 esti műsorában egy hét alatt 38 embert öltek meg, 25 robbanás történt, és hat halálos balesetnek lehettek szemtanúi a televíziónézők. Viszont a felmérők állítják, hogy a műsorokban egyetlen pornográf jelenetet sem láttak a vizsgált időszak alatt. D. K. NSZK két nagy és a „kicsik” A két nagy nyugatnémet televíziós hálózat, az ARD és a ZDF sorsa voltaképpen már születése előtt eldőlt. Azután, hogy Hitler propagandaminisztere, Joseph Goebbels olyan gyalázatosan visszaélt a tömegtájékoztatási eszközök hatalmával, az új állam törvényhozóinak szeme előtt csak egy cél lebeghetett: megakadályozni a történtek megismétlődését. Az elv akkoriban még természetesen csak az írott sajtóra és a rádióra vonatkozhatott, ám később magától értetődő módon ment át a televízióra is. Gondoskodtak tehát arról, hogy az ARD és a ZDF államtól független intézmény maradjon, olyannyira, hogy a szó szoros értelmében az NSZK-ban soha nem is lehetett állami televíziózásról beszélni. 1984-ig magánkézben lévőről sem, így aztán a két hálózat hosszú évtizedeken át beleszólás és konkurencia nélkül uralta a terepet, vagyis a nyugatnémet polgárok képernyőjét. Mi több, mivel adásaik az NDK területének túlnyomó részén ugyancsak vehetők, szellemi, sőt politikai hatásuk nem lebecsülendő az Elbától keletre sem. E különleges helyzet sokáig megóvta az elüzletesedéstől az ARD-t és a ZDF-t, és kedvező feltételeket teremtett a magasabb igényeket kielégítő műsorok létrejöttéhez. Ám a kettős hiány — mármint az állami ellenőrzésé és a tőkés konkurenciáé — visszásságokat is szült. A busásan javadalmazott tv-elnökök hatalma ellenőrizhetetlenné vált, a munkatársi létszám indokolatlanul felduzzadt, számolatlanul pazarolták az előfizetési díjakból és a reklámokból befolyó milliókat, s készítettek tömegével olyan műsorokat is, melyek semmilyen nézői igénynek sem feleltek meg. Így aztán sok más ország polgáraihoz hasonlóan egy dologban a nyugatnémetek is mindig egyetértésre jutottak egymással: szidták a tv műsorát. És szidják mind a mai napig, jóllehet, a helyzet a nyolcvanas években gyökeresen megváltozott. A nyugatnémet televíziós színtérre betört a konkurencia. Előbb a videózás jelent meg. A milliószámra eladott képmagnók bizonyos műsorok tekintetében önellátókká tették a nézőket, akik ily módon már nem voltak kiszolgáltatva a két nagy hálózatnak. A videopiac szabadsága és a hatalmas fizetőképes kereslet óriási versenyt gerjesztett ennek minden más országból is ismert — hátrányával együtt. Jelentős vásárlói tömegek viselkedtek és viselkednek megrögzött kábítószer-élvezők módjára, vagyis követelik egyre nagyobb menynyiségben és egyre radikálisabb, keményebb formában pornó- és horroradagjukat. Néhány évvel ezelőtt a nyugatnémet piacon olyan kazetták jelentek meg, melyeken brazil bűnözők valódi gyilkosságokat örökítettek meg valódi vérrel és valódi haláltusával. Ugyancsak „a vevőt ki kell szolgálni” elvének jegyében tűntek fel nemrég olyan elektronikus játékprogramok, melyekkel nyugatnémet fiatalok a „zsidókérdés végső megoldását” játszhatták le számítógépeiken. A „két naggyal” szembeni konkurencia második hullámát a kábeles és műholdas magántelevíziózás hozta. A kísérleti műholdas adások premierje 1984 ápriA franciák, mint bármelyik más európai ország állampolgárai, szabadidejük egy tekintélyes részét a képernyő előtt töltik. Az európai televíziózás őskorában, vagyis az ötvenes évek végén, a hatvanas évek elején a mindent elsöprő öröm volt a jellemző mind a nézőkre, mind az alakulófélben lévő szakértő gárdára. A háztartások többségében viharos gyorsasággal természetessé váló tévéképernyőnek az első időszakban csak a pozitív vonásai voltak a szembetűnőek. Legkorábban az amerikaiak ébredtek. Szociológusok és pszichológusok egész csoportja figyelmeztetett a televíziós rabság veszélyeire, csakhogy Európa még nem tudott mit kezdeni ezzel a figyelmeztetéssel, hiszen épphogy elkezdte élvezni a tévémámort. Franciaországban az első nagy erőpróbát, figyelmeztetést a hatvanas évek szexuális forradalma jelentette. Szigorú állami ellenőrzéssel akkor még sikerült útját állni a pornográfiának, és az azzal egy időben jelentkező filmes erőszakhullámnak. Azóta viszont eltelt húsz év, és a francia szakemberek szerint feje tetejére állt a világ. Az első súlyos csapást az állami televíziós csatornák mellett megjelenő magántelevíziók születése jelentette. A kifejezetten nyereségorientált csatornák gyökeresen megváltoztatták a sugárzott műsorok összetételét. A hagyományos kulturális értékeikre méltán büszke franciák otthonaiba egyre inkább befurakodtak az amerikai tévéipar tömegtermékei. Ezzel együtt az amerikai „kultúra” európai térnyerésének leginkább még a franciák álltak ellen, minden fórumot