Nyír, 1868 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1868-09-19 / 38. szám

II. évfolyam. Szerkesztői és kiadó iroda : NYIREG­YHÁZÁN,­­Széna-tér 121 -ik szám alatti házban. Bérmentetlen levelek el nem fogadtatnak. Nyílt tér alatt 30 kr. bélyegdijon kívül minden négyszer h­arlálozott garmond-íorért 21> kr. e. e. fizetendő. Szombat, szeptember 19. 1868. Előfizetési díj küldve Hirdetései dija: minden hathasábos petit sor egyszeri iktatásánál 5 kr., többszö­rinél 4 kr. Bélyegdij 30 kr. SZABOLCSMEGYE ÉS A HAJDN­-HERtLET KÖZLÖNYE. Külföldre nézve kiadó-hivatalunk számára Hirdetményeket elfogad . Zeisler ,VI. ,1’esten. 38. szám. Villámhárítót a tetőre! így riadoz a „Nyír“ 22-ik szá­mának czikkírója. Tetőt, uj fedeles országhirü ven­déglői állásunkra, mert ha késünk vele , a szuette fedél összeroskad s em­berhalál lesz. Na bizony! mondják többen, miért e nagy lárma? Kisz állásunk fedele meg jó, daczolhat pár évig az idő vas­fogával ! Csak biztassuk magunkat minek is hagynók el az ősi szokást. Minek a szükségtelen [kiadás ?! ügy van! Hanem aztán ki felel a bekövet­kezhető veszélyekért?! Egy vihar kell csak s a roncsolt tető melyről a cserép m­ár potyog — romban hever. Pedig hát ez nem idétlen lárma. Csak körül kell tekinteni, s belátjuk, hogy az uj fedél égető szükség. Villámhárítót a tetőre! Aztán el azzal a piszokkal a szeméttel a nagy vendéglő környezetéről, vagy addig várjunk m­ig az összegyűlt szemétből „pyramid“ emelkedik?! Hát nem lehet a „talyigás gárda legényeit“ arra szorítani, hogy az etetések által okozott szemetet ha­lomra hordják, esténkint eltakarítsák. Nem lehet az etetgetésekre a város helteren tilalmazni?! Vagy örökösen térdig érő sze­m­eiben fogunk gázolni?! Villámhárítót a tetőre! villámhá­rítót azon nagyszerű csarnokokra me­lyekben a legközelebbi országos vásár alkalmával a vásár bíróság... guggolt (székhelyét tartá). Uramfia mi nem történt velünk, hogy derék debreczeni szappanos (ezi­­vis) barátunk 3 font szappan helyett 2 font és k­i­latot adatott, de a pénzt 3 fonttal felvette, a vásár­bíróság előtt e hallatlan zsarolásért panaszt akar­tunk emelni. . . hát — most jön a java — az alacsony gerendázat, az igazság utáni bujkálásunkban... fel­tartóztatott. Persze... beljebb nem hatoltunk, hanem neki estünk a kút melletti ta­posó kádnak s hideg vízzel borongat­­tuk... fejünket. Ezt kiheverve, a kapitány úrhoz ballagtunk. Brrrrr... uraim! hát ürgék a vá­rosi elöljárók hogy ilyen residentiák­­ban kénytelenek ülésezni ? hiszen ezek a „putrik“ valóságos kínzó kamarák! Aztán az a távolság egyik helytől a másikig. Hiszen ha ez így tart, a gyors közlekedés czéljából távirdai hu­zalt kell e két székhely között létesí­teni, vagy külön postát tartani, é s mennyivel többe kerül majd ez vagy a két táviró hivatalnok ellátása, mint az e czélra felállítandó épület. Na ez ugyan szép lesz, a meg­nyitásra elmegyünk. Hanem azért ne siessünk, várjunk még egy kicsit, tessenek elfogadni a mi találmányunkat, ez is eladó mint a cserépgyári épület — illendő díjért megmondjuk, mi módon lehet a vásári hírősé­g teendőit „Gros“ helységéből elintézni. Ad vooem cserép és téglagyár! A Nyír 35. számának névtelen czikk­irója a „városi téglagyár hasznosítá­sát“ tárgyazó czikkében eléggé kifejtő azon előnyöket s hátrányokat, melye­ket úgy a házi valamint a haszonbéri kezelés nyújt, a Nyír 36-ik számában (vegyes hírek között) olvasuk, hogy városunknak a téglagyár házi kezelé­sére nincs elegendő pénze, az régi do­log (fájdalom egyébre sincs) de hát kérdjük ha a haszonbéri kezelést