Népújság, 2002. augusztus (54. évfolyam, 176-202. szám)

2002-08-16 / 189. szám

12 NÉPÚJSÁG Egy kálomista pap s Csokonai Egymásnak voltak jó barátai. Kilódul egyszer Debrecenből, S a jóbarát előtt megáll, S: ihatnám, pajtás!, így kiált föl Csokonai Vitéz Mihály. „No, ha ihatnál, hát majd iható! Akad még bor számodra valahol, Ha máshol nem, tehát pincémben, Ottan nem egy hordó bor áll. " Szólott a pap, s leballag véle Csokonai Vitéz Mihály. „Ihol ni, uccu! ’’fölkiált a pap, Amint a hordóból egy dugaszt kikap: ,,Szaladj csapért! ott fönn felejtem; Szaladj, öcsém, de meg ne állj! ” És fölrohan lóhalálában Csokonai Vitéz Mihály. Csokonai A­likra tette tenyerét a pap. Csak vár, csak vár, hogy jön talán a csap, S a csap nem jött, és a pap morgott: ,, De mi az ördögöt csinál, Hol a pokolba' marad az a Csokonai Vitéz Mihály? ” Tovább nem győzte várni a csapot, Ott hagyta a hordót (a bor kifolyt), Fölmen a pincéből a házba, De ott fönn senkit nem talál. Csak késő este érkezett meg Csokonai Vitéz Mihály. Hát a dologban ez volt az egész: Kereste ott fönn a csapot Vitéz, Zeget-zugot kikutat érte, De csak nem jön rá, hogy hol áll? És így csapért szomszédba megyen Csokonai Vitéz Mihály. A szomszédban valami lagzi volt, Elébe hoztak ételt és italt. És ím az étel és a bor mellett És a zenének hanginál Csapot, papot, mindent felejtett Csokonai Vitéz Mihály, Petőfi Sándor Szerkeszti: Bölöni Domokos Tanár úr, ez már foglalt! Az osztálykirándulást mint a tanu­lók épülésére szolgáló programot egy megszállott igazgató találhatta ki még az ókori Görögországban. Azóta el­lentmondást nem tűrően kell elfogad­nia minden osztályfőnöknek ezt a gyönyörű feladatot, lett légyen sánta, süket, félvak, öreg vagy ifjú kezdő. Mire kezembe kaptam a diplomá­mat, már tudtam, hogy a diáknak mi­lyen elképzelései vannak egy osztály­­kirándulás tartalmát illetően. Egy íz­ben olyan szerencsétlen módon kap­tunk szállást egy tiszta fiúosztállyal, hogy a gyerekek egyetlen vasúti ko­csiba zsúfolódtak be, míg a kísérő ta­nárok az állomás vendégszobájába mentek. A kettő közötti távolság ko­moly reményekre jogosította a fiú­kat... Másnap reggel szokatlanul csendesen és jól viselkedtek, jámbo­ran jöttek velem nevezetességeket nézni. Csak a banketten mesélték el, mi történt lefekvés helyett. Amikor tizenegykor biztonságos távolságban látták már a hátamat, felbontották az első üveget. Aztán a másodikat, a harmadikat és így tovább. Ezek a gyerekek úgy berúgtak, mint az albán szamár. Ahányan voltak, annyi tócsát hánytak művészi elrendezésben a vasúti kocsi összes szabad pontjára, s volt, aki a maga által produkált po­csolyában hajtotta álomra fejét. Két dolog biztos, takarítási számlát nem kapott az iskola, s én ebbe a városba nem mentem többet szállást keresni. Az első gimnazistákkal az iskola saját balatoni táborába utaztunk. A rendkívül kellemes környezet szép szobák, tágas fürdőszoba stb. bizo­nyos ihletettséget lopott a hangulatba. A takarodó után valóban csend lett. Már éppen lefeküdni indultam, ami­kor gyanús lopakodás neszei ütötték meg­ a fülemet. Bizonyos női egye­­dek igyekeztek bizonyos fiúszobák