Orosházi Hírlap, 1958. április-június (3. évfolyam, 14-26. szám)
1958-04-03 / 14. szám
Éljen a szocializmust építő magyar nép és hazánk, a Magyar Népköztársaság Tíz esztendővel ezelőtt államosították a Barnevált Valamikor Bernardinelli Lajos, majd Fleissig, Fiesser, végül Klein és László volt az Élelmiszer és a Vadkiviteli Vállalat tulajdonosa. Rossz emlék ma már ez csupán, de még mindig ökölbe szorul Kaluzsa János keze, amikor ezekre az időkre gondol. Feleségével együtt dolgozott a vállalatnál. Napi 12 óra volt a munkaidő, de sokszor kellett túlórázniok is. A túlóra azonban benne volt a ..hónapban, így hát társadalmi munkának számított volna, ha nem a tőkés vágja zsebre a munka értékét. Akkor a heti munkabére 11 pengő 40 fillér volt. Ebből az összegből a havi lakbérre sem jutott. Munkaidő alatt kisgyermeküket ismerősöknél helyezték el, ami szintén igen költséges dolog volt. De, hogy lehetett volna „napközibe”, amikor ilyen nem is létezett?! Hát bizony kettőjük kérésééből is csak a legszűkösebben éltek. De a dolgozó emberek bőrén meggazdagodott tőkés urak a munkafeltételekkel sem törődtek sokat. Bűzös, egészségtelen helyen történt a kopasztás, a védőruházat pedig egy zsákdarab volt. A baromfiból kifolyt vér beszívódott a zsákköténybe és megbüdösödött. Ebédidő nem járt Ha munka közben volt egy kis idő, ládára, véres padra ülve fogyasztották el sovány, kis ebédjüket a munkások. Öltözőül férfiaknak és nőknek együtt egészen kis helyiség állt rendelkezésre, melyben egyetlen vízcsap volt. A leggyakrabban véresen, tollasan, piszkosan ment haza a munkás a munkaidő után. A munkában szerzett piszkot, szennyet, tyúktetűt, otthon távolította el magáról. Természetes, hogy a tőkésnek nem okozott gondot az üzemi baleset, a táppénz, az anyasági segély, a szabadság, üdülés, napköziotthon és egyéb munkást érintő kérdés sem. Aztán, aki megöregedett, koldusbotra jutott. Ez volt a nyomorultul leélt élet betetőzése. 1945 itt is véget vetett a tőkés garázdálkodásnak. Igaz, hogy még ő maradt az üzem élén, de az elemeit már nem folytathatta kénye-kedve szerint. A szovjet hadsereg felszabadító harca nyomán lehetővé vált, hogy a Kommunista Párt megrendszabályozza a tőkéseket és fokozatosan félreállítsa őket az útból, 1948 március 25-én az államosítással pedig végkép a munkások kezébe került a vállalat. Aznap Gulyás János, a vállalat egyik munkása felkereste a két tulajdonost és közölte velük: „A vállalatot államosítottuk. Miénk az üzem, Önök a telepre sem léphetnek be! Munkájukra a dolgozók nem tartanak igényt!" Ezzel az ügy lezárult. Klein és László elhagyták az üzemet és sohát oda vissza nem lértek többé. ► Szikora József munkás lett az első igazgató. Több milliós adóssággal és résziben lebombázva került a munkások kezébe az üzem. Súlyos örökség volt, de azóta a munkások keze munkája nyomán óriási fejlődés történt. Kaluzsa János már 49 éves. Ma is a Barnevál munkása. Havi átlagkeresete 1700 forint, amihez hozzá kell számítani a havi 40 forint vásárlási kedvezményt, az ebéd-hozzájárulást, az évvégi nyereségrészesedést és egyéb kedvezményeket, amelyeket az állam minden dolgozó részére biztosít. A munka egészséges, világos, tiszta munkatermekben történik. Külön férfi és női öltöző, fürdő, zuhanyozó áll a dolgozók rendelkezésére, hogy munka után felfrissülve, tisztán, emberhez méltó módon térjenek haza családjukhoz. Az üzemi konyha kifogástalan étkezést biztosít mindenki számára. Minden munkásnak évenként 12—24 nap fizetett szabadság jár. Évenként 20—30 személy nyaral az ország legszebb vidékein, ahol eddig csak a tőkések, a kiváltságos urak számára volt hely. Az államosítás óta beállított gépek is a dolgozók munkáját könnyítik meg. Aztán még sorolhatnánk... de talán elég annyit mondani, hogy az államosítás óta közel 10 millió forintot invesztált ebbe az üzembe az állam a dolgozók munkakörülményeinek és szociális helyzetének megjavítása érdekében. Kaluzsa Jánossal még ma is együtt dolgozik Gulyás János, Lénárd György, Bódi József, Szökő Antalné és még néhány régi munkás. Jól emlékeznek a régi időkre és sokszor