Nimród, 1993 (81. évfolyam, 1-12. szám)
1993-07-10 / 7. szám
IRODALMI PÁLYÁZAT Az elnök elvtárs Vendégeskedni - ha módjában áll - többnyire minden vadász szeret. Ki ezért, ki azért. Nem tagadom, számomra is kellemes időtöltés új területeken barangolni, új barátságokat kötni, vagy ápolni, erősíteni a régieket. Csupán egy dolgot nem tudok elviselni: a protokolláris kötöttségeket. Ahol etikett helyettesíti az etikát, ott nincsen semmi keresnivalóm. Szépen megköszönöm a vendégségbe invitálást, és összetákolok valami elfogadható mesét, amivel kimentem magam. Csakis oda megyek szívesen, ahol emberszámba akarom mondani: vadászszámba vesznek. Észrevétlenül elvegyülhetek a társaságban, senki sem gyötör figyelmességével, egyszóval a kutya sem törődik velem. Érthető volt tehát örömöm, amikor Pistától, társaságunk egykori - jelenleg néhány megyével odébb lakó és vadászó - tagjától kaptam szíves meghívó levelet. Jókedvemet növelte, midőn soraiból kiderült: kedves kollégám és barátom, Zoli is velem tarthat. Nosza, máris siettem hozzá a jó hírrel. Amikor néhány nap múlva kocsink bedöcögött a B.-i vadászház fenyők árnyékolta udvarára, Pista barátunk szokott harsány modorában fogadott bennünket: -Csakhogy itt vagytok! Már lépni sem tudunk a disznóktól! - Úgy kell neked, műszaki ember létedre miért jársz állandóan a sertéstelepen - válaszoltam kézszorítás és kölcsönös hátba veregetések közben. - Eliggy a pokolba, te már soha nem javulsz meg! De hadd mutassam be Karcsi haveromat, aki volt olyan kedves, és előállt a meseautóval, hogy az uraknak ne kelljen annyit gyalogoltok, mert a végén le találnak fogyni. Pedig nincs rondább dolog, mint a sovány ember, akibe csak hálni jár a lélek. Ez utóbbi célzás Zolinak szólt: mióta abbahagyta az aktív sportolást, sok felesleges kilót gyűjtött magára. Ami pedig a meseautót illeti, valóban rogyadozott a fészer előtt egy meglehetősen megviselt ARO, melyről egyikünk sem feltételezte, hogy még járműként funkcionál. Zoli meg is jegyezte: - Ugye, az a mese ebben a néhai autóban, hogy képes önerejéből helyet változtatni! - Csak ne bántsd Belfegort! Ér annyit a területen, mint a ti országúti négykerekűtök! - szólalt meg az eddig hallgató Karcsi. - Még meg is simogatjátok hálából, ha éjszaka visszatérünk! - Az kétségtelenül jót tenne neki - toldotta meg nehezen önmagára erőltetett komolysággal a beszélgetést Pista -, mert legalább itt-ott letörlitek róla a több centiméteres port. Lehetőleg most kezdjétek a simogatást, és a szélvédőn, hogy a vezető kilásson rajta. Igaz, nagy a tarló, mindegy, merre megyünk, de a szélén szakadékos vízmosások vannak. Zolikám, lábad alá deszkákat teszünk, mert a múltkor valaki csak a csizmáját rakta be a határba, mégis kiszakadt az alja. Karcsi felfortyant: - Tudod, mikor jövök én veletek legközelebb! Segíteni akarok, ti pedig csúfot űztök belőlem! Amikor látta, hogy bosszúsága milyen derültséget kelt, lassan felengedett arcának merevsége, tréfás-durcásan legyintett, azután már ő is velünk nevetett. Pista azonban nem elégedett meg ennyivel. Meglett embernek akkor sem illik nyűgösködnie, ha éppen női a foga. Van annak más ellenszere is! Például menjünk be a házba, harapjunk néhány száz falatot, közben pedig megbeszéljük a haditervet. Belfegor rászolgált a nevére. Nem túlságosan bizalomébresztő külsejét meghazudtolva, fürgén falta a kilométereket, miközben fantomként imbolyogva hol eltűnt, hol pedig ismét felbukkant az útról felszálló portengerben. A fenéklemez „hiányosságain” keresztül nekünk, benn ülőknek is jutott a jófajta, kerék őrölte löszből. De hát milyen a vadászleleményessség: egyszerűen ráléptünk a füstölgő minivulkánokra, miközben őszinte sajnálattal állapítottuk meg, de jó lenne százlábúnak lenni! Akkor talán minden lyukra jutna egy-egy talp. Július elejét mutatta a naptár. Mindenütt learatták az őszi árpát, a búzatáblák többségén is szalmabálák hevertek már, mint a rakoncátlan gyermek szerteszórt építőkövei. Szürke ruhát öltöttek az út menti akácok, hiszen eső hetek óta nem hullott, a gépek pedig férfiarasznyi mélységűre hizlalták, s minduntalan felkavarták az út porát. Nem túloztunk, amikor Karcsit azzal dicsértük, hogy sivatagi homokviharban is megállná a helyét gépkocsivezetőként. Zárt bádogdobozunkban iszonyatos volt a hőség, de nem nyi tottunk ablakot, mert Pista kije lentette: jobb hőgutában elpusztulni, mint megfulladni a portól. Neki elhihetjük - mint mondta mert mindkettőt kipróbálta, és előbbi a gyorsabb, fájdalommentesebb. Amikor járművünk lekanyarodott az útról, néhány száz méternyire az egyik akáccal, bodzával, szederindával benőtt, többhektárnyi szakadék szélén megálltunk. Szinte egyszerre pattant fel valamennyi ajtó. Mindannyian kiszálltunk, hogy gyötrő légszomjunk végre csillapodjék. Őszinte örömmel és megelégedettséggel vettem tudomásul, hogy én leszek a szerencsés, aki nem köteles tovább aszalódni e 34