felé. Megállítottam, s kedves határo­zottsággal lefekvésre kezdtem ösztö­nözni őket. Nem tehettem le azonban arról, hogy egy erkölcsi alapelvet is megcsillantsak előttük, mely szerint egészségesebb dolog az, ha a fiúk osonnak a lányszobák felé, ha már mu­száj tenni valamit. A hír eljuthatott a megfelelő helyekre, mert most valóban csend lett. Nem mertem azonban lefe­küdni, mert az a rémkép lebegett a sze­mem előtt, hogy néhány hónap múlva domborodó halakkal kell szembenéz­nem. Úgy fél óra múlva egy utolsó el­lenőrzést gondoltam abszolválni. Talá­lomra benyitottam egy szobába, miután udvariasan kopogtam. Az egyetlen ágyban ketten feküdtek. Nem egyne­műek. Amikor megkérdeztem, hogy vajh' mit művelnek, a világ legártatla­nabb arckifejezésével mutattak az éjje­liszekrényen árválkodó néhány keksz­re­ eszünk. Az, hogy nem rágással vol­tak elfoglalva, nem zavarta őket. Csak egy pillanatra futott át az agyamon, hogy fel kéne lebbenteni a takarót az alant elhelyezkedő lényekről, de erre a megszégyenítésre nem vitt rá a lélek, így aztán nem tudhatom, hogy belépé­semmel coitus interruptust hajtottam­­­ végre. Már tapasztalt róka voltam, ha még nem is öreg, amikor egy kedves kol­leganőmmel, egy finom úrinővel mentem táborozni mint­ kísérőtanár. Az igazi felelősség tehát nem az enyém volt. Amikor ágyba küldte a gyerekeket, megkérdeztem tőle, nem kellene-e ezeket az erőtől duzzadó ti­zenéveseket ellenőrizni, a kolléganő rám vetette pillantását, s ily szókat szólt: - Én osztályfőnöki órán elmond­tam nekik, hogyan viselkedik az erköl­csös ember. Ha nem figyeltek oda, az az ő bajuk. Nem megyek sehova. Miután ezekkel a gyerekekkel én igen jó kapcsolatban voltam, alkalom­­adtán megkérdeztem tőlük, szeretnek-e kirándulni. Sejtelmes mosollyal vála­szolták: nagyon, mert ott sok minden történik. A részletekről nem érdeklőd­tem. A legszebb történetet azonban, „sajnos”, csak hallomásból tudom reprodukálni. A tizenhat éves leányka beleszeretett a tanárába. Ez még ön­magában nem lett volna baj, de úgy döntött, hogy a tettek mezejére lép. Erre terepet az osztálykirándulás adott. A terep bokros-füves volt, ahol elszéledeztek a párocskák. A leányka sikeresen rajtolt, és a célba érést je­lezte, hogy a tanár úr a legközelebb eső bokor felé kezdett tájékozódni, a bokor azonban megszólalt: - Tanár úr, ez már foglalt! (Részletek a szerző Nekünk már csengettek! című kötetének Osztályki­rándulás vagy osztálykínlódás? című fejezetéből. A közölt szöveg címét a szerkesztő adta.) Valentini Zsuzsa Az oldalban: Boros Tetű rajzai HUMOR P. Howard emlékezete Egy pofa rum - ez volt az égi jó, ha megpihenhetett a légió. Az élet linkség, bicskázás, evés, főleg ivás ...