Nyugat, 1941 (34. évfolyam, 1-8. szám)
1941-03-01 / 3. szám - Disputa
102 ILLÉS ENDRE: JUSTH ZSIGMOND NAPLÓJA szerette a cousineok vihánc nyáját, önzetlenül gyönyörködött öregasszonyokban, — ezek is gyanús jelek. A sznob szót így használta: snobish, — ez majdnem döntő bizonyíték. Viszont nem vadászott, s ezt talán még késő kritikusai is javára írják. De milyen viszonylagos és ingadozó rangú sznobnak lenni! Justh Zsigmond sznob naplójában nem olvasunk olyan duzzadt öntudatú, lefelé fitymáló mondatot, amilyent Bóka László ír kritikájában. Ismét a párisiakról esik szó... «Sully-Prudhomme, Coppée, Huysmans, Haraucourt, Jean Berge, Dumas Fils, — rettenetes! Talán csak Barbey d’Aurevillyvel tudtam volna szóba állni» — írja Bóka. Talán csak Barbey d’Aurevillyvel. Pedig Bókát csak nem gyanúsíthatjuk sznobsággal? 2. Justh Zsigmond naplót írt. Bóka László húzódozik az anyagtól: mennyi viszony, válás, új házasság, emberszólás, emberi gyengeség, tévedés és tévesen megítélt esemény, mennyi jelentéktelen, szétfolyó epizód hemzseg ezeken a lapokon. Milyen nagy homokzátony, — de ha a napló egy napnak, tíz napnak, negyedévnek bizonyos hűséggel lefirkantott története, mi lehetne más, mint ilyen ijesztő homokzátony. A napló nem megejtő és nem magasigényű műfaj; olyan, mint a frissen levetett alsónemű, intim ráncokat és idegen meleget őriz. Még a remekmű is óriás szemétdomb ezen a tájon; Saint Simon feljegyzéseire gondolok. Justh egyszerűbben ír naplót: a naptárra, a véletlenre és meghívásaira bízza magát és olvasóit. A vas íze, múlt szaga volna ennek az anyagnak? Én inkább felfedező útnak, kalandnak érzem. Amit emberekről és emberek kapcsolatairól feljegyeztek, a megbízható értesítést, a lényeget és a részletet — azt hiszem, sokadmagammal — mindig szívesen fogadtam. Proust nagy anyagában izgalommal olvastam Odette selyemmel bélelt, gazdag ruháinak leírását, s Justhnál megfogott Batthyányék vagy Sarah szalonjának berendezése. Mi volna halott Justh anyagában? Az embereket, a kort, ha jó betűk anyagába öntötték őket, nem porlaszthatja szét az elmúlt vagy múló idő, — fölöttünk élnek ők. Justh naplóját úgy olvastam, mintha egy nagy kosár most fogott rákot borítottak volna ki előttem: a zöld csalánlevélhalomból éppen a százfelé nyüzsgő, eleven akarat és igyekezet fogott meg. 3. Ha portrét rajzolnék Justhról, nem a sznobot ragadnám meg benne, nem is a nemes «álmodót», — a példát: úgy élt, ahogyan egy regényírónak (minden regényírónak) élnie kellene. Azt hiszem, éppen ezt nem értette meg Bóka. Az életformát. Hogy mindig sietett, figyelt, jegyzett, jellemeket, hibákat, vitákat, korhadó és keményedő állapotokat tapogatott, — hogy telhetetlen volt. Nem szeretném, ha bárki félreértene. Nem úgy élt, mint egy újságíró, — nem ezt mondom. A riporter lohol, ő nyugtalan volt. És ebben a nyugtalanságban égett el. Naplójának második része, a hazai oldalak, a legérdekesebb magyar társadalmi regény nyersanyaga. A hiányzó regényé, amely a magyar vezető osztályokat mutatná be. Amíg csak jegyzeteket ír ehhez a regényhez, addig Justh izgalmas ígéret: jegyzetei úgy lobognak, olyan kétségbeesett, vad, összeeső piros lánggal, mint a szalmatűz. De a regény másfajta lobogás: nagy, kemény bükkhasábok pattogó, kényelmes, elnyúló lángolása. Ez az erő és ez a tűz teljesen hiányzott Justhból. Amikor Naplója és élete figuráiból meg akarta írni azt a bizonyos döntő, hiányzó regényt, nem végzett magasabb és nemesebb munkát, mint bepomádézta és sima hajviseletbe nyalta borzas jegyzeteit. Mi