Népszava, 2000. december (128. évfolyam, 281–304. sz.)

2000-12-16 / 294. szám

Haláltabu után a halálpornó Polcz Alaine, a thanatológia egyik legismertebb hazai szakembere szépíróként is igen nagy elismerést aratva debütált Asszony a fronton című könyvével. Nem tett mást, mint kendőzetlen őszinteséggel, minden érzékenységét félretéve leírta élete talán leg­kegyetlenebb éveinek történetét. Számos szaktudományos, de a széles közönség köré­ben is érdeklődést keltő munkái után - köztük a gyermek és a halál kérdéskörét vizs­gáló Meghalok én is?-t most adták ki újra - ismét szépirodalmi műve jelenik meg a Jelenkor Kiadónál. A címe: Leányregény. Elsőként erről kérdeztük.­ ­ Ismeri Miklóstól (Mészöly Miklós - a szerk.) a Pontos történetek útközbent? A regény elején ott áll: „Hálával A.-nak, hogy megőrizte ezeket a tör­téneteket”. Ez az A. én vagyok. Amikor hazajöt­tem, mindig meséltem neki. Régebben olyan pon­tos memóriám volt, hogy beszélgetéseket szóról szóra tudtam visszaadni. A pszichológia arra szok­tatott, hogy amit a beteg mond, azt objektíven je­gyezzem meg magamnak, s ha két év múlva egy újabb beszélgetésben bizonyos szavak visszatér­nek, újra tudjam értékelni azokat. A férjem arra kért, mondjam magnóra a szövegeket, amiket me­séltem neki. Legépeltettük, s egy részét felhasz­nálta. Egy tengerparti nyaralásom történetét is magnóra mondtam, s nemrégen a kezembe adta a 25-30 éves megsárgult lapokat, hogy ezt a történe­tet én írjam meg. Így született a Leányregény. - Az a képessége vitte a pszichológusi pályá­ra, hogy fejben mintegy lefényképezi a szituá­ciókat, rögzíti a beszélgetéseket? Haldoklókkal dolgozni talán az egyik legnagyobb erőt kívánó hivatás. Megszállottságot és nagy odafordulást igényel. - Odafordulás mindenképpen szükséges, de azt gondolom, hogy nagyon jól felkészített rá az élet. Olyan környezetből jöttem, amit még nem rontott meg a ráció. Török Sándor mondta volt egyszer, hogy valami ősi vajákosság ül Erdélyen. Ott ott­hon szültek és haltak meg az emberek. Én például szemtanúja voltam nagyanyám halálának. Négy testvéremmel együtt ott ültünk édesanyám mel­lett. Egy nőnek meg kellett tanulnia, mit csináljon a haldoklóval. Ekkor voltam hároméves. Az em­ber már hároméves korában mindent leképez és megjegyez. Aztán falun láttam egy öregember haldoklását. Ennek történetét fel is dolgoztam egyik írásomban. Az öregember megkérdezte fe­leségét: „Te Nina, te, meddig tart ez még?” Mire a felesége azt válaszolta: „Három napig". „Nem lesz az hosszú?” „Ha aratnál, nem volna hosszú, így hosszabb, de elmúlik.” S három nap múlva meghalt. Én belenőttem abba, hogy a halál az élet természetes része. - Többször láttam nagy plénum előtt beszél­ni, s mindannyiszor néma csend lett a terem­ben, amikor megszólalt. Irigylésre méltó har­mónia sugárzik önből, és valahogy egész lényé­vel tiszteletet parancsol. Mi a titka? - Mindenre felkészített az élet, mondhatni íve van az életemnek. Egyrészt az, hogy gyerekko­romban nagyon szegények voltunk, öt gyermeket kisebbségi sorsban nevelt édesanyám. 