és főleg szenvedés. A szenvedés, a szörnyűség pedig tart kezdettől a végső évekig; lehet Szahara, lehet jégmező, mindenütt csak a halál néz elő. Bárhol vagyunk­­ a nevetése: vád, de olyan vád, mely egyben védelem, hogy leselkedő szörnyűségeken felülemelkedve lelkünket az égig a félelmeket kinevetve végig beburkolhassuk magunkat a másba, ha nincs egyéb, hát az abszurditásba. S ahogy a lovag torzképére lelt, mikor Cervantes egykor úgy felelt, hogy Don Quijotét világgá mutatta - egy pesti link nevetve mulattatta az olvasót, legyen bár késelő az Angyalföldön, vagy erény s erő a pesti magyar vagy akár vidéki értelmiségben, ki a viccet érti, hogy felmutatva lelkünk talmi rongyát tanúsággá emelje fel a ponyvát. A bakancsot már kiette a hólé, de kocsmánkban bemajrézott a góré, nagy volt a sztró, az őrmester jelent, az összes csaj egyből olajra ment, a Grand Hotelben vesztegzár, de Piszkos Fred mindig győz, és Fülig Jimmy biztos, hogy őt nem éri soha semmi baj. És Wagner úr, aki talán tavaly egy egész napig nem kapott rumot és múltja is az eszébe jutott, tanúsítja, hogy - akárhogy is lázad - szörnyűségekkel teljes ez a század. Biztonságot nem ad se hidegvér, se láz,­­ se Simplon, sem a Japán-kávéház, sem a mindig nevettető erő, se Müller úr, se a Lipótmező, amerre nézünk, ott vár a halál, de a lélek menedéket talál, ha bármi jön is, nevetni tudunk. S ha semmi felé vezet az utunk, evés-ivásra gyűjtsük az erőnket, és amíg lehet, szeressük a nőket, hiszen egyebet lelkünk nem talál: sorsunk Szahara vagy a fagyhalál. Idézvén régi, múlt emlékeinket, " ■ így őrizek egy édes pesti linket. Hegedűs Géza (1912-1999) 2002. augusztus 16., péntek A milliomosok nem értenek a művészethez. Ezért vásárolnak olyan vadul, és ezért tör­ténhet meg véletlenül az is, hogy néha jót vesznek. Mert azt sem tudják megítélni, hogy amit vesznek, az jó vagy rossz A milliomos olyan buta, hogy néha még jót is vásárol. Szalay Lajos Kaméleon Egy kaméleon gondolt egyet És elhagyta az Adatkertet. Megnézem - úgymond- A világba, hogy mi a gond És körülnézett ott persze, Mert piszok nagy volt a mersze. Csak állt, csak állt ott megkövülten, Uram Isten, hát meghülyültem Hisz ezek túlszárnyaltak engem. És mi maradt, a pucér lelkem. Változtatják a színüket, arcukat meg a hitüket Hol vagyok én ezekhez képest! Majd fölüvöltött az égre, S még följebb, felhők mögött a kékre, Ahol az ég már nem dörög, Hol minden szép s minden örök. „Minden állatok Istene! Hiszek benned, alattvalód vagyok, Van nálam aki ostobább De én ezt nem bírom tovább. ” Visszaballagott helyére a sarokba , hogy senki ne lássa. Halványan elpirult... Mert neki ez a hitvallása. Kibédi Ervin O0BI szaporázik Székelyvajában mindenki vicces embernek ismerte Burján Jóska bácsit, akinek viccpus­kája örökké töltve volt, alig várta, hogy vala­kire rápufogtassa. Azonban az egyik mérnök­nek szerfelett szúrta szemét az öreg góbéskodása, s le akarta égetni a traktoristák előtt. Egy ízben, mikor Burján bácsi seprege­­tett a gazdaság udvarán, s a mérlegnél többen is ácsorogtak, a pocakos mérnök elvtárs bele­kötött az öregbe. Parancsnoki hangon dobta oda a szót: - Hé, maga Fá­bá, jöjjön ide! Jóska bácsit megütötte a nyers, csúfolódó hang, előbb azt szerette volna mondani, hogy hát miféle mérnök az olyan, aki a fü­vet nem tudja megkülönböztetni a burjántól, de aztán mégis ezt postázta vissza: - Jó, ha én Fü­bá vagyok, akkor maga Beles mérnök. A hasas mérnök képe kiméreg­­pipacsozódott. Egy szó nélkül húzta el a csí­kot. Azután mindig udvariasan beszélt az öreg székellyel. Kajcsa Jenő

Next