Népújság, 2000. június (52. évfolyam, 125-150. szám)
2000-06-17 / 139. szám
BÜK"" Kányádi Sándor Párizsban Ablonczy László, aki a francia fővárosból rendszeresen küldi lapunknak varázsos hangulatú krónikáit, legutóbb Kossuth-díjas költőnk párizsi estjéről írt. A személyes hangú beszámolót a Magyar Intézetben lezajlott könyvbemutatóról és egyebekről, később közöljük. Most annyit, hogy Kányádi egy kiállításmegnyitón is részt vett, nemrég elhunyt híres szobrász barátja, Román Viktor és a szintén művész feleség, Nagykövet Urak, Hölgyeim és Uraim! Tamási Áron, az erdélyi születésű, nagy magyar író arra tanított, tanítható porában is minket, hogy: A művészet, az irodalom embereinek mindig, minden körülmények között - akár a politika hóna alatt is - a népeket egymás felé vezető utakat, ösvényeket kell keresniük és egyengetniük. Hogy tanítása nem maradt pusztába kiáltott szó, talán bizonyság rá ez a kiállítás is, ahol Román Viktor megboldogult szobrász barátom halálának ötödik évfordulójára emlékezve, hozzá azóta is hűséges felesége, Dana Románnal együtt állítanak ki itt, a párizsi Magyar Intézetben. Talán ama sokat emlegetett „globalizációnak" is metaforája lehetne e művész házaspár 28 évi egy háztartásban élése.Viktor Párizsban is az otthoni, székelyföldi életét élte művészként is tovább, magyar zenére, az édesanyja főzte ételek ízével szájában (melyeket hűséges felesége is megtanult elkészíteni). A temetése is kívánságának megfelelően - otthoni szokás szerint történt, zeneszóval, unitárius szertartással. (Magyar vallásnak is mondják, mert Erdélyben gyökeresedett meg, terebélyesedett Nyugat felé, Bartók Béla is ezen a hiten élt.) A gyermekkorból ismert eszközöket, szerszámokat stilizálta egyetemes érvényű szobrokká, és Dana asszony is - megőrizve a maga nemzeti és művészi identitását — saját álmai valóságát vitte vászonra. Román Viktor Dana Román tárlatán beszélt az egybegyűltekhez, olvasott fel verseiből. Ablonczy László kérésére a költő lírai megnyitóbeszédét első közlésre a Népújság, illetve a Múzsa rendelkezésére bocsátotta. Íme az április 5-én Párizsban elhangzott szöveg és az egyik költemény, a Quelqu’un marche sur la cime des arbres (Valaki jár a fák hegyén) című kötet Kányádi Sándor Nagy Imre készítette portréjával, már 25 éves korában egyik legtöbbre tartott, nemcsak ígéret, de művész volt szülőhazájában, melynek levegője bizonyult ritkásnak számára, a szabadon élés, a szabad kibontakozás vágya, nem a nyomor hozta előbb Londonba Henry Moore műhelyébe, majd utána Párizsba, hogy beálljon húsz-harmincezer festő, szobrász közé, névtelen újrakezdőnek. Danát meg a már korábban iránta őrzött szerelem hozta utána. Nálunk, Erdélyben, sőt, mondhatnám az egész Kárpátmedencében, a kiállítás-megnyitásokon verssel, zenével és olykor túlságosan is hosszú beszédekkel szoktunk kirukkolni. Megnyugtatásukra mondom, csak egyetlen rövid verset fognak hallani, és Dana asszony kért meg, hogy otthoni szokás szerint, szóval is szóljak e kiállítás előtt, ahogy Viktor barátom első, de remélhetőleg nem utolsó kolozsvári kiállításakor is szóltam 1962-ben Két verset is ajánlottam annak idején, 1967-ben Viktor barátomnak, a Nádszál és a Függőleges lovak címűt. Mindkettő olvasható francia fordításban, itt, a kiállításon. A Függőleges lovak című verset inspiráló szobor ugyan nem látható itt, de annak idején a magyarul és románul, hasonló címmel (Cai verticali) megjelent kötetem címlapját díszítette. Most pedig következzék a Nádszál. Köszönöm türelmüket. Fölégették a nádast, most pernye és korom és árván maradt árnyak gyászolnak a havon. Nem zizzen nád a nádhoz, csönd van és nyugalom, csupán egy szál kiáltoz a befagyott tavon. Egyedül egy szál rongyos befagyott nád rikoltoz; önmaga váza márvijjog, verdesi véres szárnyát a fényes jéghez, mint egy madár. 