Népszava, 1991. július (119. évfolyam, 152–178. sz.)
1991-07-23 / 171. szám
6 Gyurkovics Tibor színházi levele Széles, kőkorlétos lépcsőföljárat vezet a ház bejáratához, mint valami úri kastélyban. Rézveretes zárak, nagy, mesébe illő kilincsek. Az egyik szobában baldachinos, finom ágy, fehér és rózsaszín tüli fogja körbe, mint egy fenséges menyaszszonyt. A másik szobában hosszú-hosszú asztal, melyen akár tizenhat vendégre is lehet damasztot, ezüstneműt, porcelán, csilingelő tányért rakni, megteríteni a nagyétkűeknek. ördöngös cigányasszonyforma áll a szoba közepén, kormos karján, hadonászó fakanalán látszik, most érkezett a kertből, ahol a bogrács fölé hajolva dél óta kóstolgatta-fűszerezgette, ízlelgette enyves húsoktól roskadó főztjét, az erős fűszerek és elolvadt babok társaságában rágható babgulyássá változtatván az étket. — A kenyér! Hohó! Hol van a kenyér? — rohan ki a konyha kellemes zűrzavarába, hogy puha harmonikaként összenyomható lenmagos kenyérszeletekkel visszatérvén nekiláthasson a vendég a kanalazásnak. — Morgás — állapíttatik meg, miután az erők mormorgó élvezeti hangjukat nem tudják visszatartani, újból és újból merítvén a sűrű anyagból. Az asszony, a vajákos aszszony — közben — egy kanál, egy falás, egy szájtörlés — mesél. A színészet olyan fokon, amit a színpadon talán nem is láthatna. Mert itt belső dráma folyik, itt nincs rendező, nincs szöveg, nincs díszlet, itt egyetlen magasságos úristen sincsen, csak a vajákos asszony, a színészvajákos, aki egyben szerző és mutatványos. Valami titokzatos módon az életét mutatja meg anélkül, hogy kiterítené. Fölér egy Ionesco-darabbal, abszurd és roppant reális. A kormos kéz hadonászik, a régi sztepptáncra termett láb, amelyik már tizenöt éves korban színpadra perdült, egy-egy elegáns félbicsaklással embereket, hangulatokat jellemez őspantomimesek is tanulhatnának belőle. Varázslat születik, itt keletkezik minden íziben, ahogy még próbákon sem, csak az ismételhetetlen belső színpadon. A különös lélekben. — Itt... itt — bök rá az asztalra, mely jelen esetben Európa térképét jelenti —, itt, fiacskám, itt megyek Németországban azok közt a dög nagy autók közt, Mercedesek, BMW-k között, egy kis pont vagyok, és egyedül és nem találom az „Ausfahrt”-ot, nem találom, tudod ... azt a lekanyarodást, a kijáratot, fiacskám! Mert mindig jön egy kamion, mindig. Megyek, megyek, és bámulom a Göttingába vezető kijáratot, de nincs! Mert a kamion jön, jön, nem tudok lemaradni, mert nyomnak a dög nagy autók, és nincs kijárat! Mindegy. — Kanál, kenyértépés, rágcsa, morgás, törlés, szöveg. — Igen. És ott vagyok egyszeriben a lekanyarodásban egy kis faluban. Tiszta, persze. Nem is falu. Talán már város. Ekkora — fölemeli az üres tányért —, ekkora a főtér. Négy ház. Megállok a főtéren. Leállítom a kocsit. Várok. Senki. Tudom, hogy ott vannak a disznók a függönyök mögött, a csipkefüggöny hasadékában. Nem jönnek elő. Lesnek. Kiszállok — kiszáll, csípőre teszi a kezét, körbenéz. — Tudom, hogy ott vannak a függöny mögött. Várok. Semmi. Tudod, hogy jól beszélek németül. De nincs senki, akihez beszélnék. Senki háza. Ez a