Nők Magazinja, 1990 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1990-03-01 / 3. szám
Amikor csak időm engedi, gyalog megyek át a Szabadság híd északi járdáján. A Pest felé eső hídfő táján megállok néhány percre. A látvány, mely elém tárul, nem csupán szép, hanem szinte felkínálkozik, hogy összefüggéseket, szimbólumokat magyarázzak bele. Más szavakkal, hogy történelmünket „korszakoljam” kényre-kedvre a panoráma elemei szerint. Ha tekintetem bal felől indul, elsőnek a Gellért-hegy komor szikláit látom, barlang és bozót menedéket ajánló, szellemekkel riasztó ősi korának megtestesülését. Odább, a szent püspök emlékműve már akár az új hazára, új hitre találás „mérföldköve” is lehetne. A Szabadság hídról A Várhegy: maga a középkor. Déli lejtőjén az Árpádok s az Anjouk bástyái, kapu, körös-körül várfalak, girbe-gurba utcák... s mindezek fölé a hűbéri rend két szimbóluma magasodik: a királyi hatalmat jelképező Palota és az egyház erejét sugalló koronázó főtemplom tornya. A Lánchíd, az Alagút, a kiépített rakpart már a reformkort juttatja eszembe. A Víziváros, a Rózsadomb és Pest házai a kiegyezés utáni építkezési lázat idézik, pompa és praktikum ellentéteit. A messzeségből ideköllenek az óbudai, kaszásdűlői, pünkösdfürdői lakótelepek szürke foltjai, korszerű tévétorony és elavult gyár kéménye mutogat a mennyek felé. Az egész „félkörképet” a Duna íve fogja össze és húzza alá. Hátteret a budai hegyek hullámvonala ad — mintha bizony oltalmazni akarná a Természet, az ember hajlékteremtő munkálkodásának ezt az ezeresztendős eredményét. A Szabadság hídon állok, két part között a félúton, innét nézem, hogyan vallja-vállalja múltját és jelenét - egyszerre és egyaránt - a világszép táj. Azt kívánom éppen, hogy a híd — amely átível a folyó felett és remeg a talpam alatt — megőrizhesse mostani nevét. Mi pedig a nevébe foglalt fogalmat. 18