kihasználtak, hogy összefogásra buzdítsák szomszédaikat. Csakhogy, úgy tűnik, a műholdas, közvetlen műsorszórás megjelenésével a harc végleg eldőlt. Az államiakénál sokkal tőkeerősebb magántársaságok és angolszász csatornák feltartóztathatatlanul terjeszkednek. Az egyik központi probléma a francia szociológusok és pszichológusok szerint az erőszak és az erotika korlátlan térhódítása. A Le Point című hetilap megvizsgálta a három állami és magáncsatorna egy héten keresztül sugárzott műsorát. A teljesen találomra kiválasztott héten 670 gyilkosság, 848 verekedés, 8 öngyilkosság, 27 kínzás, 13 fojtogatás, 419 lövöldözés és 15 erőszakos nemi közösülés „gazdagította a nézők élményanyagát. A számok önmagukért beszélnek, mi több, kiabálnak, hiszen a brutális jelenetek jelentős része a gyerekek által nézett időpontban kerül képernyőre. A hattól tízéves korig terjedő generáció, a szakemberek szerint, ezek miatt olyan pszichés károsodáson megy keresztül, amit a későbbiek során szinte lehetetlen gyógyítani. Igenis gyógyítani, mivel az esetek egy része kifejezetten orvosi probléma. A szülők meg tehetetlenek, mert mire hazaérnek a munkából, gyermekük addigra már telenézte magát az aznapi erőszakadaggal. Pedig a java csak este kezdődik, amikor is az egész család szinte mozdulatlanul „élvezi” a műsort. Egy pszichológus kérdésére, hogy mi a televízió, egy ötéves kisfiú azt mondta: „egy nő, aki kisbabáját, nejlonzacskóba tette és kidobta a szeméttelepre”. Ez maradt meg benne az egész előző napi műsorból, meg még az, hogy amint bekapcsolják a tévét, még a szeretett kutyája is mozdulatlanná dermed. Mondhatnánk erre, hogy ez csak egy szélsőséges eset. De ha félretesszük az önáltatást, bevallhatjuk, hogy már saját környezetünkben sem ismeretlen ez a jelenség. A francia szakemberek közül Liliane Lurcat gyermekpszichológus egy másik veszélyre hívja fel a figyelmet. A francia televízióban elburjánzott japán rajzfilmek burkolt erőszakossága az, ami szerint „hatékonyan” deformálja az alakulófélben lévő gyermek egyéniségét. Az ifjú tévénézők az esetek többségében a gyilkos robotokkal és szuperemberekkel azonosítja magát — a Hófehérkék és Ludas Matyik kora lejárt. A sugárzott műsorok tartalmát ellenőrizni hivatott állami bizottság tehetetlen, mivel az agresszivitással telített angolszász filmek és japán rajzfilmek tizedannyiba kerülnek, mint a franciák, így még versenyképességről beszélni is naivitás. Hasonlóképpen hevesen bírálják az esti, éjszakai órákban természetessé vált pornófilmeket és a legkülönbözőbb aberrációkat leplezetlenül bemutató „alkotásokat”. A szakemberek szélmalomharca, tehetetlensége szembetűnő. Ezt mi sem illusztrálja jobban, mint hogy egy közvélemény-kutatás adatai szerint a nézőknek csak 28 százaléka tartja soknak a műsorokban az erotikát. Az sem elhanyagolható, hogy a Canal-- magáncsatorna előfizetőinek a száma három év alatt 1 millió 800 ezerre emelkedett. Pedig elgondolkodtató, hogy a francia kriminálpszichológusok szerint a bűncselekmények 25—50 százalékánál kimutatható a televízió „nevelő” hatása. Arra a kérdésre tehát, hogy mi a megoldás, Párizsban sem tudják a választ, így várhatóan tovább csökken a csodálatos francia ismeretterjesztő filmek, vígjátékok és művészi alkotások száma. Maradnak a gyilkosok, a robotok, a szuper férfiak és nők, az öncélú erotika, na meg a tanúságok, amelyeket nekünk sem ártana megszívlelni. Ha még nem késő! Vagy már igen? Kiss Andrej franciaorszáfi Feje tetejére állt a világ lisában volt, a nagy áttörés pedig 1987 októberében. Ekkor indult a SAT—1 és a luxemburgi RTL Plus adása. Az egy évvel később sikeresen pályára állított műsorszóró műhold pedig a német nyelvterületen kívül — így hazánkban is — lehetővé tette ennek az adásnak a vételét. De mit tesz az új helyzetben a „két nagy”? Az ARD a lehetőségekhez képest „őrzi komolyságát”, a ZDF viszont — amely már korábban is kacérkodott a könynyű múzsával — zenés műsoraival és „szappanoperáival” próbálja meg állni a versenyt a konkurenciával. Újabban arról érkezett hír, hogy a két hálózat olyan téren kívánja fejleszteni szolgáltatásait, ahol a versenytársak még nemigen rúgnak labdába a hírszolgáltatásban. Eszerint idén ősztől kezdve az ARD és a ZDF felváltva déli hírmagazint is sugározni fog. A ZDF ismét tartani fog állandó tudósítót Bécsben, hogy onnan számolhasson be a közép-európai szocialista országok változó valóságáról és riporterstábot küld Moszkvába — ugyancsak új fejleményekre vadászva. Volt már szovjet— nyugatnémet tv-híd, idén ősszel a ZDF bemutatkozik a szovjet televízióban, a bemutatkozás napján pedig „szovjet nap” lesz a ZDF hullámhosszán. A cél, ahogy korunk telekommunikációs jelszava hirdeti: a „határtalan televíziózás”. Kepecs Ferenc 9