Senkiháza. Senkiföld, senkiháza. Itt, Európa közepén. Néznek. Lesnek. Tudod, hogy ott vannak a piszkok, nem jönnek ki. — Elordítom magam: „Hilfe!” Semmi. „Hilfe!” Körülnézel. Semmi. Na, megálljatok. Odamegyek — odalopakodik a szobaszínpadon is, a kapubejárathoz — a kapubejárathoz. Nyomom a csöngőt. Kicsit. Nem jönnek ki. Tudod, hogy ott vannak a függöny mögött, szombat délután van, nem vagyok betörő, sem fojtogató — nem jönnek ki. Néznek. „Hilfe!” Megint. „Hilfe!” A vajákos asszony, egy szál ruhában, csapzott, bográcsos hajjal áll Budán a szoba közepén és sikítva kiabál: „Hilfe!” — Igen. Ilyenek. Egyedül a világban. Benne. És aztán jön egy ringatózó idős házaspár, azokkal aztán „edits" meg „links”, meg behajtani, meg sínek, meg följáró, meg 150 kilométer, hogy eljuss a testvéredhez, eljuss Göttingába, egyedül, a senkiföldjén, Európában. Végre az autobahnon vagy. De jön a kamion. Takar. És minden kezdődik elölről. Hilfe. — De nem baj. — Odamegy a baldachin melletti falhoz, ahol Jézus Krisztus függ gyöngéden a kereszten. Megsimogatja. — Nem vagyok egyedül, hidd el. Mindig segít. Ő az egyetlen, aki mindig itt van. Segít. Ugye, Jézuskám, kicsi aranyom? Nézd meg az arcom. Látsz valamit? Pedig a jobb szememet nemrég műtötték szürke hályoggal. Nemsokára a balt is kell. De megvagyok. Jézuskám mindig segít. És Tábori Nóra leül és morgósan eszi velünk a babgulyást. Nevet, mintha csak mutatvány volna az egész. Barna szemében mosoly úszik. Hilfe, Jézus Krisztus magánsztár Tengerparti csetepaté/ Különös premierre készül a kisvárdai Várszínház. Az alkalmi társulat augusztus másodikén mutatja be Goldoni A tengerparti csetepaté című vígjátékát. — Vajon mitől különleges ez az előadás? — kérdeztük Beke Sándor rendezőtől, a Komárnéi Jókai Színház igazgatójától. — Hiszen ez esetben legfeljebb csak a cím új ... — Igen. A chioggiai csetepatét ismeri a magyar közönség. Csak az olasz helységnevet nemigen tudják kiejteni és mivel a tengerparton játszódik a történet, úgy gondoltam, A tengerparti csetepatéra magyarítom a címet. A játékot vagy tíz évvel ezelőtt már megrendeztem Kecskeméten. Most azon törtem a fejem, hogyan lehetne egy színpadon játszatni az azonos, magyar anyanyelvet beszélő, más-más országban élő művészeket. Csakis egy jó hangulatú nyári produkció ad erre lehetőséget. És az valóban „különleges”, hogy a két család víg meséjét komáromi, kolozsvári, szatmárnémeti, nagyváradi, marosvásárhelyi, szabadkai és kassai magyar színészek játsszák. Az előadásnak mediterrán világot és szeretetet kell sugallnia a nézőnek. Meggyőződésem, hogy az utóbbinak amúgy is híján vagyunk. — Hogyan tudnak összeszokni az augusztusi premierig? — Két hétig Komáromban próbáltunk. Együtt ettünk, felváltva főztünk, nagyszerű hangulatban dolgoztunk és jóízűeket beszélgettünk a szünetekben. Most Kisvárásra megyünk, és a bemutató előtt néhány napig ott próbálunk. A díszletet és a jelmezt az Erdélyből áttelepült művészházaspár, Kemény Árpád és Papp Judit tervezte. V. A. Fényes Kató újra Pestem Ticotico A körúti Royal Színház 1936 karácsonya előtt mutatta be Ábrahám Pál 3:1 a szerelem javára című operettjét. Hogy