Népszava, 2020. március (147. évfolyam, 52-77. szám)

2020-03-14 / 63. szám

1 b­izonyos időközönként i­s - minden második hó­­ ­ napban - pár napra ma­ *­gára hagy a családom. m _ Mit mondhatnék - ma­_M._____ morító érzés. Csak a macskára kell vigyáznom ilyenkor, Mir­­cire. Meg is nőtt az ázsiója az én kutyás lelkemben, miatta nem mehetünk haza mindannyian egyszerre, mert akkor mi lesz vele. Cukorbeteg, falánk és harcias, csak kipróbált családtagok jöhetnek szó­ba pesztraként. Dusit meg a megbeszélt időközönként látnia kell a vér szerinti apjának, szóval más felállás nem is jöhet szóba. Én vagyok hát az, aki „feláldo­zom” magam. Az első pár óra kicsit olyan, mintha fogságból szabadulnék. Nem mintha nem szeretném őket, épp azért ilyen, mert szeretem. A paradoxon igazolá­sára a legjobb példa minden idők egyik legéletszagúbb ajánlása egy rutinos re­gényírótól nagyobb műve elején: „Kö­szönet szeretett családom tagjainak, akik nélkül ez a könyv megírása két év­vel kevesebb időt vett volna igénybe”. Szóval az első pár órában kicsit kirúgok a hámból, ott eszem, ahol nincs gyerek­menü, céltalanul bóklászom a városban és a könyvesboltban, a múzeumlátoga­tást nem két játszótér közé gyömöszö­löm be. Élvezem az egyedüllét luxusát. Ha ennek, a „bulis” időszaknak vége, visszatérek a napi rutinhoz. Azzal a kü­lönbséggel, hogy közben hallom a saját belső hangom. Dusi kérdezős időszakát éli, ami átlagban ötven-hetven kérdést jelent naponta, s bár egy részük csak puszta visszaigazolást kér (Ugye, Zsi­ga?), a többi megválaszolására is fel lehetne venni egy asszisztenst. Az át­lagom napi 48 és 63 válasz közé esik, ennyi kérdésre tudok hozzávetőleges pontossággal felelni, miközben a kaktu­szokról szóló ismeretterjesztő könyvet próbálom szerkeszteni. (Csoda, hogy nem növesztettem még tüskét. Mond­juk, a nejem szerint azért már van egy­két areolám.) A visszatérők mellett (Hol van a cipőm, a labdám, a szandálom?) a tudományosak adják a legtöbb fejtö­rést, szinte bánom, hogy nem figyeltem jobban fizika- és kémiaórán, jobban tudnék kikeveredni a „miért fúj a szél” jellegű kérdésekből. Ha nem is jelest, de az átmenő jegyet azért valahogy össze­birkózom valahogy. És mindig elmon­dom magamban, hogy most örülj, most öleld magadhoz (mert egyrészt hagyja). Egyedül most légy türelmes, mert pár gyorsan elröpülő év és az összes kérdés egyetlen nagyba olvad össze a kamaszkor misz­tériumában: Mi közöd hozzá? És akkor már válaszolni sem kell. Ilyenkor tehát haladok a melóval, elkészülök az aznapra kijelölt adaggal, időnként az írásra is teszek egy-két bá­tortalan kísérletet, és estére nem érzem úgy, hogy egy olasz falu költözött a fe­jembe. Nyugi van. Legfeljebb a macská­val perelek visszafogottan, amiért meg­ette az asztalon hagyott nyáriszalámit, amire a madridi román boltban leltem, és hirtelen gyerekkorom ízeit hozta vissza. Ilyenkor elszámolok magamban ötvenig, felidézem az állatok jogait, majd csöndben nekilátok eltakarítani a rumlit. És közben hagyom, hogy a lá­bamhoz dörgölőzve doromboljon. Még jó, hogy nem hallja a gondolataimat. Aztán feltűnik, hogy nagy a csönd. Nem pattog a labda, nincs megnyugtató zörgés a kisszobában, nem énekel senki PAPP SÁNDOR ZSIGMOND a gitárját nyúzva.