12 éves ko­romban főznöm, takarítanom kellett, és csak úgy tanulhattam tovább, ha tiszta kitűnő voltam, ugyanis nem tudtuk fizetni a tandíjat. Nagyon meg­­edzett a háború, ahol, részben mivel orvos szeret­tem volna lenni, önkéntes nővér voltam. Dolgoz­tam zárt elmeosztályon, a József utcai gyermek­ideggondozóban, gyermekonkológián, majd fel­nőtt haldoklókkal. Most gyászolókkal foglalko­zom. Másrészt mindig is érdekeltek az emberek. Mérai Ferenc, egyik nagy mesterem mondta is, hogy olyan vagyok, mint a tükör, ami tisztán tük­rözi azt, ami előtte van. Ha rálehelsz, nem látni a leheletet. Szeretem követni a sorsokat, nagyon sze­retem nézni az emberek szemét, amikor beszélnek. Nekem minden ember egy képeskönyv egy oldala. Kíváncsi vagyok mindenkire tíz év múlva. Hova fejlődött, hogy hatott rá az élet. Az élet és az em­ber kérdésében pedig már benne van az élet és a halál kérdése is. Állandóan szembekerültem a ha­lál titkaival. Tíz évet tettem rá, hogy vizsgáltam, hogyan írja le, fogja fel a kapcsolatot az eltávozot­tal a keresztény misztika, a néphit, babona, az egyiptomi, a tibeti halottaskönyv. Amikor a II. szá­mú Gyermekklinikán a Gyermekonkológiai Köz­pontban haldokló gyermekek mellé kerültem, egy pillanatig sem okozott nekem problémát a pszicho­lógiai munka. Inkább az volt a gond, hogy nem volt irodalom, s mind az orvosok, a nővérek, mind a társadalom teljesen elutasította a halál kérdését. A haláltabu annyira erős volt, hogy szinte nem is beszélhettünk hivatásunkról. Életem legbátrabb és legnehezebb tette az volt, amikor kiharcoltuk a professzorommal, hogy hazaengedjék a gyermeket meghalni. Visszaadni a halál méltóságát, otthon, a szeretteik körében élni az utolsó napokat. Csak ké­sőbb tudtam meg, hogy ez a hospice célkitűzése is. - Most a képernyőről ömlik az agresszió, a halál látványa a gyerekekre, csakhogy ez a ha­lállátvány teljesen másféle, személytelenített, az áldozatnak nincs személyisége. Ettől nem ala­kulhat ki bennük az „archaikus” haláltudat.­­ Csak részben. A látvány egy villanás. Történe­tileg ugye először a szextabu bontása után jött a szexpornó, majd a haláltabu után a halálpornó. Mi a pornó mellé igyekszünk behozni az igazi, a mély haláltudatot. Van folyóiratunk, a Kharón, és egy munkacsoportunk, ahol arra képzünk ki embere­ket, mit jelent a gyász, hogyan lehet és szükséges gyászolókkal dolgozni. Ahogy korábban a halálta­bu, most a gyásztabu erős a társadalomban. Kí­váncsi vagyok, milyen lesz a gyászpornó. - Milyen lehet? - Talán már jelen van. Ugye a halál után kérdé­séről van szó, arról, hogy mi követi a halált. Vala­melyik kábelcsatornán nemrég mutatták az emberi test, az embe­ri agy hibernálásának folyamatát. Vagy például Németországban a hamvakat a levegőbe lövik szét. Ezt a szertartást azonban csak egy hajszál választja el attól, hogyha a hamvakat a vízbe szór­juk. A keresztény felfogás sze­rint: „Porból lettél, porrá leszel”. Visszakerül az ember teste a nagy körforgásba, a hamvak szét- vagy vízbe szórása ezt csak gyorsítja. - Mikorra tehető a haláltabu kialakulása, amit a 60-as évek­től, a szexuális forradalommal közel egy időben kezdtek bon­colgatni? - Amikor a ráció előretörésé­vel háttérbe szorult a hit, háttérbe szorultak az érzelmek, az ösztöni világ, azt hittük, hogy a tudo­mánnyal átrendezzük a világot. Akkor a halál is tabuvá vált, mert nem volt rá válasz. Aztán jött a felismerés, hogy így csak lerom­boljuk a természetet, nő a neuró­zisok, az elmebaj száma. - Az utóbbi években erősen nőtt a keleti irányzatok, filozó­fiák hatása, egyre több kis szekta jelenik meg. Az utób­biak nagyon veszélyesek is le­hetnek. Kérdés, hogyan akar­ják megválaszolni az alapkér­déseket? - Visszakérdeznék. Mi ennek az oka? Ez nem pusztán magyar jelenség. - Ezredvégi csodavárás? Elbizonytalanodás? - Földünk életveszélyessé vált. Mihelyt nincs kapaszkodó a halállal