fo­gadjuk el, mi lesz a bérlet tárgya? A jog nem . . . mert téglát, cse­repet, vályogot gyártani bárki is jo­gosítva van. Más tehát nem lehet mint a cse­­répgyári épületeknek elkeresztelt egy pár „viskó“ melynek bérösszege leg­feljebb pár száz ft lehet. Bezzeg ezzel majd ki­fizethetjük 60,000 frt adó hátrányunkat. Hát aztán ezért az egy pár 100 frtért bevágjuk útját, városunknak az épitkezésekbeni haladását! Most 14 frt a téglának ezre, s mert nem drága, a szegényebbek is épít­kezhetnek, a bérlő 24—30 írtért adja a téglának ezrét, a cserepet pedig még drágábban­— akkor... akkor majd vakarhatj­uk fejünket Hogy a házi kezelés eddig hasz­not hajtott kétségtelen legalább a be­fektetett tőke Ga­o kamatja mindig megkerült sőt a forgalom nagyságá­val több is; ám tessék erről bárkinek is meggyőződést szerezni. Nem itt szőrit a csizma, s nem itt rejlik a baj, hanem ott keresendő az, hogy roszul gazdálkodunk. Nagy kamatra kölcsönt veszünk, aztán túlságos atyáskodási bőkezűség­gel kiadjuk 6%-ra s mikor fizetni kell — hogy pénzünk nincs, — haszon­bérbe akarjuk adni még a levegőt is, s megfosztani polgártársainkat ama jótékonyságtól, melyet „áldozat“ nél­kül fentarthatnánk. Több is veszett Mohácsnál! Isten velünk! Valamit a tak­arék­iuugtárakról megyei szempontból. (Vége.) Alkalmazva már ezeket hazai vi­szonyainkra, lehetetlen első pillanatra fel nem ismernünk, hogy mi e primitív állapotokból minden hátramaradásunk mellett is, már kiemelkedünk. — Ná­lunk a népesség kivált az ország észak és délnyugatán már elég si­k­x; van a nagy városok közt előkelő helyet fog­laló székvárosunk s forgalmi közpon­tunk; vannak díszes vidéki városaink, s élénk üzleti piaczaink, van gőzhajó­­zásunk, vannak vasutaink, s legalább csirájukban feltalálhatók nálunk mind­azon intézmények, melyek a nyugati civilisátio vívmányaiként dicsőittetnek; és naponkint sűrűbbé szövődnek mind politikai, mind társadalmi, mind nem­zetgazdászati életünk körül azon kö­telékek, e melyek ama müvelt népek szövetségéhez szorosabban fűznek s elismert tagjává avatnak bék­ünket. E szövetség pedig épen közgaz­­dászatunkra, melynek köréhez a szó­ban forgó intézmény is tartozik, gya­korolja a legmélyebb befolyást; s ér­vényesítette már is azon rendszert, melynek főrugója s éltető eleme a mi­nél élénkebb csere, s ehez képest fő­rangja a csereérték szaporítása; a mi természetszerűleg a pénznek mint leg­hatalmasabb csereértéknek s legtö­kéletesebb csereeszköznek túlsúlyára vezet s mindenütt a pénzbeli művele­tet és közvetítést jutatja uralomra. A közmagtáraknak, avagy­is kétes eredményű intézményét tehát már csak azért is egy meghaladott fejlődési fok szüleményeinek kell tartanunk, mert ez nem a pénzbeli kezelésen, hanem a természetben való tőke gyűjtésén alap­szik, tehát­ ennek minden hátrányaival is bír. A párhuzam legvilágosabban tün­teti fel ezen hátrányokat s emeli ki a pénzbeli gazdálkodás előnyeit az épen vizsgálatunk tárgyává lett intézmény­nél is. Álljanak tehát szemben mindket­tőnek sajátságai. A gabona nagy kültérben arány­lag csekély értéket képvisel, tőkésítése tehát roppant költségbe kerülő épüle­tek felállítását feltételezi. Ezeknek fen­­tartása a kezelő és ellenőrző személy­zet díjazása, az értéknek jó részét el­nyeli, más része már a kezeléssel ön­magában is beapad, az ellenőrzés ne­hézsége mellett pedig a sikkasztások révén s több kevesebb elszivárog. E mellett a gabona rövidebb időszakok­ban is nagy áringadozásnak van alá­vetve, mi nem csak folyton kétessé te­szi a tőkeérték állását, de fölötte meg­nehezíti