Népszava, 1993. március (121. évfolyam, 50–75. sz.)
1993-03-15 / 62. szám
6 HETFORDÍTÓ őszintén mondom, néha a „falra mászom” a hivatásos politikusok szövegeitől. Enynyire ostobák és demagógok lennének, vagy csak minket néznek hülyének? Azt mondja például Torgyán József — miután megalakította a Magyar Úthoz csatlakoztatható privát mozgalmát —, hogy népszavazást kezdeményez az Alkotmánybíróság megszüntetéséért. Mert szerinte ez a testület veszélyezteti hazánk jogbiztonságát. De nemcsak Torgyán és csapata ágyúzza a jogállamiság védelmezőit, hanem a nyugdíjas színésznő is, aki Isten „ostorasszonyaként” próbálja lejáratni (főként síppal, dobbal és nádihegedűvel) a jog legfőbb biztosait. Mert ugye mégiscsak disznóság, hogy ez a testület minduntalan megakadályozza a törvénytiprást. Az éhezőművész esete Hasonló támadások érik a Chartát is. Debreczeni József, a fő-fő nemzeti liberális odáig megy az ítéletben, hogy a Demokratikus Chartát „összemossa” a Magyar Úttal. Közben elfelejtkezik ama aprócska különbségről, hogy a Magyar Út a kizárásra, a gyűlöletre, az indulatokra épít. A Charta pedig a gyűlölet, a kizárás ellen szerveződik. (Mielőtt bárki megvádolhatná, hadd mondom el gyorsan, nem vagyok Charta-i tag. Nem írtam alá proklamációkat, nem sétálok velük együtt a Belvárosban. Legfeljebb nagy-nagy rokonszenvvel figyelem eszköztelen, csendes tüntetéseiket.) Persze, az ilyesfajta lejáratási akciók meglehetősen ismerősek. Mondhatni: pártállamian ismerősek. Szegény, jó Krassó György már a híres „éhezőművész” Pákh Tibor ürügyén felvázolta a pártállami „lejáratási akciók” receptjét. Először is — ahogy a nemrégiben megjelent könyvében olvasom: „kétségbe kell vonni a törekvés jogosságát, tisztességét.” Továbbá: meg kell osztani a résztvevőket, szét kell zülleszteni a kezdeményezést. Például hamis információkkal, félrevezető hírekkel. És el kell hitetni mindenkivel, hogy ez esetben is az igazi cél: a bajkeverés. S, ha az eredeti vállalkozás mindezek ellenére sikeres — állította Krassó —, „eredményeit utólag el kell bagatellizálni”. Az sem baj, ha a hírek, az állítások ellentmondásosak. „Valami mégiscsak megmarad belőlük az emberek fejében.” Minőségi változás nincs Szegény jó Krassó György. Most, hogy elolvastam a Maradj velünk! című kötetét, egyfolytában azon tűnődöm: vajon hol, melyik csoport mellett „pofoszkodna”? Valószínű, most is kívülálló, őrülten magányos szélmalomharcos maradna ... Hisz halála előtt világosan megfogalmazta, nemcsak a kormány, de az ellenzék lelkiismerete szeretne lenni. Már csak azért is, mert már akkor látta: „a cél nem az, hogy az emberek demokraták legyenek. TELEVIZIÓINK Vendégségben Mi a kultúra úgy általában, speciálisan pedig miről ismerhető fel egy nemzet (a magyar) kultúrája? E témakört próbálta kezdetben óvatos, a végére megélénkülő vitában a Krétakör múlt heti adása kifejteni. A felállás majdnem ideális volt, legalábbis a konvencionális elképzelés szerint: Baló György meghívott olyan alkotót, akiről tudni való, hogy kötődik a népművészet hagyományaihoz, olyat, akit ez látszólag nem nagyon érdekel, és persze elméleti szakembert, akitől elvárható a kialakuló vélemények értelmezése, magasabb szintre emelése. Ott