szemben, nincs ami átsegít­sen, nincs az, hogy hiszek a lélekben, az erkölcsi parancsokban, abban, hogy felelős vagyok a tet­teimért, elbizonytalanodik az ember. Visszanyúlik a hithez. Elementárisan feltör az igény: hinni va­lamiben. - Kódolható és dekódolható az, hogy a halál előtti pillanatokban mit adnak ki magukból az emberek? - Az élet mérlegét. Érdekes, hogy az egyipto­miak is mérlegszimbólumot használtak. És nézze meg, itt Budapesten, a Péter-Pál Templomban is ott a mérleg. Az élet létetik mérlegre, az, hogy mit tettem jót és mit rosszat. Rendbe kell tenni min­denkinek az életét. Ezt a mai ember nem tudja megtenni és nyugtalanul hal meg. Emlékszem, amikor elmeosztályon dolgoztam, találkoztam egy szinte állati szintre leépült skizofrén beteggel, aki a halála előtti pillanatokban kristálytiszta tudattal emlékezett vissza mindarra, ami a betegsége előtt és alatt történt. Korábban ilyet, hogy ez egy elme­betegnél megtörténjék, soha nem tapasztaltam. Én ezt úgy nevezem, hogy a kristály­ én sérthetetlen. Hiszek abban, hogy a psziché tovább egzisztál, mi­után a testből kilépett. A halál közeli élmények ezt igazolják, s egyáltalán az, hogy a testen kívül az ember érzékelni képes, bizonyított tény. Ha ideig­lenesen létezik, semmi okunk elutasítani azt, amit minden vallás vall a maga nómenklatúrájával, a maga szimbólumrendszerével, hogy a lélek tovább él, halhatatlan. Amikor egy ilyen személyes élmé­nye van valakinek, az döntő. Ugyanis régóta prob­lémám: mi lesz az elmebetegekkel, hogy függ ösz­­sze élet és halál, a tudat és a tudat elhomályosulá­­sa. Van-e kapcsolat az eltávozottakkal. - Lehet, hogy erről könyv születik? - Évek óta dolgozom ezzel a problémával. A Pont Kiadónál megjelenő Gyászban lenni című könyvem utolsó fejezetében ezt próbálom körbe­járni, megfogalmazni, összevetni a különböző né­zőpontokat. Pál Melinda Polcz Alaine: Hiszek abban, hogy a psziché tovább egzisztál, miután a testből kilépett i­ é . Ritka az olyan könyv, amely ké­pes a belénk ivódott közhelyeket, előítéleteket érvényteleníteni. Aki azonban végigolvassa a Pannoni­­ca Kiadó Magyar Századok cí­mű, a napokban teljessé vált, tíz­kötetes történelmi sorozatát, a nemzeti balsors alakváltozatai helyett permanens sikertörténet­nek láthatja az elmúlt ezer év magyar történelmét. Ez a véle­ménye Szvák Gyula történész­nek, a sorozat szerkesztőjének is. - Alapvetően a szemléletfordítás volt a célja, amikor útjára indította a soro­zatot? - Nem, két és fél évvel ezelőtt, amikor azon kezdtem gondolkozni, hogyan tud­nék a saját eszközeimmel hozzátenni vala­mit a millenniumhoz, úgy, mint történész, aki egyúttal könyvkiadó, még csak egy új, reprezentatív összefoglaló magyar történet kiadására gondoltam, mert ilyen az utóbbi évtizedekben nem létezett. Az 1970-es évek közepén elkezdett, tízkötetes nagy akadémiai Magyarország-történet kiadása a hetedik kötet után elakadt, és valószínű­leg már nem is készül el. Az évezred utol­só esztendejéig kész akartam lenni a saját tíz kötetemmel, annál is inkább, mert nem tudhattam, hogy más kiadónak is eszébe jut-e ugyanez. Mivel szerény mértékben a NKÖM Millenniumi Programja is támo­gatta a sorozatot, a vállalásunk is úgy szólt, hogy 2000-re befejezzük. Nem volt köny­­nyű betartani a határidőt, de sikerült: így készült el a mi kiadásunkban az egyetlen összefoglaló magyar történet az ezredfor­dulón, méghozzá olyan, amilyen eddig még nem volt: századonkénti beosztásban. Hogy milyen