Orosházi Hírlap, 1974. április-június (19. évfolyam, 39-75. szám)

1974-04-04 / 40. szám

Nyelvi gazdagodásunk forrásai Egy eszmefuttatás nyomában A inyelv, a nyelvi eszközök használata hivatásomhoz tartozik. Ezért — a művészi élményen kívül — érdeklődéssel olvasom az irodalmi műveket, érdeklődéssel hallgatom, olvasom a nyelv használatáról, a nyelvi jelenségekről szóló jegyzeteket. Újságíró vagyok és nem a nyelvtudomány művelője, de a nyelvtudománytól kapott ismeretek vérteztek fel arra, hogy a nyelvi eszközöket tudatosan is használhassam. S amikor azt mondom, hogy a nyelv az emberek érintkezési eszköze, amikor ezzel azt is kifejeztem, hogy a nyelv soha nem különül el, nem is különülhet el a társadalomtól, a közösségtől, abban gyökerezik. Ezért olvastam fanyalogva lapunkban, a Békés megyei Népújság 1974. február 17. számában a „Nyelv és élet” címen megjelent eszmefuttatást. Több ok miatt fanyalogtam. Egyik oka, hogy idézeteik halmazát borította elém, miközben úgy is citált szerzőt, hogy az „a tőle megszokott pártossággal” írt az emberekről. De hogy miben jut kifejezésre a citált szerző pártossága, arról nem tudunk meg semmit az eszmefuttatásból, homály fedi azt. S az idézetek, fogalmak kavalkádja olyan riasztóan hatott, mintha lovakat táncoltató csoport ugratott volna elém, nagy porfelhőt keverve. Próbáltam ugyan megnyugtatni magam, hátha pamflet került a kezembe, de közben kiderült, hogy erről szó sincs. Halálos komolyan intenék az eszmefuttatás szavai, „hogy a jól beszélő és jó fellépésű tanuló akkor is kivágja magát, ha alig ismeri az anyagot.” Ezek szerint aratáskor nem az a lényeg, hogy dús kalászú gabonát csépelnek vagy szalmát, csak zúgjon a gép. (A tisztelt tanári kar most már gondolkozhat!) Mondhatom, remek bukfenc, mert ezt a műveltséggel párosítja az eszmefuttatás. S a szűkszavúságot a műveltség hiányának tudja be, s a „logikai sort” azzal is kiegészíti, hogy Budapesten hatéves gyerekeknél végzett felmérés alapján kiderített íc: ......a munkáskerületekben lakó munkásgyerekek nyelvhasználata elmarad a Belvárosban élő munkásgyerekekétől is, nemcsak az ottani értelmiségiekétől”. Magától értetődően felvillant bennem, hogy tízéves koromban a Nemzeti Színházhoz közel laktam, a Népszínház utca 19-ben, s naponta játszottam két olyan gyerekkel, akiik mellett nevelőnő volt. Mégis szűkszavú voltam, mint a két játszópajtásom közül az egyik, s az angyalföldi pajtásaim közt volt nem egy olyan bőbeszédű, hogy a Nemzeti Színház környékén lakók megirigyelhették volna, ha ezzel fémjeleztek volna bennünket Pedig mi többször voltunk mondjuk az akkori Városi Színházban, mint az angyalföldiek. Különben a szűkszavúságom máig is megmaradt. Az eszmefuttatás szerzője aligha vette figyelembe az ember öröklött jellemzőit. De ez már egy tudományághoz tartozik, nem pedig ide. Olyan oka is volt a fanyalgásomnak, hogy az idézetek halmazában szolgai átvételt kellett feismernem. Mégpedig: , ,Anyanyelvi helyzetünk egész kulturális fejlődésünknek, tehát a munkáskultúrának is meghatározója”. (Sic!) Nem volt szándékomban messzire visszanyúlni, mégis rá vagyok kényszerülve, hogy megjegyezzem: Engels a munka szerepét jelölte meg a majom emberré válásában, minek következtében az emberek érintkezési eszköze, a nyelv is kifejlődött. A munka jellegével összefüggő nyelvhasználat jelenik meg akkor is, amikor öten-hatan meghimbálják a nehéz gerendát és „hó-rukk!” kiáltással lökik fel a kocsira. S ha a nyelvi rétegződés fedi a társadalmit, ez azért van, mert attól függ. Különben a munka és a kultúra egy és ugyanazon dolognak két oldala. Azért mondjuk, hogy mindenben kétszer kell győzni: a valóságban és az emberi fejekben. Kulcskérdés, hogy mi van a fejekben és