Nyugat, 1931. július-december (24. évfolyam, 13-24. szám)
1931 / 24. szám - Mohácsi Jenő: Irodalmi szabadság: egészséges nép
IRODALMI SZABADSÁG EGÉSZSÉGES NÉP Kedves Babits Mihály, több hónapja annak, talán éppen Szellemtörténet című tanulményod olvasása közben, hogy földerengett bennem egy kérdés, melyre azóta meg tudtam felelni magamnak, bár még nem kielégítő módon. Mivel azonban erre a kérdésre egyelőre senki másnál, akit ismerek, egészen megnyugtató választ nem kaptam, meg kell elégednem azzal, amit diszciplinálatlan, rapszódikus gondolkozásommal kisütöttem. Föltűnt nekem, hogy az irodalom szociológiai szemlélete, melyet te igen jogosan kiküszöbölendőnek tartasz az irodalomtörténet módszerei közül, eddig nem foglalkozott egy olyan szemponttal, mely éppenséggel szociológiai fontosságú. (Rossz néven ne vedd, kedves Babits Mihály, hogy újnak tetsző ráeszmélésemet neked mondom el, aki azt vallod, amit én véled, hogy az irodalomnak külön élete és normái vannak, minden szociológiától függetlenek.) Arra gondolok (és ne vess meg érte, hogy minden bevezetés nélkül rögtön ezzel a banálisnak hangzó meghatározással kezdem), hogy az irodalom a nép szervezetének egyik fontos életműködése. Engedd meg, hogy az irodalmat, most, amikor belekontárkodom a szociológiába, valami hipotetikus igen tág értelmezésben vegyem. Irodalom alatt hadd értsem mindazt, ami megjelent nyomtatásban, de azt is, ami nem jelent meg nyomtatásban és csak írásban van meg. Irodalom (most nem az irodalmi értékű irodalmat tekintem) nemcsak a könyv, hanem a folyóirat, az újság, a plakát, a röpcédula is, de azon kívül a meg nem jelentetett emlékirat és a levél is meg mindenféle írásbeli közlés, de még az eljátszott színmű is. Az irodalomban, ha ilyeténképen formulázom, rettenetes hang* zavart tapasztalunk. Nemcsak arra gondolok, hogy magában az irodai* más irodalomban vannak irányok, amelyek tisztára a művészet szent öncélúsága miatt egymással harcra kelnek. Hanem arra is, hogy neki* mennek egymásnak vallásos emberek és vallástalanok, arisztokraták és polgárok és proletárok, kapitalisták és szocialisták, háborúspártiak és pacifisták, a világnézeteknek és pártnézeteknek oly furcsa és zavaros összevisszaságában, valami oly törvényszerűtlen és oktalan kiabálással, ordítozással, gajdolással és susogással, hogy a pártatlan szemlélő fejet csóválva kérdezgeti magától, van-e értelre annak az egész nek, amit irodalomnak neveztünk vagy nevezhetünk. Furcsa dolog, hogy az irodalom szociológiai értelmére engem nem elméleti embert, aki egyetemi éveim óta elhanyagoltam magamban a tervszerű gondolkozást, James Joyce Ulysses című regényének olvasása vezetett rá. Tudod, hogy ez a híres regény, melyet fél évtized óta hol agyondícsérnek, hol őrültnek és olvashatatlannak bélyegeznek, megírja Dublin ír város egy napi életét, átszűrve néhány lakosa érzék* szervein és idegein. Egészen őszinte könyv ez, mely megírja kertelés nélkül, hogy mit éreznek, gondolnak, csinálnak az emberek egy*egy pillanatban. James Joyce őszintesége nem ismer megállást a test leg* titkosabb és legmegvetettebb működései és az agy legkalandosabb előtévelygései előtt. A mű második kötetének utolsó nyolcvanöt lapja (a német fordításról beszélek) egyetlenegy mondat, vessző, gondolatjel