volt még a stúdióban a meghívott hallgatóság azzal a „feladattal”, hogy néhány jól irányzott kérdéssel tovább, vagy más irányba lendítsék a társalgást. Baló György módszere az előző krétakörökben jól bevált, ezúttal azonban módosulnia kellett. A közönség csak statisztált, kínosan hallgatott, az a néhány kényszerkérdés, amely mégis elhangzott, sehogy sem illett oda. De hát ennek így is kellett történnie. A kérdés: mi a kultúra, s mi a nemzeti kultúra, még elméleti szempontból is, oly sokféle módon magyarázható, ahány módon közelítünk hozzá. Így aztán minden definíció — amely komolyan teszi fel a kérdést — egyszerre lehet igaz, más felfogásban viszont megdönthető. Nem csoda hát, ha a műsor résztvevői sem tudtak egyetlen érvényes megállapításra jutni, noha hosszan elbíbelődtek a gondolattal. Azon a ponton kezdett kicsit vibrálni a levegő, ahol az író, Spiró György ideges lett a tömény elméletieskedéstől. Azt kell mondanom, túlságosan türelmes volt. Túl sokáig jegyzetelgetett csendben. Ha nem is feltétlenül a maga igazáért, de a műsor érdekében jóval előbb „bedobhatta” volna a maga provokatív blazírtságát. Igazán különös, hogy a kultúra mint fogalmi kör, milyen meghatottságra készteti még az érzékeny művészeket is, miközben nap mint nap annak mélységes lebecsülése tapasztalható. A nemzeti kultúra emlegetése pedig hovatovább nem mint letagadhatatlan örökség és érték szerepel az életünkben, hanem hovatartozásunk meghatározója: „Illik szóba állnom veled?” „És nekem veled?” „És vajon ő, ő közénk tartozik?” Jó káder? Feddhetetlen előéletű? Lényeg a jó megjelenés! A megalkotott mű, vagy egyszerűbb szavakkal, a munka minősége elegánsan az utókorra van bízva: ítélkezzék felette ,elfogulatlanul. Nevezhetjük ezt szakmai gőgnek is, különösen, ha Huizinga elméletére gondolunk, aki szerint egy nép kultúrájának csupán része a „magas” művészet, sokkal tágasabb az a világ: a művészet rá hagyatkozik, belőle él, esetleg olykor befolyásolhatja. Alighanem ez volt az oka annak, hogy a közönség nem tudott részt vállalni a beszélgetésben. A könyvterjesztőnek az a gondja — s bizony ez is a kultúra része —, hol és milyen minőségű könyvekkel tudja fenntartani magát, mire van vevő, mire nincs, s meddig vállalhat kockázatot, ha anyagi és „küldetéses” szempontjait össze akarja egyeztetni? Ő valószínűleg ehhez várt volna valamiféle szellemi támpontot. Ehelyett — mint már annyiszor — ismét bűnösnek, kis szatócsnak érezhette magát, s még csak azt sem tisztázta ez a sok okos ember, mit jelent a „szennyirodalom”, amelytől valóban roskadoznak a pultjai. Mindazonáltal a maga nemében, így késő éjszaka, érdekes, vagy inkább továbbgondolásra érdemes műsort láthattunk. Nem kérhetjük számon a riporteren, hogy eredeti szándéka nem valósult meg a kilencven percben, hiszen e téma könyvtárnyi irodalma sem oldotta meg a problémát. A szerkesztés szigora azonban — amelynek hiánya mostanában oly gyakran túlviszi az adáson a vitaműsorokat — elvárható. Az a fajta szerkesztés, amely a témaválasztással kezdődik. Megint azt kellett gondolnom: ott, a stúdióban nélkülem történik valami izgalmas. Félig voltam hivatalos egy jó társaságba. Kovács Júlia A lejáratás receptjei hanem az, hogy