Nő, 1988 (37. évfolyam, 1-52. szám)
1988-11-08 / 46. szám
si ágak oktatásán törjük a fejünket. Ehhez azonban szükségünk lenne a rokkantak kisipari szövetkezeteinek segítségére, pontosabban arra, hogy ők is korszerűsítsék termelési programjaikat. Nincs értelme ugyanis azt oktatni, amit aztán nem lehet a szakmában, a gyakorlatban érvényesíteni. Ami a korszerűbb szakmákat illeti, szerintem, ha valamit, akkor például a programozást a vakoknak találták ki (hangjelzéses számítógépen). Jelenleg egy országos program kidolgozását végzik Prágában, úgyhogy erre még várnunk kell. Iskolánkban remélhetőleg januárban megkezdhetjük a gyengénlátók számítógépes szakkörének a munkáját. Jóformán beszélgetésünk elején, megelőzve a kérdést, nem panaszképpen, csak épp tényként leszögezve (hiszen oly sok tényezőtől függ) az iskola igazgatója a nehézségekre fordította a szót: — Nagyon kevés még az oktatást szolgáló korszerű berendezés és segédeszköz. Tankönyvhiánnyal is küzdünk. Kevés a Brailleírásos könyv, és a gyengénlátóknak sem készül elegendő. Az országban kevés az ilyen iskola, úgyhogy tankönyvkiadónak ez nem kifizetődő. Ezért minden pedagógus kidolgozza nálunk saját tantárgyának szövegét — Braille-ban és a gyengénlátóknak is. Ez utóbbiak számára a szöveget japán nagyító és sokszorosító gépen tudjuk elkészíteni, a nyomtatásban meg a lőcsei nyomda segít. Talán mondanom sem kell, mennyire hatékonyabb lett így az oktatás, hiszen a pedagógusnak nem kell lediktálnia már egy egész tankönyvet, ehelyett többet foglalkozhat a tanulókkal. További nehézséget jelent a műhelyeink szegényes felszereltsége is. Nagyon nagy szükség lenne a géppark felújítására is. A Kelet-szlovákiai Kerületi Nemzeti Bizottság iskolaügyi osztálya igazgat bennünket, s ígéretet tettek, hogy segítenek. Sajnos a statisztikai adatok szerint egyre több azoknak az idekerülő tanulóknak a száma, akiknek látása az idegrendszer valamilyen károsodása folytán sérült, vagyis a látáscsökkenés — főleg genetikai tényezők folytán — az értelmi fogyatékosság valamilyen fokával jár. Nem reprezentatív megfigyeléseik szerint sok esetben alkoholista szülők, terhelt családok gyermekei kerülnek ide, úgyhogy vannak itt testvérek, sőt egykori tanulóik gyermekei is.) — Mit tart a legfontosabbnak a tanulók szabad idejének megszervezésében dr. Marta Gerberyová, aki ezzel a feladattal van megbízva? — Értelmesen kell kitöltenünk a délutáni órákat is, mert nem kockáztathatjuk, hogy a tanulók fogyatékosságukat valamilyen ártalmas módon, például alkohollal kompenzálják. Különböző szakkörökben dolgoznak, és nagy súlyt helyezünk a sportra és testedzésre is. Ez nagyon fontos a tanulók szenzorikus és motorikus aktivitása és ezen képességeik fejlesztése szempontjából. Fontos, hogy mindez oftalmológus felügyelete alatt történjék, a látássérültek elég fáradékonyak, túlterhelni őket nem lehet. A könnyűatlétika minden ágát űzhetik itt, az úszás különösen alkalmas számukra. Egész sor labdajátékot is játszhatnak — hangjelzéses labdával. Minden évben részt veszünk a látássérültek iskoláinak bajnokságán. Van egy színjátszó csoportunk is, tavaly az országos versenyen nagy sikerük volt egy a vakok környezetében játszódó darabbal. — Munkájában mi okoz Önnek gondot? — A lgetöbbször a szülők elképesztő reakciói. A tanulók havonta kétszer az iskola költségén utazhatnak haza. A szülőknek kellene értük jönniük, ám úgy tűnik, hogy ez többeknek is nehézséget okoz. Vannak persze diákok, akik egymást segítve önállóan is utazhatnak. Aztán például ünepekkor, karácsony táján hallottam szülőtől olyasmit is, hogy jaj, hogy vigyem (vihetném) haza, hisz otthon mindennek