a kezelést is. Ha ugyanis a begyűlt gabona­készlet eladásánál a piaczi árak kedvező állása vétetik zsi­nór­mértékül, akkor veszélyeztetik a czél, mert épen a beköszöntő ínség ta­lálhatná a magtárakat üresen, ha ellen­ben az új termés kielégítő eredménye váratik be, akkor rendszerint veszte­séggel, és a tőke apadásával jár az ela­dás. Végre a gabona, azon idő alatt, m­ig a magtárban tartatik, holt tőkét képvisel s kamatozatlan hever. Ellenben a pénz kis terimével nagy értéket s tartósságot egyesítvén, őrzése könnyű és költségtelen, a ke­zelésben semmi fogyatkozásnak alá­vetve nincsen; biztosan ellenőrizhető; érték ingadozást csak hosszabb idő­szakban szenved; kikölcsönözése egy­szerű és ennélfogva gyümölcsözése is szakadatlan. Ez összehasonlításból ki­tűnik, hogy kiváló gyűjtő erővel csak a pénz bír, s hogy az önszü­kségünket túlhaladó productio és tőkemegtaka­­rításnak legolcsóbb s legsikeresebb módja : a pénzbeli. Ha továbbá fontolóra vesszük, hogy általános ínség nincs is, vagy csak századokon át fordul elő, a vi­szonylagos szükség és bőség közti kü­lönbséget pedig a forgalmi eszközök folyton haladó tökélyesedése mindin­kább kiegyenlíti s egyenlőbbé teszi egyszersmind az árakat is különböző helyek és vidékek közt, s igy a bőter­­mésü országot a szükölködőnek mag­tárává alak­it­ja át, a minek fényes pél­dája nagy szel­ü gabonakivitelünkben épen legújabban tárul szemünk elé, ak­kor arról is meg kell győződnünk, hogy az ínségesek ellátásának legolcsóbb módja is a pénzbeli vagyis a piaczi vétel, s legjobb magtár az angolé a jól megtelt zseb. Mert ha számításba vesszük azt, hogy ínség nem minden évben van, hogy tehát, a magtárak készleteinek nem minden évben hanem talán csak minden 10—15 évben vennénk hasz­nát, ellenben az azzal járó s font kö­rülirt tetemes veszteségeket minden évben szenvednénk, akkor könnyű be­látnunk hogy a magtári tőke legalább is két vagy háromszor annyiba ke­rülne, mint a pénzbeli, mely kamatok kamataival ugyanazon idő alatt meg­kétszerezi magát. Két vagy háromszo­ros áron pedig a legnagyobb ínség­ben is vehetünk ugyanannyi mennyi­ségű gabonát s akár Amerikából szál­líthatjuk azt ide. Ez oka, hogy mig ily szállitások a nyugateurópai államokban majd­nem rendesek : takarék-magtárakat egyikben sem látunk keletkezni, már­pedig ott mindent, mi haszonnal jár, kiaknáz a fürge vállalkozó szellem s létrehoz a bőségben meglevő tőke. A szabad forgalom tehát itt is az egyedül helyes közvetítő, s a magtári intézmény csak zavarólag hatna arra. Vegyük fel csak például, mily ki­­pótolhatatlan veszteséget és romlást árasztott volna az ránk, s miliő zavart okozott volna az a külföldnek is, ha mi a tavali gabnakivitel alkalmával a jövő felöli aggodalmunkban és előre­­látáskép, gabonafeleslegünket a for­­galom elől takarékmagtárakba zártuk !? O volna el. Nem állítottuk volna-e ezzel fel egyikét a forgalom ama nevetséges korlátainak, melyeknek mielőbbi tel­jes ledöntésétől várjuk anyagi felvi­rágzásunkat. S nem mosolyogna-e a külföld méltán kiskorúságunkon, ha pénzerőnk gyarapítására kínálkozó ez alkalom elől önmagunk zártuk volna el az utat Ha tehát megengedjük is, hogy kisebb körben, egyes helységekre al­kalmazva, haszonnal létesíthetők ilyen takarékmagtárak, ha elismerjük is, hogy különösen a termelők ily c­élú magán egyesületei, a mennyiben ta­karékosságra szoktatnak és megszo­rult kisebb gazdákon vetőmag előle­gezések, által s egyéb módon segíte­nek, üdvös hatásúak lehetnek , na­gyobb arányban, jelesül pedig megyei takarékmagtár alakjában és keretében

Next