Nyelv- és irodalomtudományi közlemények, 1988 (32. évfolyam, 2. szám)
1988 / 2. szám
A SZECESSZIÓ FŐBB STILARIS SAJÁTOSSÁGAI 101 Hogy mi a helyzet a magyar irodalomtudományban és tágabb körben, a művészettörténetben, arról már többen is írtak, már csak a szűkre szabott terjedelem sem engedné meg itt részletező tárgyalását. A lényeg az, hogy a szeceszszió a századforduló egyik stílusa, amely az impresszionizmussal és szimbolizmussal párhuzamosan több, mint két évtizeden át (kb. 1890—1912 között) hatott. Alakítói a szakasz újító írói, akik ilyen vagy olyan mértékben az impresszionizmusnak és szimbolizmusnak is ugyanúgy képviselői. A kilencvenes években főleg Ambrus Zoltán, Bródy Sándor, Czóbel Minka, Gozsdu Elek, Iványi Ödön, Justh Zsigmond, Malonyai Dezső, Pekár Gyula, valamint ekkor és később Krúdy Gyula. Az új század első évtizedében olyan írók műveiben van több-kevesebb sajátosság, mint többek között Ady Endre, Kaffka Margit, Kosztolányi Dezső, Csáth Géza, Szomory Dezső, Elek Artúr. És hatott a festészetben (Rippl-Rónai József, Körösfői-Kriesch Aladár, Gulácsy Lajos), iparművészetben (Beck Ö. Fülöp, Kozma Lajos, Nagy Sándor), építészetben (Lechner Ödön), zenében (a fiatal Bartók). A román irodalomtudományban mindezidáig eléggé elhanyagolt terület. A legtöbbet talán Vianu (1977) mond róla két kategória, törekvés tárgyalásában (Hortensia Papadat-Bengescut azonban nem itt, hanem az „új regény“ cím alatt tárgyalja anélkül, hogy olyan vonásairól szólna, amelyek szecessziósak lennének). Az első kategória a lírai realizmus (teljes címén „Realismul artistic şi liric"), idetartozik mindenekelőtt Barbu Delavrancea, Duiliu Zamfirescu, Al. Vlahuţă, I. Al. Brătescu-Voineşti. A második az esztétizálás (teljes címén „Intelectualişti şi esteţi"), ahol a következő írókat szerepelteti: Alexandru Macedonski, Ştefan Petică, D. Anghel, Gala Galaction, Tudor Arghezi. Figyelemre méltó az is, hogy a második esetében az esztétizálás szinonimájaként egyszer a modernség (248), egyszer pedig a barokk (253) műszót is használja. És ami legalább ennyire fontos, olyan vonásokat is említ, amelyek szerintünk szecesszióra (is) vallanak, mint amilyen például a próza lirizálódása, a nagyfokú vizualitás, a fényhatásokra való törekvés, a látási érzetek tompítása, érzéki érzeteket jelző jelenségek (pl. a zöld színre utaló smaragd) használata, továbbá a természet, a művészet, a tudomány és a misztika sajátos fogalmai, mint díszítő motívumok, végül a mondatok kígyózása. Ennyiből is kiderül, hogy a vizsgálatunkhoz szükséges kiindulópontunk nem megalapozatlan, hisz van román irodalmi szecesszió. Hasonló a helyzet a román művészettörténetben. A rendelkezésünkre álló gyér irodalomból (l. mindenekelőtt Constantin 1972, Champigneulle 1978, Koós 1979, Cenuşă 1983) is megállapítható, hogy a század elején feltűnően új szecesszió rövidebb-hosszabb ideig mind a festészetben (pl. Artachino, Bănnilă, Luchian, Pallady, Cuţescu-Storck), mind pedig az építészetben (pl. Antonescu, Cherchez, Mincu, Culina, Ghica-Budeşti) szintén hatott. A fentebb már említett problematikus jelleg és az előbb szóba került eltérő helyzetek ellenére talán mégsem egészen lehetetlen a szecesszió fogalmi tartalmát egyféle felfogás alapján úgy megvilágítani, hogy ez a körülhatárolás a vizsgálatnak legalább munkahipotézis értékű kiindulópontjául, alapjául szolgálhasson. E szerint a szecesszió a századforduló egyik stílusa. Tehát nem egyetemes irányzat, nem korstílus, mint ahogy az impresszionizmus vagy a szimbolizmus sem az, hanem csak egyik változata a századforduló sokszínű művészetének. Elsősorban képző- és iparművészeti, építészeti irányzat, de kevésbé kifejletten szépirodalmi is. Stiláris sajátosságainak, kifejezőeszközeinek a rendszere nem zárt, hanem inkább nyitott, emiatt nehezen körvonalazható. Elég nagy mértékben keveredett a többi századfordulós stílussal. Emiatt a két írónő prózájának szecesszióját csakis az impresszionizmussal és szimbolizmussal való kereszteződésében tanulmányozhatjuk, és ez közvetlen alapjára is vonatkozik, amelyet a századforduló jellegzetes életérzései alkotnak, azaz olyan szemléleti, magatartásbeli tartalmakat veszünk alapul, amelyek valamennyi századfordulós stílus számára meghatározó erejűek. * * Az erre vonatkozó szakirodalmat 1. korábbi munkáimban: Szabó (1976: 51-54, 1982: 264-265, 1984: 418). Ezen kívül megemlítendő még Koós (1979) és Kiss (1984), illetőleg a bennük közölt gazdag szakirodalom. a Az alapul szolgáló szakirodalomról 1. a 2. számú jegyzetet. A nemzetközi szakirodalomból megemlítendő Aslin (1970), Mitchell (1966), Champigneulle (1978) Hamann és Hermand (1967), Rheims (1965), Schmutzler (1962), Schorske (1980), Simon (1976).