nekimegy, mindent ledönt. Bizony igaz, míg megszokja az otthoni környezetet és tájékozódni tud, eltelik az a pár ünnepnap. Három állami neveltünk is van, s a nyári szünetben, az ünnepekkor az ő elhelyezésük is gond, hiszen egyetlen gyermekotthonba sem tartoznak. Ez egy mai napig megoldatlan szociális kérdés. Mi meg csak toldozzuk-foltozzuk a dolgot, a diákok egyszer ide, egyszer oda kerülnek, többnyire egy-egy környékbeli gyermekotthon segítségére vagyunk utalva. — A nevelő és a pedagógus munkájában (biológia-kémia szakos tanár) mit tart a legfontosabbnak? — Nagy-nagy türelem kell ezekhez a gyerekekhez. Van amikor tízszer kell nekik megmagyarázni valamit. Jó, ha az embernek van humorérzéke, ha baráti hangnemben beszél velük, és főként nem érezteti, hogy fogyatékosok, tehát nem sajnálkozik fölöttük (bizonyos esetekben ugyanis a jóhiszemű segíteni akarás is terhes lehet), hanem egyenrangú partnerként kezeli őket.A látássérült gyerekek megfelelő ellátása a pedagógiai, szociális és lélektani kérdések, problémák egész sorát veti fel. A fogyatékos 1 gyermeknek ezernyi külső és belső akadállyal kell megküzdenie. Rákényszerül a segítségre még akkor is, ha erre valójában nem is lenne szükség. A vakoknak szánt eszközök [ ugyanis igencsak kezdetlegesek, sokkal több , célszerű berendezésre lenne szükségük ahhoz, hogy önállóbb életet élhessenek, hogy le lehessen venni a vállukról a gyermeki önállótlanság terhét.) — Függetlenül attól, hogy milyen látáshibája van a tanulónak, s hogy milyen a diagnózis-prognózis, általában komoly gondot okoz nekik a beilleszkedés, a fizikai és az emberi környezethez való alkalmazkodás — mondja Milan Tichy igazgatóhelyettes. — A beilleszkedési nehézségeket csak fokozza, hogy a szülők gyermekük fogyatékosságának tudatában és az itt tanított szakmák ismeretében kiválasztják a szerintük előnyös szakmát gyermeküknek, s a megfelelő járási bizottság komissziója ezt továbbítja nekünk. Elejét akartuk venni a csalódásoknak, annak, hogy a tanév kezdetén kelljen valakit átirányítani más szakmára, ezért a felvételi eljárásban már ennek előtte a mi bizottságunk (tagja az igazgató, a kórház szemészeti osztályának főorvosa, az iskola egészségügyi dolgozója és a pszichológus) dönti el a tanuló alkalmasságát. Rendkívül nagy szükségünk lenne az iskolai pszichológusra, a helye megvan, csak sajnos nincs betöltve. Már csak azért is szükség lenne rá, mert sok tanulóban az új, idegen környezet kezdetben depressziót vált ki, sokan úgy érzik, hogy ez már maga a vég, hogy ide kerültek. A többség azért végül is optimálisan alkalmazkodik. Viszont az sem egyedi eset, hogy első osztályban valaki még egészen jól lát, ír és olvas, de a másodikban át kell térnie a Braillera, mert olyan gyors ütemben romlik a látása. Ilyenkor a pszichológus segítsége szinte nélkülözhetetlen. (Végül összegzés helyett csupán egy gondolat: a bármily igyekvő, kiváló empátiás készséggel megáldott és gondoskodó pedagógusok — mint amilyenekkel Lőcsén találkoztam — csak apró fogaskerekei oktatási rendszerünknek. Többek között arra kénytelenek tanítani a gyengénlátókat és világtalanokat, amire már őelőttük kétszáz évvel is oly sokan tanítottak: könyvkötésre és kefekötésre ...) FRIEDRICH MAGDA Fényképezte: PRIKLER LÁSZLÓ A kárpitosmesterséget a világtalanok is megtanulhatják Kefekötés — Ondrej Gál oktatóval A műhelyekben — egyének és szervezetek megrendelésére — végzett munka évente mintegy 1 millió korona bevételt hoz az iskolának A másodikosok kosárfonó műhelyében. Nemcsak a kosárfonást tanulják, hanem az alapanyag beszerzésének módját, előkészítésének, megmunkálásának csínját bínját is nő 5