Nők Világa, 1938 (5. évfolyam, 1-10. szám)
1938-12-01 / 10. szám
NŐK VILÁGA HOLLÓ JENŐ: Gyászinduló Gyászinduló ... koporsó födelén dübörög a hant .. az asszony pirosra dörzsöli sírástól szikkadt szemét. Farkas Miklós meghalt álmában. Látta a saját temetését. Elcsúszott lába alól a föld se hullt-hullt a feneketlenségbe. Úgy imákkor a létratestű írnok a Társaskörben hosszú ujjaival verte a zongorát s mintha az ujjai méteresre nyúltak volna, mint a nád s a billentyűk is megnövekedtek, a zongorra is. Dörömbölt, hörgött a beethoveni muzsika s Farkas Miklós úgy érezte: ő maga foszlik szét hullámaiban, oldalába csip az első féreg, aztán a többi. — Ébredj fel Miklós! Hallod Miklós! Mi van veled, miért nyögsz és rángatódzol? A felesége rázta a vállát és ijedt arccal leste, hogy kinyissa szemét. — Valami rosszat álmodtál? — kérdezte az asszony, mikor az álmos arcból világosságra pislogtak a fekete szemek. Farkas Miklós felült az ágyban, nagyot lélegzett és sóhajtott. — Hála Isten! azt álmodtam, hogy meghaltam, feküdtem a koporsóban, temettek s te sírtál. — Micsoda álom! — rémüldözött az asszony. — Mondtam, hogy ne egyél annyi rostélyost vacsorára. A férfi akkor már valamennyire megnyugodott, csak az arca volt sápadt s a belseje örült, hogy csak álom volt a halál. — Te Mariska! — szólalt meg, miután tenyerével letörölte izzadt homlokát,— ha nem keltesz fel, talán igazán meg is halok. Hallottam én már ilyent. Úgy fél az ember, hogy a félelem megállitja a szívét. Még gyászindulót is hallottam. Fene egye meg azt a marha írnokot! Össze-vissza kalapált a zongorán, azt magyarázta, hogy ez gyászinduló valami szonátából, úgy hangzik, mintha a koporsódeszkát ütögetné a rálapátolt föld. Biztosan ettől álmodtam. — Mondtam, hogy ne járj annyit a Társaskörbe. Biztosan megint sokat ittál és a fejedbe szállt! — Két pohár sört ittam. A pocakos Sugár tréfákat mesélt, nevettünk egész este. Férj és a feleség szeméből elfutott az álom. A félelem is. Az asszony ágya mellett égett a lámpa, de csak az ágyakat világította meg. A szoba sarkai félhomályban úsztak. — Minden este elmegy, — mondta szemrehányóan az asszony. — Aztán éjszaka még aludni sem hagyod az embert! Feküdnél le rendes időben, mint más! — Miért keltettél fel? — morgottt a férj, — nem mondtam, hogy kelts fel. — Hátha meghaltál volna? — Dehogy haltam volna! Nem olyan könnyű az! — Az előbb Te mondtad. Hanem Farkas Miklósból már egészen elszállt az ijedtség. — Mondtam. Sok mindent mond az ember. Oltsd el inkább a lámpát. Reggel korán kell felkelnem, a Steiner cséplőgépét javítjuk, magamnak kell utána nézni. Meg fáradt is vagyok. Most csend lett és sötétség. Az aszszony meleg szavakat várt a féltésért, de tizenhat évi házasságban elkoptak a lágy szavak. Félóra elszaladt álmatlan csendben. Egyszerre csak a férj megszólalt: — Alszol Mariska? Az asszony nem válaszolt. Akkor még egyszer elhangzott a kérdés. — Nem alszom. Mit akarsz? •—• Tudod Mariska, a körben beszélgettünk. Az ember már nem fiatal, a magafajtája között érzi magát legjobban. Tréfálkoztunk, nevettünk. A Sugár órás kapatos is volt egy kicsit. Azt kérdi tőlem, no Miklós, te megint Pesten jártál, fogtál-e valami jó fehérnépet? Fogott a mentó, — válaszoltam. — Otthon a feleségem, nincs énnekem időm az ilyesmire, meg aztán sohasem dobáltam a pénzt. Pedig jó olykor egy kis változatosság, — mondja az órás és nevet hozzá. — Annak a hájasnak