Magyar Csillag, 1943 (3. évfolyam, 7-12. szám)
1943-04-01 / 7. szám
HARMINC ESZTENDŐ (2. közlemény) A KÉPTÁR ÉS A TÓPART A háború után anyámmal kimentünk Münchenbe. Este érkeztünk meg s a Glaspalast mögé szálltunk, egy özvegyasszonyhoz. Törékeny, félénk, patyolatfehér öregasszonyka volt; a gond s a munka lecsiszolt róla minden földi bűnt. Talán az ő homályos emléke igazított későbbi bolyongásaimon hasonló megszentelt nénikékhez. Anyám ébresztett föl másnap, őt azonban alighanem Feri bácsi szelleme költögette a nagy és nevével. Elérkezett a rokoni látogatás napja. A fényes rokon a Régi Képtárban várt. Ami ezután történt, olyan, mint egy ütközet zavaros emléke. Négy gyors lövésre emlékszem, egymás után érték a szívemet. Rogier van der Weyden oltárképe, Burgkmair szent Jánosa, Dürer négy apostola s Grünewald szent Móricza volt ez a négy találat. Azóta is képtárról képtárra üldözöm ezt a leírhatatlan pillanatot. Művészetet láttam, de nem a művészet dúlt fel. Egy mitikus világ suhogott körülöttem, az a nagy kereszténység, amely meséstől, Madonnástól, vízióstól s három királyostól belezuhant a XVI. század szörnyű szakadékába. Egy Rubens-kép előtt riasztott ránk a zárás. Anyám rámnézett s elnevette magát. Aznap elfelejtettünk ebédelni. — Erre a napra bort kell inni — mondta kipirulva a kapuban. S addig bolyongtunk, amíg a sörözők helyett egy eldugott borozóra akadtunk. Aznap megint elárulta a Luther-képet. Beleszeretett a legkatolikusabb festőbe, Rubensbe. Intelem, sőt ítélet volt máskor az összevont szemében. Ez a szem most megtelt a hús örömével, szép szőke emberfürtök mosolyogtak benne. S én éppen aznap nem tudtam visszamosolyogni; más, zordabb világban volt dolgom. Én is a Képtárból hoztam magammal azt a világot. öt éve veszett el Erdély, öt éve voltam «magyarországi» lakos, de nyaranta még hónapokra hazajártam a kihalt házba. Majdnem minden lakója utánahalt a háborúnak. Erdélyi barátaimtól jórészt elszakadtam s így elszakadtam az élettől, a nagy kötelességektől és kicsi örömöktől is. A lélek elvesztette a súlyait, eltévedve repdesett a fájdalomban. Az erdélyi fiúkat népükhöz csapta a vihar, engem, a kiszármazottat két háza fölött kergetett s a végén a haláltánc képéhez csapott. Fennhangon olvastam János Jelenéseit az üres házban, döghalált kívántam a földre. Ezekről az érzésekről sose beszéltem eddig, ma már rendtartóvilágom alatt rázzák a láncukat. De nem voltak mindig láncon, ők irányították az életemet tehetetlen bosszúvággyal egész Európa ellen. Most már megértik, mert nem lehetek Erasmusszá. Nem kezdtem úgy, mint ő. Nem kezdtem szelíd emberbarátsággal, szerteszét mosolyogva egész Európán. Az Apokalipszis négy lovasa előtt futottam, serdülő kengyelfutójuk voltam. (Félek, hogy az új fiatalok is azok lesznek a második világháború után.) Lehet, hogy éppen e négy bibliai lovas emléke hajszolt, amikor később, férfifejjel kapkodva és izgatottan végigleltároztam Európát. Előlük mentettem volna azt, amire Erdély elvesztése után ráküldtem őket. Azon a nyáron még fülemben kopogott a patájuk. Feltört az első négy Pecsét, az ég alján a fehér, a vörös, a fekete s a sárga ló vágtatott. Ebben a lelkiállapotban találkoztam mindjárt az első müncheni reggelen egy apokaliptikus század képeivel, Altdorfer, Burgkmair, Cra-