szokatlan, optimista kicsen­gése van a sorozatnak, azt csak az egyes kötetek elolvasása után, az egészet egysé­gében látva állapíthattam meg. - A történészek a hagyomány embe­rei, és jobbára korszakokban szoktak gondolkodni. Mennyire számít eret­nek ötletnek a sorozat évszázadok sze­rinti felosztása? - A nemzetközi történetírásban nem is­meretlen ez a módszer, úgyhogy az Oroszország története című könyvet, amit én szerkesztettem s egyik szerzője is vol­tam, már eleve így készítettük. Ez volt a szakmai főpróba, s ha ott bevált, itt miért ne sikerült volna? Mindeddig hozzá vol­tunk szokva az álmarxista sémákhoz, de jó néhány terminus technicus elsüllyedt azóta a történetírás útvesztőiben, találni kellett helyettük valami más, objektívnek tekinthető kategóriát, egy század pedig kronológiai értelemben valóságosan lé­tező fogalom. Sorozatunkból jól látható, hogy egy-egy század sajátos fejlődési spe­cifikumokkal rendelkező és egymástól el­választható, külön kezelhető egység, amely valóságos szakasza a magyar tör­ténelemnek. Szemben a korábbi magyar történelmi feldolgozások politikatörténeti és döntően eseménytörténeti megközelí­tésével, szerzőink komplex módon igye­keztek kezelni az adatokat. A politikatör­ténet csak egy aspektus a sok közül, de ugyanolyan hangsúllyal és arányban sze­repel a gazdaság-, a társadalom-, mentali­tás- és az egyháztörténet is, mint a hét­köznapok világa, hogy a fölidézett múlt elsősorban a megélt történelemhez hason­lítson. Persze a történész saját kutatói atti­tűdje, eddigi iskolái, saját hagyományai is tükröződnek a követett módszerben. - Kik írták az egyes köteteket, s ho­gyan nyomták rá egyéniségük bélye­gét az objektív jellegű történeti króni­kákra? - Mindegyik szerző egyetemi oktató; a pesti bölcsészkaron és a nagyobb vidéki egyetemeken, Szegeden, Pécsett és Deb­recenben tanítanak, s többnyire olyan di­daktikai nézőpontot is alkalmaztak, ho­gyan lehetne tanítani mindazt, amit leír­tak. Van olyan könyv például, amelyik teljes egészében szociologikus, paradox módon éppen a XL, a nyitó század, ame­lyikről a legkevésbé gondolnánk, hiszen ez a legtávolabbi. Szerzője, Kristóf Gyu­la, noha már a nyolcvanadik kötete körül jár, s évtizedek óta műveli a szakmát, tel­jesen új nézőpontból közelített a témájá­hoz. Számomra is revelációszerű volt, hogy nála a XI. század csak perspektívá­jában sikertörténet, hiszen a keresztény­ség felvételére kényszerített nomád nép­nek meg kellett fizetnie a fennmaradás árát. Akkor és ott csapásként élték meg az emberek, hogy föl kellett adniuk az életmódjukat, a hitüket, a szokásaikat.­­ Kellő távolságból valóban diffe­renciáltabban láthatjuk mindazt, ami elmúlt. Hogy­an lesz azonban a balsors tépte magyar századok újraértelmezé­séből sikertörténet? - Nézzük például a paradox XIII. szá­zadot, amelyet hagyományosan a hanyat­lás periódusának tartanak, hiszen a tatá­rok óriási pusztításának rengeteg ember esett áldozatául, s a királyi hatalom is végzetesen meggyengült. Ugyanakkor a hétköznapi életben szembeszökők a gya­rapodás jelei: városok jönnek létre, az emberek kereskednek, jobban és szaba­dabban élnek, mint korábban, gazdago­dik az ország, és ez megteremti a további fejlődés alapját. Hadd ne tekintsük akkor mindezt visszafejlődésnek! Vagy ugor­junk egy nagyobbat: a XVI. megint egy kritikus század, hiszen a Magyar Király­ság 40 százaléka hosszú időre idegen megszállás alá kerül, s ez az ázsiai, des­potikus hatalom iszonyatos