továbbra se politizáljanak, és a szocializmus után megutálják a demokráciát is.” Profetikus szavak! Pedig akkortájt, a kezdődő demokrácia hajnalán csak nevettünk Krassó kiáltványain, zsíros kenyeres, rántott leveses happeningjein. (Azóta már rántott leves se nagyon akad.) De akkortájt gyarló, ostoba módon nevettünk a sajtószabadsággal kapcsolatos véleményén is. Mert már akkor, 1990 legelején kimondta: „Magyarországon a sajtószabadság semmit sem változott. Amikor azt mondom, hogy semmit, akkor, hogy úgy mondjam, a marxi— hegeli kategóriát használom, tehát arra gondolok, minőségi változás nincs, csak menynyiségi. A cenzúra többet enged át, de pont olyan hermetikusan zár, ha akar, mint máskor.” Hasonlóan vélekedik György Péter is a legfrissebb kritikában, amikor egyértelműen kimondja, az MDF és a koalíciós pártok (de még olykor az ellenzék is) az első pillanattól kezdve „nyomást gyakorolt” a sajtóra. Ha úgy tetszik, a kormány és személy szerint Antall József — aki egyébként oly sokszor hivatkozik sajtótörténészi múltjára — képtelen elfogadni ama tényt, hogy „nem az az információ, amit ők annak tekintenek, nem az a hír, amit ők annak tartanak, a médiumok fellázadnak és nem viszik némán az üzeneteket.” (...) „Antall József és társai például — s ezt ne becsüljük le —, nyilván roppantul ingerültek attól, hogy a sajtó — szemben a múlt századdal, illetve a pennymagazinok kialakulása előtti évtizedekkel — egészen egyszerűen nem minden további nélkül, gyakran pedig egyáltalán nem a racionális párbeszéd, s végképp nem a hatalom által diktált diskurzus néma eszköze.” Szövetség a zsoldosokkal Sajnos a kezdeti ingerültség, a sértettség mára már „durva beavatkozási politikává nőtt”. Illetve, György Péter szerint is „ez lett az az út, amelynek végén az a gyalázatos olcsó megoldás áll, amit Csurka István kínált, mondván, mindenkit annyi illet meg a médiumokból, amennyit a választásokon kapott...” De a legsajnálatosabb az — és ebben is egyetértek György Péterrel —, hogy a nemzeti liberalizmus oly kiváló szakértője, mint Katona Tamás is behódolt eme nézetnek. És ma már rémisztő konzervativizmussal arról „igézik”, hogy a magyar sajtó csakis a kormány uralma alatt lehet „szabad”. Mert, mint mondta: a kormány nem nyúl a „cenzúra eszközéhez”. (Legfeljebb zsoldosaival elfoglaltatja a rádiót, a televíziót és a szerkesztőségeket. Azokkal kötött szövetséget, akik hitvány primitív médiatechnikával, a gyorsan átálltak buzgalmával, több kárt okoztak a koalíciós pártoknak, mint az összes ellenzéki lap valamennyi munkatársa.) György Péter bizonyos értelemben még mindig optimista. Szerinte a „kiszabadult szellemet már nem lehet legyűrni.” Hacsak az urak NEM CSINÁLNAK DIKTATÚRÁT” .. . Gantner Ilona Tavaszi fesztivál Totemoszlopok és szentképek A Budapesti Tavaszi Fesztivál alkalmából három kiállítás is nyílt a Néprajzi Múzeumban. Mivel idén Kanada a fesztivál díszvendége, nem meglepő, hogy ezek közül kettő is tengerentúli művészek alkotásait mutatja be. Bill Reid haida indiánok leszármazottja, faragóként, íróként, arany- és ezüstművesként szerzett hírnevet magának. A kihalófélben lévő kulturális tradíció és a kortárs művészet közti kapcsolat keresése jellemzi