Nimród, 1942 (30. évfolyam, 1-36. szám)

1942-09-20 / 27. szám

1942. SZEPTEMBER 20. NIMRÓD VADÁSZLAP 425 gyors volt, hogy még a hattyút, pelikánt és több hasonló nagy­ságú vadmadarat is levágta. Ebből kiindulva és tekintetbe véve azt, hogy a régi magyarok (remélem, hogy nem sok idő múlva mi mostaniak is) nagy szenvedéllyel űzték a solymá­­szatot, megállapíttatott, hogy csakis a vadászmadárnak vala­melyik fajtája lehetett a turul. A fő kérdés még az volt, hogy melyik fajtája volt az a hatalmas, erős, bátor, nemes vadász­madár, melyet a régiek, mind a magyarok, mind pedig a hunok jelképül választottak. Tudósaink sokáig kutattak, mert az ismert nagy sólymok a ráró (kerecsen, Falco cherrug) és a ván­dorsólyom (Falco peregrinus) nem jöhettek számításba, mert habár a gyorsaságuk és bátorságuk megvolt, de a kellő nagyság és ezzel kapcsolatosan a megfelelő erő hiányzott. Számításba jöhettek volna még a különböző fajtájú északi nemessólymok (Falco rusticulus) és a héja (Astur gentilis), mert voltak oly erősek, hogy­­ a hattyú nagyságú zsákmánnyal megbirkózhattak volna. Később megdőlt e két utóbbi feltevés is, mert a régi magyarok és húnok sohasem kalandoztak annyira északra, ahol sarki sólymok előfordultak. A héja viszont sohasem űzi zsákmányát oly kitartással, hogy a repülő hattyút vagy peli­kánt sikerrel pedzené. (Talán a zselici turul héja lesz. Minden­esetre nagyon érdekes.) Végre Menzbier orosz búvár felfedezi 1891-ben az Altáj­­hegységben a sarki sólyomnak egyik alfaját, a havasi sólymot. 1929-ben Transbajkálban ugyanezt a fajt fedezi fel Stegmann (szintén orosz ornitológus), míg végre 1937-ben önálló fajnak tekintik az egész világ ornitológusai. Tekintettel arra, hogy előfordulási helye teljesen megfelel nagyságával, erejével együtt a turulmadarunk követelményeinek, minden kétséget kizáróan megállapíttatott, hogy az Altaj havasi sólyom nem más, mint a turulmadár vagy turulsólyom (tudományos neve : Hiero­­falco altaicus). A madár nagysága jól fejlett tyúknyagyságú. Természetesen sokkal karcsúbb annál. Melle széles, ami igen kitartó repülő izmokról tesz tanúságot. Kiterjesztett szárny­hossza meghaladja az egy métert. Szemei, mint a többi nemes­­sólyomé, sötétbarnák, s csőre oly erőteljes, hogy a levágott pelikánnak vagy hattyúnak két-három harapással szinte el­vágja a nyakcsigolyáját. (A nemessólyom szokása a levágott zsákmány csigolyáit átharapni.) Lábai is igen nagy erőről tanúskodnak, rövid, izmos comb, hasonlóan rövid est­ddel, hosszú vaskos ujjakkal, melyek inkább héja-, mint sólyom­­szerű karmokban végződnek. Színezete : fejtető, a hát, szár­nyak külső oldalán és a farok felső felén barnásszürke. Torka, melle és hasi oldala sárgás­fehér színű, csöpp alakú hosszanti barnás foltokkal. Lábai sárgászöldek. Egyízben láttam idekünn Ukrajnában egy iskolai színes falitáblát, mely két ázsiai solymászt ábrázolt turulsólyommal. Érdekes, hogy az elejtett zsákmány között nyúl is szerepelt többek közt. A sólymok színe majdnem megegyezett dr. Vertse ábrázolásával, meg a Madártani Intézetben van. Sajnos a falitába oly nagy volt, hogy nem bírtam azt hadizsákmányul ejteni. Most azonban, midőn honvédségünk arra halad, amerre Julianus barát szobra mutat Budáról, abban reménykedem, hogy nem sok idő múlva a magyar madártan és az újjáéledő magyar solymászat közelebbi ismeretségbe kerül a magyar bátorság és legyőzhetetlenség megszemélyesítőjével, a turul­sólyommal. *i- ' ' " I*" "-'í... 1 ■ HÍREK MINDENFELŐL. — HELYREIGAZÍTÁS. Szeptember 1-i számunkban saj­nálatos tévedés folytán a «Bőgés idején» aláírású szarvaskép alatt mint felvevő Müller Géza úr neve szerepelt tévesen, mert a kitűnő kép szerzője Jankovich Dénes gróf úr. Sajnos, kissé elkésve magunk is észrevettük a