Nimród, 1999 (87. évfolyam, 1-12. szám)
1999-08-10 / 8. szám
Vadászéletek „Világéletemben örökösen vadásztam. Munkámnak jó része ez volt. Ezer meg ezer vad esett el lövéseimre, de mindig kézzelfogható okom volt rá. Nem találok gyönyörűséget a puszta lövöldözésben, ügyességem próbálgatásában." A fenti sorokat a legendás hírű amerikai zoológus, világcsavargó múzeumi szakember, Roy Chapman Andrews vetette papírra, valamikor századunk húszas éveiben. S csupán azért idéztem most szó szerint, mert a magyar muzeológus, neves gyűjtővadász Hidasi professzor érzéseit is tökéletesen tükrözi. Ő sem a minél nagyobb trófea kedvéért vagy ügyessége fitogtatására lőtt vádat, hanem csakis akkor, ha élelemre volt szüksége, vagy még inkább, ha tudományos célra kellett megtennie. Kettőjük sorsában és tán alkatában is sok azonosságot találok. Mindketten valósággal arra születtek, hogy komoly múzeumi gyűjtők, muzeológusok legyenek. Igazi kutatók, akiket lelkesedésük, csillapíthatatlan vágyuk a zoológiai tudás gyarapítására ösztökélt, sarkallt mindig csak előre, céljaik megvalósítására. Ez páratlan eredményeik magyarázata. Dr. Hidasi József ornitológus professzor 1926. május 9-én született Makón. Az elemit, majd a római katolikus polgári iskolát is lombokat fogott vele városszéli házuk kertje fölött. Tanulmányait az újszegedi tanítóképzőben folytatta, ami jó alapot biztosított számára a továbbképzéshez, kiváltképp az ornitológia tudományának elsajátításához. Miután 1946-ban letette vizsgáit, kalandvágytól sarkallva hagyta el Magyarországot. Némi kitérők után, 1950 novemberében lépett először új hazája, Brazília földjére. Az ottani földművelésügyi minisztérium a brazil madárfauna meghatározásával, feltérképezésével bízta meg, s az igen kemény és sokrétű feladatnak hamarosan sikerrel tett eleget. Ennek méltányolásaképpen helyezték át a Nemzeti Tudományos Kutatóintézetbe. Talán innentől számítható fő és meghatározó gyűjtőútjainak kezdete, melyek látványos eredményeként nyílt meg a Brazil Nemzeti Múzeum állattára. - Csakis gyűjtési célból vadászom - hangsúlyozza Hidasi professzor -, mert a közel húszezer madár és emlős elejtése, a már kézrekerültek feldolgozása, preparálása egész egyszerűen nem hagy időt másra! A jaguárokat, pumákat, tapírokat, különböző szarvasokat, hangyászmedvéket, majmokat ,22-es Brnóval, tolózáras cseh kispuskával gyűjtöm be, hogy lehetőleg minél kevésbé sérüljön a preparálásra szánt gerezna és csontváz, a madarakra pedig 16-os, 32-es és 36- os egylövetű sörétest használok. A brazil állatvilág hihetetlenül gazdag, de mégis rengeteget kell gyalogolni, osonni, rejtőzködni, fáradozni, hogy valami ritka állat puskavégre kerüljön. 1955-ben települtem át Goiania tagállamba, ahol a Földművelésügyi Intézetben, természetkutatóként dolgoztam. Szerfelett érdekes munkám során, annak révén természetrajzi múzeumot létesítettem, amelyet aztán ’56-ban a szövetségi államnak adományoztam. Ugyanebben az esztendőben az Amazóniai Kutatóintézet meghívott tudományos munkatársnak. Ott antropológiával is foglalkoztam: két tanulmányom jelent meg az amazóniai indián törzsekről. A belémi székhellyel működő intézetben elláttam az Emilio Gueldi Múzeum zoológiai osztályának vezetését is. 1962-ben a goianiai kormány felkérésére megalapítottam az itteni zoológiai kutatóosztályt. Közben az általam adományozott múzeum vezetőjeként és a helyi állatkert igazgatóhelyetteseként úgyszintén tevékenykedtem. Ezenközben rendes tanára voltam a helyi gimnáziumnak és óraadó tanára a goianai egyetemnek, ahol alkalmazott biológiát oktattam. Később dolgoztam a recifei és cuibai egyetemen is. Utóbbi helyen két múzeumot alapítottam: a didaktikait és a természettudományit. Átfogó zoológiai kutatásokat végeztem a Mato Grosso ősvadonában, amiről később számos tanulmányom, ismertetésem jelent meg. Utam innen az USA-ba vezetett, ahol speciális ornitológiai tanulmányokat folytattam, előbb a los angelesi, majd az oklahomai és a Harvard egyetemen. Aztán visszatértem Goianiaba, ahol is a tanultakat igyekeztem mind jobban hasznosítani, pl. a Madártani Múzeum (Museo de Ornitológia) főigazgatójaként. - Dél-Amerikán kívül Afrikában és Ausztráliában vettem részt vadász- és gyűjtőutakon. Ami Brazíliát illeti, puskával a kézben, gyűjtőiszákkal a vállamon bebarangoltam az egész országot. Kutattam a természetet a Xingu folyó mentén, a Bolíviával határos dombvidéken, a bővizű Amazonas és mellékfolyói partjain, ahol csak lehetett. Ahogy Dr. Hangay György - az Ausztráliában élő természetbúvár - írta Hidasi professzorról: „Sokak szerint ő az »igazi« Molnár Gábor, mert amit a mindnyájunk által oly nagyra becsült vadászíró tragikus balesete után megálmodott, azt Hidasi József valóban át is élte.” Mondhatni, tovább folytatta Molnár Gábor viszonylag rövid kutatómunkáját, s kiteljesítette azt. Zoológiai munkássága mellett mindig volt és van ideje tudásának átadására és a valódi népművelésre. A Magyarok Világszövetségének elnöksége áldozatos és eredményes munkásságáért 1986-ban arany díszjelvénnyel tüntette ki. Kovács László ott, helyben végezte. Fiatalon lett belőle vadász. Egy esseni Krupp 12-es, hagyományos csőelrendezésű sörétessel vett részt a nyúl- és fácánhajtásokon, a szarkák-varjúk gyérítésében. Közben a solymászattal is megpróbálkozott. Kerecsensólymot tartott, röptetett, ga A dzsungel vadászó doktora Nimród 8/1999. 39