munkáit, ahogy a másik kiállítást, a Woodland művészetet is. Kanada őslakosai, az erdővidéki indiánok festményei több ezer éves hagyományokra épülnek, s szorosan kötődnek a természethez. A hetvenes években kibontakozó Woodland művészi kör tárlata — mint Bill Reidé is — április 18-ig tekinthető meg. A kiállításokat kanadai filmnapok kísérik, valamint szombaton és vasárnap délelőtt haida indián táncosok mutatják be műsorukat. Barokk a magyar népművészetben a kissé meglepő címe a harmadik összeállításnak. A maga nemében első és kísérleti jellegű kiállítás arra ad példát, hogy az európai barokk nemzetközi örökségéből mi honosodott meg a magyar népművészetben. Noha a paraszti közösségek nemigen érzékelték a művészettörténeti stílusváltozásokat, különböző közvetítők révén a barokk egyes elemei eljutottak hozzájuk. Ezeket gyakorta beépítették művészetükbe. A bemutatott tárgyi emlékeket 16 vidéki múzeum és 15 egyházi gyűjtemény, valamint magángyűjtemények anyagából válogatták. Baróthy Bill Reid ül felkelő nap háza Vagy akinek így jobban ismerős: House of the Rising Sun. Az Animals együttes 1964-es sikere ez a dal, ami azóta számtalan feldolgozást ért meg. Eric Burdon énekelte, a fehér bőrű, ám fekete hangú zenész. Három évvel ezelőtt hozott létre közös zenekart az egyébként dzsesszmuzsikusnak indult, ragyogó képességű zongoristával, Brian Augerrel. Azóta szinte az egész világot bejárták, Észak-Amerikától Japánon át Európáig, nagy sikereket aratva. Tavaly májusban nálunk is játszottak, a szépszámú értő közönség szerint az év talán legjobb buliját adták. Burdon hangja az évek múlásával sem kopott meg, Auger pedig fantasztikus szólókat játszott. Kísérőzenészeik is kitettek magukért. Ma ismét Magyarországon köszönthetjük az Eric Burdon & Brian Auger Bandet (előzenekar a Takáts Tamás Dirty Blues Band), este héttől a Petőfi Csarnok nagytermében lépnek fel. M. Gy. 1993. MÁRCIUS 16., KEDD NÉPSZAVA Szolnoki szélirány Kapósak a szolnoki színészek. A Művész Színház hármat hozott el közülük Pestre — Meszléry Juditot, Győry Emilt és Mészáros Istvánt —, Verebes István pedig — Kerekes László személyében — egyet vitt magával Nyíregyházára. — Kicsit kifosztották a társulatát. Mihez kezd most? — kérdeztük Spiró Györgyöt, a szolnoki Szigligeti Színház igazgatóját. — Négyen mentek el, ez igazán nem vészes fogyás. A többiek szívesen maradtak, leszámítva azt a két, csoportos szereplőt, akit én küldtem el. A távozók helyére szerződtettem Lux Ádámot a József Attila Színházból, Epres Attilát és Kéner Gabriellát Kecskemétről és Várnai Szilárdot a főiskoláról, s még folyik egy-két tárgyalás. — Kialakult-e már a következő évad terve? — Ha anyagilag győzzük, akkor éppúgy hat bemutatót tartunk a nagyszínházban, mint az idén. (S hozzá még jön a gyerekdarab, amelyet Fodor Tamás állít színpadra.) A hat produkciót Vincze János, Fodor Tamás, Valló Péter, Hegedűs D. Géza, Bor József és valószínűleg Mácsai Pál rendezi. — Úgy hírlik, ön is rendezni fog, mégpedig a Rómeó és Júliát. — Csak ha lesz egy „luk” a kamaraszínház vagy a stúdió műsorában. Remélhetőleg nem lesz, mert megegyeztem Székely Gábor harmadéves rendezőosztályának növendékeivel, hogy ők fognak itt dolgozni. Ha ez nem, vagy csak hézagosan jön öszsze, akkor következem én a Rómeó és Júliával, amiről őrült elgondolás áll készen a fejemben már évek óta. (stb) A legutóbbi szolnoki bemutató a Fodor Tamás rendezte Tartuffe Kezedben az ifjúságod Szegedi Molnár Géza kazettája Éppen harminc éve tűnt fel a Ki mit tud?