­­Igazi gitár, csak gye­rekméretben, valamelyik születésnap­jára kapta a biológiai apjától. És már túl van élete első utcazenélésén, keresett vele egy eurót Valenciában. Dallamok még nem nagyon születnek a húrokon, de a ritmus és a beleélés már stimmel.) Gyakorló szülőként mindenki tudja, hogy a hosszú és mély csend a leggya­­núsabb egy gyermek életében, akkor történnek az olyan dolgok, amelyeket csak hosszabb takarítással lehet helyre­hozni. De ez most nem az a csend. Nem is a megkönnyebbülésé, hanem a hiá­nyé. A harmadik nap reggelén ugyanis felfedezem magamban a féltékenység jeleit. Ezerszer rosszabb, mintha csi­nos, hosszú combú nő lenne. Abból már valamelyest kigyógyultam, de ebből képtelenség. Mit csinál otthon az apjá­val? Vele is úgy megy játszótérre, ahogy velem? Neki is azt mondja? Neki is úgy udvarol egy kis sütiért? Tőle is annyit kérdez? Stb., stb. Ilyenkor meg azért nem megy a munka, mert csak és kizárólag a belső hangomat hallom, ahogy igennel felel az összes kérdésre, és akkor szélütöt­­ten bóklászom ide-oda a lakásban, kínomban a nyáriszalámis macskát si­mogatva. És akkor már az egész olyan, mintha szabadulására váró rab lennék, órán­ként húzom a strigulákat. Eszembe jut az a régi fickó, még Dusi előtt, aki azt hitte, mindez csak egy Disney által ihle­tett amerikai filmben eshet meg. Kicsit irigylem, de leginkább sajnálom. Nincs az az izgalmas meccs, fordulatos re­gény, amely tompítani tudná a hiányu­kat. A mostani hiány csodája épp abban rejlik, hogy már nem egy általánosan gomolygó érzés, hanem szilárd körvo­nalai vannak, és leginkább egy öt és fél évesre hasonlít. Rögös út vezet a hiány luxusához, apró csapdák és nagy szaka­dékok, kisebb és nagyobb perlekedések, az elfogadás sok szóbelivel járó iskolá­ja. És a legvégén vár a jutalom, az érzés, hogy mindegy, csak jöjjön már vissza, legyen itt, felőled egyenesen a füledbe is ordíthat, pusztuljanak a kaktuszok! Ami eddig nyálasnak tűnt, csöndben valósággá érik. És még fülbemászó, alá­festő dallam se kell hozzá. Már úgyis ki­hallom a gyerekkel járó hangzavarból. FOTÓ: AFP/FRANCOIS LEPAGE Elvetélt álmok adod öregem, író le­szek. Csak még élmé­nyeket kell szereznem, hogy legyen miről ír­nom - közölte Géza szemérmes büszkeség­gel az egyik nagyszünetben. A gimná­zium udvarán bóklásztunk és ahelyett, hogy természetes közegemben az osz­tály­­ közepével a lehajló ágú fa rejtekén bagóztam volna, Gézát hallgattam. Ál­dozatomat ő is méltányolta és igyekezett minél meggyőzőbben és hatásosabban érvelni amellett, hogy miért is lesz ő író. Azt persze nem állította, hogy híres, esetleg Nobel-díjas írófejedelem lesz, de a szemében az volt, hogy nem a futottak még mezőnyében képzeli el magát. Oké, mondtam, de mégis, hogyan szerzel élményeket? Ez a kérdés az ele­venére tapintott. Géza ugyanis csendes, szelíd, szőke, szemüveges srác volt, ép­pen az ellentéte a mi kemény magunk­nak. Ám volt benne valami, ami miatt az osztály késő kamaszkori farkashordája nem marta ki és egyáltalán nem tengő­dött a periférián, magányosan. Géza nagyon okos, művelt fiú volt és ezt valamilyen rejtélyes okból respek­táltuk. Igaz, soha nem szökött ki velünk matekboli előtt a gimivel srégen mű­ködő kis budai becsületsüllyesztőbe és nyáron sem csatlakozott a Balaton kö­rül csövező csapatunkhoz, de még csak a gimi esőcsatornáján sem mászott fel az emeletre, hogy egy nyitott ablakon át beszökjön velünk a negyedikesek szalagavató bulijára. Pedig ott rengeteg csaj volt zárt helyen és mi csempész­tünk be kerítésszaggató pálinkát is köl­nisüvegekben. Csakhogy Géza szinte minden tan­tárgyból baromi jó volt és ha kicsit szorongva is a