elbeszélgetnek erről. Körükbe bevonják Szabó Gézát, a vállalat igazgatóját, akinek az élete hasonló volt a többiekéhez. Ezért is alakult ki igazi elvtársiasság, őszinte barátság a dolgozók és az igazgató között. Minden április 4-én visszaemlékeznek... A szovjet hadsereg, soksok szovjet ember, szovjet hős vére árán lettek szabadok ők is. És ezt soha nem felejtik el. Nem felejtünk! Ma,amikor ünnepeljük hazánk felszabadíasának, függetlenségének 13. esztendejét, gondoljunk arra, hogy 1956. októberében az ellenforradalmárok éppen úgy meg akarták semmisíteni a Magyar Népköztársaságot, mint ahogy meghiúsították 1919-ben . Mami történt volna? Tudjuk, hogy 1956. október 23-a óta egészen a gyár Tanácsköztársaságot. Hogy szovjet hadsereg bejöveteléig listákat készítettek, amely nem mondott mást, mint ami 1920-ban, a Tanácsköztársaság bukása után az akkori ideiglenes, majd állandó kormány kimondott a haladó emberekre. Idézzünk ezek közül: Peyer Károly, akkori belügyminiszter titkos rendeletet adott ki a kommunisták letartóztatására. A rendelet többek között kimondja: „Mindazok, kiket a proletárdiktatúra idején alkalmaztak, Peyer szociáldemokrata miniszter rendeletére elbocsátottaknak tekintendők" (lásd* 1956. október). De menjünk tovább: Miért védték a termelőszövetkezeti tagok, a parasztok a saját földjüket? Nyilvánvaló gondoltak 1919. augusztus 7-re, miszerint a Fredrik-kormány kimondta, hogy „A tanácskormány által kiadott összes rendeletnek az 1. §. alapján a földbirtokok köztulajdonba vétettek. Mindezek hatályon kívül helyeztetnek.” Vagy, ha tovább megyünk. Az ellenforradalmi kormány kifogásolta azt, hogy. ..A kommunista uralom a munkabérekét minden téren oly magasan állapította meg, hogy azok a jelenlegi minden termelést lehetetlenné teszik és ezzel a közélelmezést a legkomolyabban veszélyeztetik." Erre a következő rendeletet adták a többi között, ami Orosházán is különösen a napszámbérből élőket nagyon súlytotta: A napszámbéreket a következőkben állapították meg. ..Augusztus kora férfi: 15 korona, nő: 10 korona, gyermek: 1 korona, szeptember hóra: férfi 12 korona, nő: S korona, gyermek 4 korona. Természetes, ezek a rendelkezések nemcsak gazdaságilag érintették az akkori haladó embereket, azonban a testi épségük sem volt biztosítva. Mutatja az a jegyzőkönyv, amely 1919. augusztus 5-én készült a Prónai-különítményről. A többi között ezeket mondja: „A kommunistákat kiszolgáltatván bizonyos személy által, a foglyokat a fogház udvarán a Prónai különítménynek a letartóztatásban volt kommunisták és egyéb foglyok legnagyobb része embertelen megkínzásban, megcsonkításban részesült. Volt, akinek a fejbőrét elevenen lenyúzták, volt, akit megégettek és különben is olyan furkós és tüskés botokkal verték őket, hogy akik a kínzás után életben maradtak, azoknak a felépüléséhez is igen hosszú idő kellett." Sokan felépültek, sokan felébredtek és ma, amikor emlékezünk felszlabadulásunk 13. esztendejére, ezekről sem felejtkezzünk meg. Több mint egy évet vesztettem az életemből... Áddsz Antal, Orosháza, Külső hosszú sor 32. szám alatti lakás nemrég jött haza „Nyugatról“, ahová az ellenforradalom idején sok magyar embert kiesett a megtévesztő propaganda. ő is egy volt a sok közül. Több, mint egy évet töltött kint. Testileg-lelkileg megtörten jött vissza. Hogy miért? —* Erre ő maga ad választ: „Az osztrák határt 1956. december 13-án léptem át. Mindjárt táborba kerültem, ahol már sok disszidált magyar volt. Olyan volt ez, mint valami fogolytábor, ahonnan ki sem mehettünk. Nem bántottak, de valamiféle másodrendű lényeknek tartottak bennünket. — Már itt kezdődött a csalódásom. Szerettem volna visszafordulni, de olyan rémhírek terjengtek, hogy mindenkit agyonlőnek a határon. Féltem, nem mertem visszaindulni. Pedig a honvágy... igen, már akkor éreztem, hogy ezt nem sokáig bírom. Aztán egy csoporttal Angliába utaztam. Február 13-án zárt vasúti kocsiban elutaztunk 140- en Doverbe, ahonnan ismét táborba szállítottak bennünket. Itt a konyhában dolgoztam, majd május 14-én Londonba, egy élelmiszergyárba kerültem. Keresetem