pusztításokat visz véghez. Ugyanakkor a magyarság hihetetlen leleményességről és túlélő ké­pességről tesz tanúbizonyságot, és úgy megyünk bele a XVII. századba, hogy le­számítva a visszafordíthatatlan folyama­tokat, például a településhálózat jelentős pusztulását vagy a magyar királyság etni­kai összetételének változását, vagy Er­dély különállását, megint csak gazdasági gyarapodás, stabilizáció következik, be­kerülünk egy nagyobb régióba, amelynek nemcsak ütközőzónája, de éléskamrája is leszünk, s megerősödnek azok a megyei vagy rendi jellegű önkormányzati szer­vek, amelyek később a parlamentarizmus iskolájának lehetnek az előképei. Ilyen rendkívül összetett időszakot nem lehet egyértelműen tragikus korszaknak, ku­darctörténetnek vagy negatív századnak értelmezni a magyarság szempontjából. Századonként végiggondolva a történte­ket kiderült számomra, hogy nem a Him­nusz szövege szerint kell gondolkodnunk a magyar történelemről. Optimistán néz­hető történelem a miénk, hiszen az világ­­lik ki belőle, hogy még a közhiedelem szempontjából kritikus századokból is erőt gyűjtve tudott kikerülni Magyaror­szág. Még a nagy nemzeti sorstragédiák­kal terhes XX. század esetében sem helyt­álló a pesszimiszta felfogás. - Az ezredév utolsó százada azért is különleges, mert egy koncepció szerint nem száz évig tart... - Egyik századunk sem száz évig tart. Azért nem mechanikusan kronológiai a felosztásunk, hiszen mindig megpróbál­tunk a századfordulóhoz közeli ese­ Balsors motiválta sikertörténet A Magyar Századok tükrében optimistán szemlélhető a múltunk ményhez kötni a századot, ahol termé­szetesen el lehet vágni, így korszakhatár például 1914. Tulajdonképpen egy hosz­­szú XIX. századról beszélhetünk, mely az 1790-es évektől kezdődik s egészen 1914-ig tart, miközben a XX. század na­gyon rövid, mert elvisszük ugyan 1999- ig, de be lehetett volna fejezni 1989-ben is, mint igazi korszakhatárnál. A szerzők azt írják erről is: nyilvánvalóan tragé­diákkal terhes század, de az számít, hogy jövünk ki belőle. S az utóbbi tíz év törté­nései azt mutatják, hogy jól. Ilyen érte­lemben tényleg egységként kezelhető az ezer év, mert azzal kezdődik, hogy Euró­pához próbálunk megérkezni, s patetiku­san fogalmazva vissza is érkezünk a je­lek szerint, miközben, úgy gondolom, sohasem eresztett el bennünket Európa. A század végül is arról szól, hogy két vesztes háború és nagyon kemény dikta­túrák után is képes volt az ország az épít­kezésre. Az önkorbácsolásnak tehát vég­képp semmi alapja nincs. - A sorozat olvasói tehát fölhagyhat­nak a hagyományos magyar balsors­­szemlélettel? - Ha a történelemnek van értelme, annyi haszna vagy értelme van, hogy ha recepteket nem is adhat, de bizonyos trendeket képes rekonstruálni. A magyar történelem trendje pedig láthatóan az, hogy minden látszólagos kudarc vagy valóságos csapás után is volt újjászüle­tés, így nincs okunk azt gondolni, hogy a jövőben nem így lesz. Függetlenül attól, hogy van egy adott geopolitikai helyzet, amelyre a pesszimiszta történelemszem­lélet mindig, mint fátumra hivatkozott: mintha emiatt nem sikerült volna ötről a hatra jutnunk. De végül is ez a determi­náció mindig adott volt, nem változott. A kis ország elvben mindig is idegen hatal­mak játékszere volt, de közben nem ma­radt tétlen és tehetetlen, mert a modus vi­­vendit mindig meg tudta találni. Ettől föltétlenül optimista vagyok. Valachi Anna­ ­ Jr 2000. DECEMBER 16., SZOMBAT SZÉP SZÓ NÉPSZAVA 13

Next