Népszava, 2023. június (150. évfolyam, 125-150. szám)
2023-06-03 / 127. szám
Alapítók: Ignotus Pál és József Attila A napokban volt 100 éves az 1923-ban született Henry Kissinger, a nemzetközi kapcsolatok „klasszikus realista” is___ ___ .kólájának szupersztárja, a legnevesebb azon közép- és kelet-európai származású hidegháborús teoretikusok közül, akik 1945 után egyre nagyobb befolyást szereztek az amerikai külpolitika irányításában. Kissinger alighanem a XX. század legismertebb történésze, akit diplomataként egyesek csodálnak, mások gyűlölnek. 1973-as kitüntetése a Nobel-békedíjjal óriási vitát váltott ki, de az tagadhatatlan, hogy bármit is mond, máig odafigyelnek rá. Romsics Gergelyt, A lehetetlen művészete - Diplomácia, erőegyensúly és vetélkedés a klasszikus realizmus elméletében című 2009-es könyv szerzőjét kérdeztük Henry Kissinger realista nézeteiről és politikusi pályájáról. „Woodrow Wilson egész pályafutása inkább egy shakespeare-i tragédiába illett volna, nem pedig a külpolitikai tanulmánykötetekbe" - írta Henry Kissinger a Világrend című 2014-es összefoglalásában, amelyben kritikával illette Woodrow Wilson elnök amerikai kivételességtudatból származó progresszivista külpolitikáját, amellyel biztonságossá akarta tenni a világot a demokrácia számára, de realista kritikusai szerint ezzel csak több problémát okozott, mint amennyit megoldott. Mondhatjuk, hogy a diplomácia klasszikus realista iskolája reakció volt az idealista külpolitika kudarcára, például a Népszövetség csődjére? És minek köszönhető, hogy épp közép- és kelet-európai emigránsok, jellemzően történészek lettek a klasszikus realizmus legnagyobb hatású amerikai képviselői? 1945 után az egész első világháborús békemű és az 1939 előtti nemzetközi társadalom csődjét értékelni, értelmezni kellett. Az a tény, hogy a realisták Wilson elnök külpolitikáját támadták leginkább - s nem mondjuk a francia diplomácia kudarcait vizsgálták -, nem csak azzal függött össze, hogy amerikai közönségnek írtak. Wilsont támadva azokat igyekeztek hitelteleníteni, akik elvi meggyőződésből túl ellenségesen vagy túl barátságosan viszonyultak a Szovjetunióhoz. Az ő békepárti, ám harcosan demokráciaterjesztő idealizmusából ugyanis mindkettőt le lehetett vezetni. Realista nézőpontból a helyzet egyértelmű volt: a Szovjetunió olyan feltörekvő nagyhatalom, amely megpróbálkozhat európai vagy globális hegemónia kialakításával, s ebben ideológiája is segítheti. Ezért mindenképpen ellenfélként kell tekinteni rá, ám az amerikai diplomácia célja nem lehet sem a szovjetek megsemmisítése, sem végleges „megszelídítése”. Fel kell készülni a következő időszak feszült békéjére, elrettentéssel, de a diplomácia csatornák nyitva tartásával is, legfőképp pedig olyan józan alkukkal, amelyek nem bizalmon, hanem érdekeken nyugszanak. Nem véletlenül soroljuk a klasszikus realisták közé George Kennant, a „feltartóztatás” fogalmát megalkotó diplomata-történészt, s ez a fogalom éppolyan jól leírja Kissinger politikusi működését, mint a gyakrabban nevéhez kapcsolt „enyhülés”. Kissinger ugyanis elsősorban nukleáris enyhülésre törekedett. A szovjet típusú rendszerek és a moszkvai befolyás térnyerésével épp annyira szembeszállt, mint a legelszántabb hidegháborús harcos. A klasszikus realisták között valóban sok az első generációs bevándorlóké CSUNDERLIK PÉTER A100 éves Henry Kissinger Romsics Gergely történész a klasszikus realista diplomáciáról nyegében a nácik elől menekült értelmiségi. Bár az amerikai szellemi életben van előzménye jelentkezésüknek, befolyásuk 1945 után nőtt meg, amikor gyorsan kiderült: használható tudásra van szükség a létrejött, igen feszült béke megőrzése érdekében. Az ötvenes évektől ugyanis a tudományosan