-ban. Talán ő utánozta a legéletszerűbben Honthy Hannát. Aztán egy évtizede súlyos baleset érte. A bécsi repülőtéren orvlövész, terrorista lőtt rá. Azóta tolókocsiban él Szegedi Molnár Géza. A minap ismét találkozott a közönséggel a Hully Gully Klubban. Ugyanakkor most jelent meg — harmincéves jubileuma és a március 14-i születésnap apropóján — második kazettája, az Útitárs. — Sok-sok évvel ezelőtti, első kazettája a paródiáit tartalmazta ... — Ez valami egészen más — mondja. — Mostani vállalkozásommal barátomnak, Szerb Györgynek akartam emléket állítani. Méltánytalanul ismeretlen munkáit hallhatja a közönség. Nagyon fontos feladatomnak tekintem a sanzon műfajának megbecsülését, életben tartását. Ezért választottam olyan dolgokat, mint Charles Aznavour—Reményi Gyenes István Kezedben az ifjúságod, vagy Koncz Tibor— Kibédy Ervin Hitvallás című művét. — Hogy született a kazetta? — Sok segítséggel, nagy összefogással. Azzal, hogy a sors az egészségesek oldaláról a mozgássérültekhez vetett, megváltozott az életem. Új közösséghez tartozom, de nem adom fel. Barátaimmal alapítványt hoztunk létre Esélyt a közös utazáshoz címmel. Csatlakozott hozzánk, a felvételek elkészítését finanszírozta a Hírhozó Alapítványt, és támogatott a Szerencsejáték Rt. is. A felvételek a Magyar Rádióban készültek, a zenei rendezést a zongorán is közreműködő Balassa P. Tamás vállalta. A dobnál Dán András ült, és harmodikázott néhány szám felvételénél. Basszusgitáron Balázs Ferenc kísért, hegedűn pedig Kiss László. Boldog vagyok, hogy ez a kazetta elkészült, s nem merült a feledés homályába a tragikusan elhunyt Szerb György sem. va. VISSZA A TERMÉSZETESHEZ Kifejezetten biztató, hogy a mi íróink alaposan benne vannak az élet sűrejében. Egyáltalán nem húzódnak be elefántcsonttornyokba, nem zárják magukra az ajtót, s nem az üres papír az egyetlen társaságuk. Direkt felemelő, hogy íróink manapság korántsem csupán az írással foglalatoskodnak, hanem igen szerteágazó tevékenységet folytatnak. Itt van például Csurka István, aki ugyebár jeles is színpadi szerző, s ezen túlmenően a Rádióban is nagyszerűen szerepel. Az elmúlt héten estéről estére kedvtelve hallgathattuk őt a Kossuthon, öt perccel fél nyolc után kezdte mindennap, s közel félórában nem magát ajánlotta, hanem másokat. Műsorsorozatában Anton Pavlovics Csehov szelíd pontosságáról, Szabó Lőrinc 11 lírájáról, Móricz Zsigmond írói küzdelmeiről, Krúdy Gyula és Márai Sándor prózájának zeneiségéről s védégül Nagy László népiségéről beszélt. A versekkel gazdagon illusztrált utolsó részben így summázta válogatását: nemcsak az a valóság, ami az anyagi világban megjelenik. Az is valóság, amit az írók, a költők megteremtenek a regényekben, a drámákban, a versek-ben. S ha ezt a teremtett világot elveszítjük, mindent elveszítünk. Ezen a héten ugyanebben az időben Konrád György összeállításait sugározza a Kossuth rádió. (stb) .