miről is szól ez a kellemes, felüdítő darab? Mondja el Rátonyi Róbert: „Hősei a Londonban túrázó magyar vízipólócsapat tagjai, akikhez hirtelen betoppan Sam Cheswicknek, a paradicsommártás-gyárosnak leánya, aki megszökött az esküvőjéről, egyrészt azért, mert nem szereti a vőlegényét, akihez hozzá akarják kényszeríteni, másrészt nem akar táncolni azzal a rengeteg jelentkezővel, akik a menyasszonytánc ürügyén megforgatnák. A fiúk védelmükbe veszik a lányt és ezzel elkezdődnek a bonyodalmak, melyek során a lány elkerül a fiúkkal Badacsonyba, majd Pestre is, és a finálé előtt természetesen a csapat legjobb képű tagjához feleségül is megy.” A bemutatón egyébként a fontosabb szerepeket Bársony Rózsi, Dénes Oszkár, Feleki Kamill, Kazal László, Somogyi Nusi, Sulyok Mária, Gárdonyi Lajos, Solthy György és Fényes Kató alakította. A siker leírhatatlan volt, a hazai operettkedvelőknek ilyen szép karácsonyi ajándék nem minden évben jutott osztályrészül. Fényes Kató csillaga ekkor fénylett fel, de túlságosan sokáig nem tündökölhetett: zsidó származású apja miatt a háborús években hamar „lependerítették” a színpadról. Megpróbálta ugyan kicselezni a hatóságok éberségét, Károlyi Kató álnéven jelentette meg újabb lemezét, de hamar rájöttek a turpisságra, így aztán Fényes Kató igazából csak a háború után bontakozhatott ki, lemezeit vették, mint a cukrot, az Anikó, a Csupa könny a szobám, a Tico-Tico és még jó néhány népszerű sláger bájos előadásával a szívünkbe énekelte magát. Az amerikai dzsesszzene is igen „jól állt” neki, a műfaj egyik legfelkapottabb előadóművészévé vált hamarost. Aztán — mivel Fejér Györggyel és Magyar Györggyel a Szövetségi Ellenőrző Bizottság rendezvényein és fogadásain is gyakran fellépett — „gyanússá” vált ő is, olyannyira, hogy 1947-ben szinte menekülnie kellett az országból. Sokáig Svájcban élt, közben Belgiumban és Amerikában is fel-fellépett, a hatvanas években Münchenbe költözött, ma is ott lakik, de már rég nem énekel: egy lelki tanácsadó szolgálatnál tevékenykedik, mint pszichológus. Várhelyi Mártonról, a Kodály Zoltán hanglemezbolt és a Zenei Antikvárium vezetőjéről már évekkel ezelőtt kiderült, hogy nem csupán ügyes kereskedő, de komoly szaktudósa is a hangrögzítés történetének: ajánló műsorai a rádióban, az általa szerkesztett lemezek a boltokban méltán tették megbecsültté a nevét a „fekete korongok” kedvelőinek körében. Ezúttal — Aliquander Viktor és a saját archívumára támaszkodva — Fényes Kató slágereiből adott közre egy kitűnő válogatást. Egy őszhajú aszszony — ez a címe. A Radioton-lemeznek minden bizonnyal nagy sikere lesz, hisz örökzöld slágerekkel örvendezteti meg a nosztalgiázásra manapság oly könnyen kapható közönséget. És még valami: aki dedikáltatni kívánja a lemezt magával Fényes Katóval, az megteheti augusztus 12-én fél 4-kor a Múzeum körúti Kodály Zoltán hanglemezboltban. Ezen a napon ugyanis — Várhelyi Márton meghívására — a művésznő felkeresi a boltot, egyenesen Münchenből érkezvén, hogy a vásárlók rendelkezésére álljon. Azt hiszem, ez a lemez is megérdemli, hogy a szokottnál kicsit ünnepibb legyen a fogadtatása. Baranyi