lebukástól, matek-, fizi­ka-, kémiapuskákat készített dőli előtt, amelyek körbejártak az osztályban. Emellett nagyon okos srác volt, aki a töri-, vagy magyartanároknál sokkal élvezetesebben adott elő a sorsfordí­tó történelmi eseményekről, illetve az írók költők életének a tankönyvekben nem szereplő részleteiről. Ezért afféle „szent bolondként” tisztelte az osztály. Engem valamiért különösen kedvelt, talán mert a zord külső alatt megérez­te a deklasszált orvosgyereket, akiből a Papa halála után sem sikerült a kemény időknek kiirtani a gyerekkor első év­tizedében magába szívott polgári eré­nyeket. Végül is sok közös vonásunk volt. Nekik és nekünk is sok könyvünk volt és rengeteget olvastunk. Az alap­vető különbség az volt, hogy neki volt papája, ráadásul egy kicsit rideg, szi­gorú mérnök. Gézának mindig otthon kellett lennie időben és csak a kitűnő bizonyítvány volt elfogadható. Az apja megmondta neki, hogy követnie kell a pályán, mert mérnökökre, műszaki emberekre minden rendszernek szük­sége van. Géza elmondta, az apja utásztiszt­ként vett részt a keleti hadjáratban és a Don-kanyarban fogságba esett. An­nak köszönhette, hogy túlélte a hadi­fogságot, hogy harmadéves műszaki egyetemistaként, amikor mérnököket kerestek, jelentkezett és külső mun­kákon dolgozhatott a felrobbantott hidak, vasúti vonalak helyreállításán. Mire évek múltán hazatért, oroszul is jól beszélt, így megbocsátották neki Géza kormányfőtanácsosi nagyapját is. Megúszták a kitelepítést és mire Géza megszületett, a Nagy Imre-kormány megalakulására időzítve érkezését, már viszonylag konszolidált körülmények között éltek. Géza titokban novellákat írogatott, olykor még versírásra is vetemedett, de azért a próza volt az erőssége. Érződött némi Kerouac-, illetve Salinger-hatás, de hát a ’70-es évek elejére már minket is elért a beatnemzedék szele. Amúgy nekem tetszettek a dolgai. Afféle ke­let-európai road movie novellák voltak, de azért felbukkant benne némi szocio­lógiai szál is. Szóval érdekes kísérletek voltak: Géza nem volt tehetségtelen írójelölt. Oké, mondtam tehát Gézának, de hogy segíthetnék neked? Mesélhetnél a kalandjaidról, meg néha talán veletek mehetnék erre-arra. Apád agyonvág té­ged és engem is, ha a zsaruk elől mene­külsz, vagy a Balcsinál tejet, kiflit lopsz hajnalban a közért elől, esetleg seggré­szegen próbálod eltalálni a két kulcs­lyuk közül az igazit. A kocsmák népe pedig nem tudja ki vagy és a szemüve­gesekre utazó hórukkemberektől nem tudlak megvédeni. Géza sarkon fordult és egy ideig nem szólt hozzám és az írásait sem mutat­ta meg, de azután, talán belátva, hogy igazam van, megenyhült és helyreállt a barátságunk. Eljött az érettségi ideje, Géza persze egy elegáns Fosburyvel vette az aka­dályt. Ahogy lenni szokott, elvesztettük szem elől egymást. Én megkezdtem hosszú menekülésem a blokkolóórák, a kötött munkaidő réme elől és elme­rültem a segédmunkás lét viszonylagos szabadságában. Gézával évek múlva találkoztam újra a 6-os villamoson. Épp próbáltam egy reggelig tartó alkoholba áztatott baráti találkozó után ébren és állva maradni. Egyszer csak Géza arca bukkant föl a tömegben és rám köszönt. Hogy vagy? - kérdezte. Már jobban, de hol vannak a novelláid, a regényeid? - kérdeztem. Géza szomorúan nézett rám. Tudod - mondta halkan -, egy tervezőirodán dolgozom mérnökként és a család... Nem volt időm írni. A következő megállónál leszállt. Többé nem találkoztunk. BIN­ARI TAMÁS

Next