heti 10 font volt, ami látszólag igen nagy pénz. De ha az életfenntartás költségeit számítom, akkor az a következőképpen nézett ki: lakbér heti 2 és fél font, étkezés 2 és fél font, autóbusz 1 font, adó 1 és fél font, biztosítás (OTI) 7 schilling. Mindez közel S fontot tett ki, tehát maradt 2 font. Október 15-én beteg lettem Betegségem alatt a biztosító 2 fontot fizetett. A megtakarított pénzemből éltem, mert ez még a lakbérre sem volt elég. Aztán egy másik munkahelyet kerestem, de ott még kevesebb volt a keresetem. Karácsonykor ismét megbetegedtem. Teljesen tönkrement embernek éreztem magam, néha már az öngyilkosság gondolatával foglalkoztam. Még a munkások is lenéztek, semmibe vettek. Fojtogatott az állandó köd is. De a legkeservesebb a mindinkább fokozódó honvágy volt, mely szinte az őrületbe kergetett. — Annyira leromlottam fizikailag, hogy mán élőhalottnak néztem ki. Akkor aztán elhatároztam, bármi lesz, hazajövök. Felkerestem a londoni magyar követséget, a többi aztán már gyorsan ment. — Amikor pedig a magyar határt átléptem, letérdeltem és sírva megcsókoltam a hazai földet. Hát így volt... Több mint egy évet vesztettem az életemből'" — fejezte be az emlékek hatása alatt egész testében remegve Adász Antal. IVÁN ÉS MISKA 27 éve a Barnevál munkása Lénárd György. Sok keserves éven át dolgozott itt a felszabadulás előtt. Egyike annak a sokezer munkásnak, aki kiszolgáltatottja volt a tőkés kényekedvének. Napi 12—16 órai munkával sem tudta megszerezni önmaga és családja számára azt, ami a létfenntartáshoz szükséges volt. Nyomor, koplalás, jogfosztottság — ez járt neki! Míg a tőkés zsebében csörgött az arany, ő aprópénzen tengette reménytelennek látszó életét. De azért... azért néha úgy gondolta, mégsem reménytelen. Valamire várt, valami változásnak történnie kell!.. Töprengett sokszor magában. Még nem tudta akkor, hogy ez hogyan következik be, de egy szép napon... Erről a napról azonban hagyjuk Lénárd Györgyöt beszélni. „Csak néhányan voltunk aznap az üzemben. A lakosság egy része — a propaganda következtében — félt a szovjet csapatoktól. A város csendes volt, az emberek behúzódtak lakásukba. Mi különös szorongással vártuk őket. Sokat hallottunk róluk. Politikailag nem voltunk képzettek, de az életünk megtanított arra bennünket, hogy meg tudjuk különböztetni a rosszat a jótól, a becstelenséget a becsületességtől, a gazságot az igazságtól. A bérharcok során hallottunk arról, hogy a Szovjetunióban ezek a fogalmak már tisztázódtak. A munkásosztály ott már rendet teremtett ezekben a kérdésekben. Mégis szorongással vártuk a szovjet csapatokat, a szovjet munkásokat és parasztokat. Nem a félelem váltotta ezt ki belőlünk, hanem az első találkozás olyan emberekkel, akik már más viszonyok között nevelkedtek, éltek és más a gondolkozásmódjuk. Vajon hogyan fogjuk mi megérteni egymást? Aztán még egy: Hátha valami olyan esemény következik be, ami ezt a találkozást meghiúsítja? — Igaz, már itt vannak nem messze. Még néhány perc és talán az első katona belép az üzembe. ...És egyszer csak ott volt két géppisztolyos szovjet katona. Mosolyogva jöttek. Kezet ráztak velünk. Valahogy nagy nehezen megértettük az első kérdésüket ! Csak ti vagytok itt? — Rágyújtottunk. Hamarosan megtudtuk, hogy az egyiket Ivánnak, a másikat Miskának hívják. Aztán kézzel-lábbal mutogatva társalogni kezdtünk. Megérttettük velük, hogy a tulajdonos csak azért nincs itt, mert valami balsejtelme támadhatott és jobbnak látta, ha egyelőre nem mutatkozik. Magyarázatunkra hangos nevetés volt a válasz, ők pedig megnyugtattak minket: így van ez rendjén, a volt tulajdonosokra itt már nem lesz szükség. Később még többen is jöttek. Iván és Miska ott maradtak a többivel. Mi egy ideig továbbra is főleg velük barátkoztunk. Iván szerény, csendes fiú volt, Miska kedélyesebb, hangosabb. Munka közben sokszor találkoztunk velük, ilyenkor mosolyogva, mint régi ismerősök üdvözöltük egymást. Később a többiekkel is összebarátkoztunk. Ők is olyanok voltak, mint Iván és Miska. Mindnyájan így mondták: a volt tulajdonosra itt már nem lesz szükség! (Pásztor)