Ferenc Békességet A közelgő pápalátogatás kapcsán Fejedelmeddé a békességet teszem címmel reprezentatív kiállítás nyílik július 26-án a Budapesti Történeti Múzeumban a hazai egyházművészeti gyűjtemények legértékesebb kincseiből. A kiállítást Csoóri Sándor Kossuth-díjas költő és Rónay László irodalomtörténész nyitja meg. KEDD, 1991. JÚLIUS 23. NÉPSZAVA TELEVIZIÓINK Lezuhant a szó Ahogyan mély, reszkető hangján énekelte a verssorokat, a magyar fülnek ropogós szláv nyelv lágyan simult a dallamhoz. Vagy talán i a mélységes fájdalom a lefojtott szavakban! A fájdalom, amely már túl van minden konkrét szenvedésen és benne telik elaz élet. Anna Ahmatova költő volt. Meg kellett érintenie a szépségnek és az örömnek. „Pedig... forró zümmögésű nyár van, / s mintha ünnep. Derűs nap ragyog. / S most a szó... Bolyongok puszta házban. / Tudtam: egyszer erre virradok." Ilyen „fájdalom-hercegnőnek" mutatta a költőnőt az a rövid — és igen vázlatos — francia—szovjet film, s bár udvarias szűkszavúsággal bánt élete „adataival”, maga Ahmatova az ő tompa mély hangján arról a soha nem szűnő fájdalomról beszélt, hogy a szó, a vers puszta ház. Modigliani szerint — emlékezett Ahmatova — a művész alkotó erejét két dolog élteti: a nagyon erős boldogság vagy a feneketlen fájdalom. A költőnő verseinek nagyobbik része vallomás arról, hogy őt az utóbbi inspirálta. És egy szót sem szólt arról, hogy ez megkönnyítette-e számára sorsának elviselését. Férjét agyonlőtték. Egyetlen fiát bebörtönözték. Őt magát több mint harminc évre kizárták a szovjet irodalmi életből. Mindezek után a kopott amatőrfilmen ott áll a fehér hajú, de még mindig szép öregasszony, nem mondja, énekli a versét (talán a filmben nem is ezt, de mindegy is): „A lapot, meg a vadcsalánt szeretem, / s legjobban egy ezüstfűzfát a kertben.” És ne gondoljuk, hogy ez olyan idillikus költői kép, mert az ezüstfűzfát kivágták, helyébe új fákat ültettek: „Nyelvük nem értem, ők sem értenek ... / Hát hallgatok ...” Ahogy késő éjszaka a film után kezembe veszem Ahmatova verseit, éppen a film miatt mindent megértő hangulatban, azt gondolom, az a bizonyára betegesen rögeszmés Zsdanov nem is lehetett olyan hülye. Talán ezek a fájdalmas versek mélyen felkavarták, és megrémült attól az ellentmondástól, amely emberi és hivatali lénye között feszült, ezért egyetlen megoldást talált: minél bensőségesebb egy költészet, annál veszélyesebben közelít az egyébként diadalmas optimizmusra hangolt emberi lélekhez. Tudnia kellett, hogy az az ezüsttűz, amelynek csak a tönkje világít, Oroszország. De a filmben számomra az volt a legdöbbenetesebb, hogy fia, a történész Lev Gumiljov milyen kétségbeejtően keveset tud mondaniaz édesanyjáról. Nem tudom, hányban készült ez a portré, nem működött-e még benne a vétlenül meggyötört ember egzisztenciális vágya: elindulni végre a legalizált világba és elfelejtetni a hatalommal, milyen családba született. Ezért volt egyszerre megrázó és hiányos ez a film, mert még mindig, ma is a hiányt demonstrálta. Remélem, hogy a francia részvétel — hiszen Anna Ahmatova ifjúságánakPárizs fontos élménye volt — túllép majd ezen az