1967 Nádszál Szibériai álom Shakespeare: Szentivánéji álom Nálam egy Szentivánéji alapvetően ott dől el, hogy beszippantó a történet maga, avagy csak azt figyelem, hogy a rendező hogyan csinálta meg ezt vagy azt a jelenetét a jól ismert, sokszor látott-olvasott darabnak. Nos, elkapott. Ami mindjárt azt is jelenti, hogy a produkció attribútumai között, biztos, hogy megtalálhatók olyasmik, mint súly, jelentőség, kvalitás. (Más lapra tartozik, hogy Novák Esztertől éppenséggel elvárható lenne olyan színházi este, melynek láttán azt is elfelejtem, hogy hogy hívnak, nemhogy azt, hogy hideg van. Csinált is már ilyet.) Mivel jelen írás nem az alapos elemzés fóruma, ennek híján lehetőségként marad beszámolni az élményről. Rögtönzött leltár. Van például mindjárt elsőrangú, kemény és biztos kezű színészvezetés (bár a rendezőt a férfi szereplők(most mintha kevéssé érdekelték volna...), fantasztikus összjáték, plusz egyénileg is kiváló alakítások. Van továbbá lenyűgöző díszlet, átütő erejű látványvilág (Zeke Edit), csodás - időnként a nézőtérre is kiterjedő - térkezelés, gyakran hihetetlen intenzív és dinamikus mozgások, köztük remek táncok. A szerelmesek és a tündérek állandó, csapongónak tetsző, valójában nagyon is megtervezett ki-be-fel-le rohangálása nagyszerű teljesítmény, és látványnak is elsőrangú. Van még élőben kivitelezett zene (Novák Péter), amely számomra felemás, az első kompozíció nagyon tetszett, a továbbiak egyre kevésbé, viszont a dalolós zárókép magával ragadóan szép és hatásos. Van sok költészet, sok humor, vannak ötletes beállítások, szép képek és vannak sajnos üres pillanatok, kevés impulzust kínáló letudottnak-kipipáltnak tetsző részletek, érthetetlennek tűnő ötletek. Nem ragozom tovább: egy kitűnő formában és jó karban lévő társulat nagyívű, invenciózus, ám vegyes összképet mutató, hiányérzetet is keltő előadása ez, mellyel nem a legszerencsésebb körülmények között randevúztunk. Fülöp Csaba Oroszlánkarmok Pirandello: Az ember, az állat és az erény Ez a ritkán elővett Pirandello-darab kiváló alapanyag volt ahhoz, hogy a végzős marosvásárhelyi színészosztály megvillantsa oroszlánkarmait. Ha azt mondom, hogy ritkán látok ilyen bravúros, ilyen sokszínű és színészileg ennyire pontos alakításokat, akkor talán még finom is voltam. Többet szórakoztam ma este, mint mondjuk Pesten egy egész évad alatt. Mert hát egy élmény volt, na. Már a kezdés is ígéretes volt, ahogy Török Illyés Orsolya (Rosaria) feltűnt egy reflektor fényében. Stílusjátékot kapunk, ahol az egyénítés és a karakterek megformálása mögött némileg háttérbe szórnl a cselekmény. Hogy mennyire nem tekintették „szentnek” a szöveget, arra legjobb példa, hogy gyakorlatilag le van vágva a darab vége - ebből az előadásból ki sem derül, hogy sikerül-e rábírni a férjet házastársi kötelességének teljesítésére. A commedia dell arte egyik klasszikus elemének travesztiáját kapjuk - dobálózás helyett fanatikus arccal szétmozgálják a tortát egymás arcán... nesze nektek befejezés. Aki pszichológiát meg véres valóságot várt, az biztos nem mulatott jól. A színészek vásári színjátszókként komédiáznak, cseppenként ízlelgetve a mondatok zamatát, maximálisan kiaknázva a szituációkban rejlő lehetőségeket. Olyanynyira ki vannak találva az egyes karakterek - többek között ez is Bocsárdi László kiváló munkáját dicséri, hogy a szövegbe ékelt színészi magánszámok egy csöppet sem zavarnak bele a történetszövésbe, sőt, inkább bámulatra méltóan eredetiek, szórakoztatóak és még informálisak is. (Ezek közül az egyik gyöngyszem Perella, a férj kései színrelépése Diószegi Attila személyében.) Pedig nincsenek könnyű helyzetben a színészek: ez a játékmód elemeltséget, folyamatos önreflexiót követel, sok munka és nagyfokú precizitás szükségeltetik ahhoz, hogy a végeredmény ennyire könnyednek hasson. És egyáltalán, hol lehet ilyen önfeledten játszó - a szó szoros értelmében játszó - embereket látni a színpadon? Meg végzősöket ennyire zavar nélkül belenézni a nézők szemébe? Olyan formát használnak, amiben nagyon könnyű volna átcsúszni erőltetettbe vagy gagyiba, de legnagyobb meglepetésemre ilyesmi nem fordult elő, mint ahogy az sem, hogy kifulladt volna egy ötlet vagy elfáradt volna a játék. Katona László (Paulino) és Szabó Enikő (Perelláné) komédiázását például az első pillanattól az utolsóig szájtátva bámultam (a röhögés okán is persze), de ugyanez szinte mindenkire érvényes. Arányérzék - kulcsszó! Kevés előadás büszkélkedhet vele manapság. A tologatható paravánokat és a fal réseiben meseszerűen felbukkanó, kellékeket tartó kezeket is biztos arányérzékkel épp annyiszor használja a rendező, hogy még ötletesnek hassanak. Na jó, azt hiszem, kilelkendeztem magam, ennél lelkesebb már nem is lehetnék. Halleluja Még sok ilyen színészosztályt és még sok ilyen színvonalú előadást nekünk, légy szíves! Taschler ■türmet Mujde: A természet játéka - Burdur