megtervezett, megnyerhető atomháború gondolatának hiteltelenedésével egyre nagyobb igény lett egy ilyen világvége-forgatókönyv elkerülésére törekvő, másféle stratégiára. Az ekkor már részben katedrákat elnyert, részben a külügyi-biztonságpolitikai apparátusban vagy annak tanácsadói holdudvarában dolgozó európai szakértők épp egy ilyen hagyomány örökségét szívták magukba: a XIX. század nagyhatalmi politikájának elveit. Az alkuk és a nagyhatalmak önkorlátozó politikája által lehetővé tett „fegyveres béke” logikája alkalmazhatónak tűnt, és többet ígért az ötvenes évektől - a szovjet atomarzenál bővülésétől, a hidrogénfegyverek elterjedésétől - kezdve, mint egy pusztán számokkal és feltételezett racionális döntésekkel operáló - amúgy sokkal amerikaibb! - stratégiai kultúra, így az ötvenes évek második felére a már korábban is megbecsült kutatók ázsiója jelentősen megnőtt. De nem szabad elfelejteni, hogy a klasszikus realizmus mindig is akadémiai és szellemi irányzat volt. Az amerikai kül- és biztonságpolitika döntései nem Kennan, Kissinger vagy Hans Morgenthau bölcselkedését követték - egészen addig, míg Kissinger váratlanul nem került igen magas polcra 1969-ben, az újonnan megválasztott Richard Nixon elnök nemzetbiztonsági tanácsadójaként. Henry Kissinger harvardi doktori disszertációját a Szent Szövetség korának európai nagyhatalmi diplomáciájáról írta. A szintén realista Edward H. Carr határozta meg a történelmet a múlt és a jelen közti párbeszédként, mivel a történész mindig a jelen problémái felől teszi fel a kérdéseit. Eképp Kissinger is a Szovjetunió feltartóztatásának kihívásából jutott el a napóleoni háborúk koráig. Az Egy helyreállított világ: Metternich, Castlereagh és a béke problémái, 1812-22 címmel 1957-ben publikált diplomáciatörténeti disszertáció bevezetésének első mondatában Kissinger egyenesen a termonukleáris háború fenyegetésére hivatkozott. Miért gondolta, hogy a kongresszusi Európa „nagyhatalmi koncertje" adhat receptet a harmadik világháború elkerülésére? Az európai koncert azon a felismerésen nyugodott, épp Kissingert parafrazálva, hogy a teljes biztonság vágyálma minden más hatalmat a teljes kiszolgáltatottság rémével fenyeget. Ezért a béke, a rendszer stabilizálása csak a saját hatalom önkéntes korlátozása révén érhető el. Kissinger alatt született meg a ballisztikus rakétaelhárító rendszereket korlátozó szovjet-amerikai szerződés (ABM-szerződés, 1972), amellyel a két szuperhatalom biztosította a lehetőséget a másik számára, hogy a létezését ért súlyos támadásra válaszul elpusztítsa ellenfelét. Kiegészülve egyéb doktrinális változásokkal, ez valóban emlékeztetett a bécsi kongresszus bölcsebb államférfiainak logikájára. A történelmi példa relevanciája másfelől abból adódott, hogy 1814-15-ben is egy felemelkedő keleti nagyhatalom a cári Oroszország megfékezése volt a kongresszus (egyik) fő feladata, épp azután, hogy az európai főhatalomra törő korábbi „kihívót”, a napóleoni Franciaországot sikerült legyőzni. 1945 után a náci Németország agresszióját szintén a következő felemelkedő nagyhatalom, a Szovjetunió segítségével sikerült elhárítani, amely viszont ezzel az első számú problémává lépett elő a status quo-párti hatalmak szemében. Ahogy korábban Nagy-Britanniának, úgy 1945 után az Egyesült Államoknak jutott a szerep, hogy vezető hatalomként egyszerre megfékezze és megbékítse a kihívót, és - legalábbis elvben - önkorlátozó, mások érdekeit is szolgáló politikájával megőrizze e bonyolult vállalkozás számára saját gyengébb szövetségeseit. A gyakorlat persze alakulhatott másképpen, de amikor Kissinger a doktori disszertációját írta, a két helyzet strukturális hasonlóságai igen szembeötlőek voltak. FOLYTATÁS A 3. OLDALON