bizony minden szoknya kellene, — fortyant fel az aszszony az egyetemes női összetartás érdekében. Hanem a férj félbeszakította. — Annak is csak a szája jár, mint a legtöbbnek. Ha nem a póznaformájú Kovács Írnok mondott valamit, abban mégis lehet igazság. — Mit mondott? De a válasz késett. Egy percig, kettőig, soká, Farkas Miklós gondolkodott. Előtte állt az este, kép alakban, ő maga is benne a keretben. Kerek asztal körül ülnek a Társaskörben, minden este ugyanazok az arcok, jómódú polgárok, menekülnek a nappal egyhangú munkája után. Csípős tréfák, asszonyok és férfiak levetkőztetése a mások. Sugár beszél legtöbbet, de mindegyik ad hozzá valamit. S most megint előtte a kócoshajú vézna lány. Ő maga mesélte nevetve a társaságnak. ■— Mentem a Vilmos császár után, hát egyszerre csak hozzám futott. 14—15 éves lehetett, de olyan volt az arca, mint a kifacsart citrom. A többiek hegyezték a fülüket, sikamlós valamit vártak. Ő meg tovább. — Mondom, semmi esete sem volt idősebb 15 évesnél. Bácsi kérem, hadd vigyem a csomagját! — mondta. Elviszem én azt magam is — válaszoltam. De nem akart elmenni, futott az oldalamon. Erre megálltam. Olyan vékony volt, hogy a szél is elfújta volna. Valamelyik külvárosi bérkaszárnyából kerülhetettt ki. Te akarod az én csomagomat vinni? — gondoltam, még nevettem is. De odaadtam neki. — No csak hozd kislány, ha mindenáron akarod! — mondtam. Gondoltam, leteszi az első saroknál. Volt a bőröndben 6 kiló csapágyvas, de azonkívül még más is. De nem tette le. Fújtatott, izzadt, de hozta. Egészen a Dunáig. Akkor már magam is megsokaltam. Na kislány — állítottam meg egy utcasarkon. — Add ide a csomagot és várj egy kicsit. Felmegyek ebbe a házba, itt lakom. A csomagot leadom a feleségemnek, de mindjárt visszajövök, lesz majd egy másik csomag. No aztán, nem tudom, hogy meddig várt. Végigmentem az utcán és persze, hogy nem siettem vissza. Nevetésekkel tarkázta meg az elbeszélését. A végén még meg is kérdezte a társaságtól: — Ugye az jó trükk volt a feleségemmel, mi? Hahaha. De a többiek is nevettek. Az óvás ugyan később megkérdezte: — No és nem fizettél neki semmit, amiért a csomagodat cepelte? — Fizetett a fene! Mindenáron vinni akarta, én nem akartam. A nevetés erre még nagyobb lett. De akkor állt elő az írnok, aki minden este magában borozott a sarokban. Olyan sötét volt a szeme, mint a szurok. A száját félrehúzta, mint akinek nem tetszett valami, pedig mintha ő is nevetett volna, de bizonyosan csak azért, mert csupa vagyonos ember ült ott, ő meg koszos Írnok a községházán. Akkor már sok bort is ivott, egymásután hozatta a 3 deciket. ■—• Hallottak-e az urak gyászindulót? — kérdezte.— Beethoven gyászindulóját? — amelyik azt mondja, hogy az embert megeszik a férgek, mert az ember maga is féreg, aki csak a hasát akarja tömni. Az írnok kérés nélkül leült a zongorához, amit a műkedvelő előadásoknál szoktak felnyitni. Persze senki sem értett semmit a muzsikához. Bömböltek és csattogtak a hurok.— Valami jó magyar nótát játsz! rákiáltotta az órás. Hanem az írnok mintha nem is hallotta volna. Különben is azt mondták róla, hogy hiányzik egy kereke. Máskülönben hogyan jutott volna ennyire az, aki már egyszer beleszagolt a jobb életbe? Az írnok tanár akart lenni, aztán a szájával elvágta maga elől az utat. Most már végig görnyedheti egész életét, maga is olyan poros és szurogta, mint a község(Folytatása a 12-ik oldalon)