udvarias óvatosságon. Sajnos, nem így történt. Bár, ha jól meggondolom, ez nem is csoda. Hiszen határainktól Nyugatra a művészet művészet, kellemes része az életnek, és nem elismerésre vagy üldöztetésre méltó cselekmény. Kinek jutna eszébe — mondjuk Pompidou-nak vagy Malrauxnak —, hogy a költészet politikailag veszélyes? Elterjedt anekdota, hogy a nagy magyar író Nyugatról behozott autójának horribilis összegű vámkedvezményéért alázatosan folyamodott a magyarországi Zsdanovhoz, aki nagylelkűen elintézte, hogy az egész összeget elengedjék. Mire L. Gy. marxista filozófus szomorúan megjegyezte: „Szegény X. lábon kelt el.” És most már egyáltalán nem tudom halálos biztonsággal eldönteni, hogy annak volt-e igaza, aki „lábon kelt el”, de műveiben nem alkudott meg, vagy annak, aki, mint Ahmatova, esélyt se látott a megalkuvásra. Nem is olyan egyszerű kérdés ez, mint gondoljuk. Hiszen a mai „hősök” hősiességét lerontja az a puszta tény, hogy így vagy úgy, de a túlélésre játszottak. De ha nem ezt teszik, akkor ma itt állnánk kifosztva, besározatlan, csupa tiszta halott szellemekkel. Valahogy ide jutottam ezzel az Ahmatova-filmmel. Nemcsak mi, de a fiaink sem vétlenek. Hisz oly felháborítóan büszkék tudatlanságukban. Kovács Júlia bye, bye, Birdie A művelődési ház emeleti tükrös balett-terméből zene hallatszik ki. Gyakorlóruhában fiatal táncosok próbálnak. — A Bye, bye, Birdie rockbalett háromfelvonásos történetét egy éjszaka álmodtam meg — mondta Borbély György koreográfus, a balettmester, díszlet- és jelmeztervező egy személyben. — Mi az oka a gyors munkának? — Eredetileg Bizet—Scsedrin Carmenjét vagy Goldoni Mirandolináját szerettem volna táncszínházi produkcióként előadni. De nem találtam megfelelő férfi táncost. A pénz is hiányzott. Szóval a kényszer nagy úr, addig törtem a fejem, míg összeállt a kép, s megszületett bennem ez a Kaliforniában, a tengerparton játszódó történet. Itt, az Ady Endre Művelődési Központban irányításommal évek óta működik az Ikarus Jazzbalett Színház. Növendékeimmel készítem elő a bemutatót. A főszereplő, Topolánszky Tamás profi, most végzett a Táncművészeti Főiskolán. — Ön annak idején ott, Amerikában is táncolt? — Több évig volt szerződésem a New York-i Broadwayen és Bécsben is. Valójában az amerikai sztárokért való őrjöngő lelkesedés paródiája ez a táncjáték. A főhős, Conrad Birdie, a tinédzsernemzedék körülrajongott csillaga. A lányok szerelmesek belé. Ezt a fiú ki is használja. Csak egyvalakinek nem sikerül Conrad szívéhez közel kerülnie, Susannak, a táncpartnernek. A lány merész tervet eszel ki, de a többit nem árulom el. — Ki a darab zeneszerzője? — Sokan vannak, ugyanis világslágerekből, klasszikus zeneszámokból, dzsessz-rock muzsikából válogattam az anyagot, összesen hatvankét zeneszám van benne. Az előadás specialitása, hogy asztalok mellett ülő nézők előtt táncolnak a szereplők, a szünetben pedig ételt, italt is felszolgálnak a vendégeknek. A bemutató július 31-én lesz, és néhány előadás után őszszel folytatjuk a sorozatot. Terveink szerint országos turnéra indulunk a Bye, bye, Birdie-vel. (várhegyi) Gy. Balázs Béla felvétele