Nyugat, 1941 (34. évfolyam, 1-8. szám)

1941-01-01 / 1. szám - Cs. Szabó László: Kis népek hivatása

KIS NÉPEK HIVATÁSA (Program-vázlat.*) Victor Hugo nyolcvanadik születésnapján a külföldiek is hódoltak előtte. A költő akkor már az emberiség látnokának tartotta magát. Rá­szoktatta a számkivetés. Sokáig élt egy szigeten, szemközt a megőszült tengerrel, amelyen látomásai rajzottak. Sokat látott, két királyság és két császárság bukását: 1848-ban majdnem agyonverték a vörösök s 1871-ben a fehérek. Mindenkit túlélt, a családját is s úgy fogadta ünneplő házába a népeket, mint Noé apó. Főpapi botja az emberiség fölé emelkedett, szerepeket osztott. Bemutatták az angolt. «Shakespeare» felelte zengőn. A spanyolt. «Cervantes.» Aztán a többit. «A világosság», «a szabadság», bókolt az aggastyán. Egy kis nép előtt kifogyott a szép szóból. «Ah, l’humanité!» vágta ki magát. Lehet, hogy másnap fordítva emlékezett volna a jelzőkre, öreg és feledékeny volt, a szerepek kapásból jutottak eszébe. A népek másnap amúgy se kezdtek volna a szabadságért és vilá­gosságért fáradozni. A jelenet egyszerre fenkölt volt és nevetséges, de a magatartás mindenképpen tiszteletreméltó és jellemző. Európa egyik tekintélye minden népnek egyenrangú szerepet szánt, a hozzásereglő hódolatra az alkonyuló nagy század legkedvesebb eszméjével felelt. Eötvös Józsefnek vagy Wesselényi Miklósnak tetszett volna ez az ünnep. A század a megelőző századtól örökölte a népszabadítás és a népek közti egyenlőség eszméjét. Amióta Voltaire kedves, jóhiszemű vad­embere s a vadregényes Amerika jámbor követe, Franklin Benjámin megfordult Páriban, a kis népek már nemcsak Isten, hanem minden jó­érzésű ember előtt egyenlők voltak. Hirtelen jóra fordult a sorsuk. Igaz, hogy egyelőre csak a regényekben, de ezeket a regényeket tisztnövendé­kek és ügyvédjelöltek, szóval a jövő emberei olvasták. Las Casas, az indiántérítő, irgalmas spanyol pap lelke oszlott szét az emberekben; mindenki tört egy darabot a jóságból. A kis népek a nagy népek lelki­ismeretébe fúródtak, sorsukért fegyverkeztek a hatalmak, dalaik előtt megalázkodtak a költőfejedelmek. Közeledett a szabadulás órája. És egyszer eljött. Megérkezett a szabadító is: a francia forradalmi sereg. Sarcolt, akasztatott, belgát belga, piemontit piemonti, lombardot lombard, bernit berni ellen uszított. Amit papíron felszabadulásnak hív­tak, a valóságban megszállás volt. A felszabadító filozófus a felszabadí­tott nép földjén átváltozott harácsolóvá. Egy negyedszázadig hullámzott a felszabadító rémuralom Moszkvától Madridig. Kopenhága lángolt, az északolasz képtárak és sekrestyék kiürültek, a bajorok a francia jobb­szárnyon a szembenálló porosz balszárnyra lőttek, a német költők ke­nyér nélkül hányódtak hazájukban s az angol költők meghasonlottak egymással és hazájukkal. A kis népek megrettenve szétnéztek a füstölgő * Ezt az előadást a kolozsvári diákszövetkezet irodalmi estjén olvastam fel. Kísérleti léggömbnek szántam, érzésem szerint a legmegfelelőbb helyen A szíves visszhang arra bátorít, hogy olvasóimat idevágó további gondolatokra bíztassam. 1

Next