hibát, de ugyanakkor Müller Géza úrtól is kaptunk helyreigazító sorokat: «A szeptember 1-i Nim­ródban nevemmel jelent meg az egyik gyönyörű szarvaskép. Sajnos, nem én csináltam.» Jankovich Dénes gróf úrnak szíves bocsánatát kérjük a véletlen tévedésért, bolyongása után, kiért a Kővágó végére. Reményvesztetten állt meg az alacsony tengeriszárak között és mélán, csüggedten bámult az ébredő hajnal elé. Érett kukoricacsövek gyenge vége kínálta magát reggelire, de a szarvas csak állt és bámult. Csaló­dott, zavaros tekintete átmeredt a völgyön a szálastető felé, ahonnan még mindig öblös, horkanásba hanyatló bőgések hang­ját hozta a hűvös, hajnali fuvalom. Irigykedve hallgatta, hogy minden bikának van tehene, csak neki nincsen. Valamikor, a pezsdülés első napjaiban boldogan járta az erdőt, és azt hitte, hogy meglelte a párját, amikor egy fiatal ü nővel húzódott a szálasból a fiatalos felé. Akkor azonban összehozta a sors azzal a barátjával, amelyikkel együtt töltötte az egész nyarat. Egy ideig gyűlölettől szikrázó szemekkel néz­ték egymást a kis tisztás szélén, azután bőgve indultak egy­más felé. Kemény és kíméletlen volt az összecsapás. Roppant a ko­ponya, csattogott az agancs és egy pillanatra sötét lett körü­lötte a világ. • Akkor megérezte, hogy pusztán a szerencséjének köszönheti, hogy nem nyársalta fel a másik. Nem volt bátorsága még­­egyszer összecsapni, futva hagyta ott a porondot. Azóta félt és csak messziről merte kísérgetni, kerülgetni azt a falkát, amellyel előbb találkozott. Vashangú, gőgös tizen­­négyes bika volt ott a kényúr. A páratlan hatos leste, várta az alkalmat, hogy egy óvatlan pillanatban meglopja a pasát. Az alkalom azonban késett, a pasa észrevette és ő jónak látta a tol­vajok óvatosságát követve, elinalni. Azóta szüntelen bolyong, keres, de hiába. Telik, múlik egyik éjszaka a másik után és ő még mindig rója az erdőt. Pedig úgy érzi, hogy ő is képes volna mindarra, amire a többi. Ő is erős és talán ki is verné a másikat, ha egy kicsit bátrabb volna. De ezentúl az lesz! Hol van az, aki szembe mer állani vele? Nagy elhatározással vetette meg a lábát, teleszívta tüdejét a­ kemény hajnali levegővel, előretolta az állát, hogy­ bele­kiáltsa a nagy csöndbe : «Ki a legény az erdőn? Ide hát! Álljon elém, aki mer!» Hiába, minden hiába. Gyenge, rekedt hangja megcsuklott és siralmas nyögésbe sorvadt. Bánatosan ballagott át a mezőségen a szőlők felé. Útjában le-leharapdálta a kínálkozó tengeri csövek végét. Egy szép sárga tököt is kikezdett, de nem ízlett neki, tehát inkább végigment a szőlőn és ott segített a gazdának szüretelni. Amikor jóllakottan kiért a szőlőből, már erősen világosodott és a völgyből szekér zörgése hallatszott. Tanácsosnak vélte búvóhelyet keresni a Fenyvestető oldalának sűrűjében. Sokáig ténfergett, amíg biztonságos helyet talált magának. Unottan látott hozzá, hogy első lábaival elkapálja a nem ágy­nak való, dércsípte, nedves faleveleket. Közben fel-felfigyelt, várt egy keveset, azután folytatta. Már csaknem készen volt a nyoszolya, amikor különös, félelmetes hang surrant a fülébe. Dobogó szívvel hallgatódzott. — Teringettél! Ez emberhang — gondolta magában, és otthagyta a csaknem kész fekhelyet. Megindult a hegynek felfelé. Nem futott, óvatosan lépdelt, hogy zajt ne üssön. Talán elmúlik a rettentő veszedelem, és akkor lepihen. Megállt, hallgatódzott, szimatolt. Nem tudott megnyu­godni. Tovább ment és kilépett az ösvényre. A következő pillanatban éles pukkanás zúgott bele az erdő hajnali csendjébe, és tompa ütést érzett a lapockája táján. Na­gyot ugrott és utána, mintha megint este lenne, minden el­sötétedett. Varjak húztak át az erdő felett és nagy lármával szálltak le a tarlóra. Hirdetéseket beiktat a kiadóhivatal

Next