Nyelvtudományi Közlemények 66. kötet (1964)

Tanulmányok - Szántó Éva: Megjegyzések egy beszédtagolással foglalkozó elmélethez 151

el lehetett fogadni a megkülönböztető jegyeket és a fonémákat az elemzés alap­jaként. Bár elméleti szempontból némi kételyt válthat ki az ilyen elemzés, hiszen a fonológiai egység meghatározásához olyan fonetikai adatokból kell kiindulni, amelyekhez az elvégzendő fonológiai elemzés már elvégzettnek tekintendő. Vagyis egy bizonyos circulus viticususról van szó: meg kell határozni egy adott nyelv fonémarendszerét, s ezt csak úgy lehet elvégezni, ha az emberi „intuícióban" már adva vannak az adott nyelv fonéma-egységei. Tehát a fonológus feladata csupán az, hogy tudományos szinten valamilyen formában rendszerbe foglalja ezeket az egységeket. A fonológus támaszkodhat az emberi „intuícióra", a gépi analizáló­szintetizáló rendszerek azonban nem működtethetők intuitív nyelvi kritériumok alapján. Nem lehet olyan egységekben (pl. fonémákban vagy megkülönböz­tető jegyekben) programozni, amelyek a kutató anyanyelvi tudatából kerültek a fonetikai elemzésbe. 2. A beszédfolyamat tagolásának elveiről szól egy 1962-ben Moszkvában megjelent munka Dukelszkij N. I. tollából (H. M. ByKeAbcKiia, npHHUwnbi­cerMeHTamiH­pe^eBoro noTOKa. MocKBa—JleHHHrpaA, 1962). A szerző végső fokon azt a célt tűzi ki, hogy fényt derítsen arra, hogy ,,­.­.. az anyagi, a materiális miként válik ideális, szubjektív képzetté" (i. m. 8.). — Vagyis, hogy az emberi appercipiálás révén miként válik a beszédfolya­mat akusztikai, fizikai anyaga diszkrét nyelvi egységekké, fonematikus jegyekké. 2. 1. DUKELSZKIJ olyan objektív módszereket keres, amelyek segítségével a beszédfolyamatot a nyelvi elemektől függetlenül, minimális rövid szaka­szokra lehet tagolni. E szakaszok, amelyeket a szerző szegmentumoknak nevez, — akusztikai tények. A beszédfolyamat akusztikai síkján a szegmentumok azok a szakaszok, amelyek az appercipiálásban önálló funkcióval bírnak (azaz füllel egymástól megkülönböztethetők) és akusztikai jellemzőikben egymás­tól eltérnek. Ennek az eltérésnek a kritériuma a hangforrás jellegének válto­zása. (Például a szótagkezdő p-t-k féle mássalhangzók a következő szegmen­tumokra oszthatók (i. m. 19 — 26): löketszerű zörejes szakasz (HMyjibCHO-myMOBail HacTb), amelyet a zár felpattanásaként fogunk fel + hangos (zöngés) szakasz (rojiocoBan­tacTb) amelynek 1 — 2 periodikus rezgés felel meg. A hangos szakaszok teszik lehetővé a mássalhangzók megkülönbözte­tését. A p-nél a löketszerű-zörejes és a hangos szakaszok viszonylagos hosz­szúsága 16 + 8 ezredmásodperc; a t-nél 17 + 6, és a k-nál 48 + 3 ezred­másodperc.) DUKELSZKIJ módszerének lényege tehát abban áll, hogy különböző eszközök segítségével kijelöli a beszédfolyamat akusztikai síkján azokat a­szakaszokat, amelyeket az emberi érzékelés különböztet meg egymástól. A szerző munkája bevezető részében szól arról, hogy olyan „módszereket akar alkalmazni, amelyek segítségével a nyelvi elemektől függetlenül a beszéd­folyamat minimális rövid szakaszokra tagolható." Felmerül a kétely: valóban függetleníteni tudta-e a szerző a szakaszokat — a szegmentumokat — a „nyelvi elemektől"? Hiszen abban az esetben, ha az akusztikai „egységre" — a szegmentumra — való tagolást az emberi appercipiáláson keresztül jelöljük ki, akkor akarva-akaratlanul az emberi „intuícióra" épül az objektív módszer. Mindez bizonyos kételyre ad okot: vajon az effajta szegmentálás valóban olyan egységekre bontja-e a beszédfolyamatot, amelyeket fel lehet majd használni a gépi beszédfelismerési rendszereknél.

Next