mennyi. Ha a mennyiséget vesszük, akkor tizenhét európai országot figyelembe véve, beleértve Franciaországot és Angliát is, 4—5. helyen állunk. Gondoljunk itt egyebek közt a könyvtárolvasók, a közgépiskolások számára. S azt már senki nem vitatja, hogy megtörtük a volt uralkodó osztály műveltségi monopóliumát. De a műveltség sem más, mint eszköz, hogy az ember kényszer nélkül érje el a magasabb rendű, a szocialista erkölcsiséget. S ez nagy erőket szabadít fel az alkotásra. Ergo: a kultúra kiszolgálja a gazdaságot, a politikát és fordítva: a gazdaság megteremti a feltételeket a kultúrának. Marx arról beszélt, hogy a technika az ember számára semleges, lehet utasszállító gépeket gyártani, és olyan eszközöket, melyekkel el lehet pusztítani az embereket A szocializmus természetéből fakad, hogy mi csak az anyagi javak termelését szolgáló gépeket szeretnénk gyártani, hogy ebben korlátozva vagyunk, ennek oka a kapitalizmus léte. Ennek ellenére mi a technikát a természet meghódítása eszközének tartjuk. Ugyanakkor a technika gondolkodást is jelent, tehát életünk része, a kultúra része. És már helyben vagyunk újra. Mi gazdagítja a nyelvet? Mi más, ha nem a társadalom gazdasági, kulturális növekedése? A kulturális növekedést példázzuk a könyvtári olvasókkal, a középiskolásokkal. A gazdasági, technikai növekedésről, ha mást nem is említünk, csak a mezőgazdaság, a falvak forradalmi változását, már akkor is világossá válik nyelvünk gazdagodásának forrása. Nevezetesen: a kisparcellák nagyüzemekké tágultak, ahol az egyes ekék a muzeális értékek közé kerültek és megjelentek már a fotocellás (fény hatására működésbe lépő, fényenergiát szabad elektronok mozgási energiájává átalakító készülék) traktorok és az azokat kezelő traktorosok. A egyeseket kezelő ember szókincse is természetesen a környezetéhez kötődött, miként az ősemberé, vagy a fotocellás traktor vezetőjéé. Tehát a történelmi körülményeket sutba dobni, azoktól függetleníteni a nyelvet, nem más, mint az élettől elkülöníteni. Ez pedig: fából vaskarika. Nem nehéz megérteni, hogy a fotocellás traktor vezetőjének a szókincse a környezet hatására gazdagszik. S ha már a faluról beszélünk, hol tartunk már mondjuk a jobbágytelkes paraszti világtól! Hogy ne mondjak többet: ott vannak a növénytermesztési, az állattenyésztési, az öntözési szakmunkások, szaktechnikusok, a mérnökök és így tovább. S a falvak gazdasági, technikai gazdagodása a nyelv gazdagodása, a szókincs bővülése is, hiszen az emberek munka közben, érintkezésükben használják az új fogalmakat. Gondoljunk csak arra, hogy a fotocellás traktor vezetője a fényenergiáról is tud, nem beszélve a mezőgazdaságban ma már széltébenhosszában használatos kémiai anyagokról, a nagyüzemi gazdálkodással összefüggő gazdaságpolitikai, közgazdasági fogalmak jelenlétéről. Egyik kollégám azt mondta a nyelvi eszközök használatának szintjéről, hogy „nem a farok csóválja a kutyát”. Mennyire igaza volt! S az jut erről eszembe, hogy 5-6 évvel ezelőtt vita volt az ízlésről. Az egyik vitázó azzal summázta véleményét, hogy „tudomásul kell vennünk, vannak művészethez értők, és vannak nem hozzáértők”. Következésképpen: tízmillió buta ember van az országban és néhány száz művelt. Más előjellel ugyanez olvasható ki a „Nyelv és élet” című eszmefuttatásból, melynek szerzője történetilenül hívja segítségül nyelvünk tisztogatására Kosztolányit, amikor is a század elején tett megállapítását idézi: „Csak nálunk bitang jószág a nyelv, egyetlen kincsünk, ami a mienk.” Azóta csaknem fél évszázad telt el, miközben sok minden történt: a munkásosztály birtokába vette a hatalmat, s állami tulajdonba kerültek a bányák, a bankok, a gyárak. Tehát most már nem a nyelv az egyetlen kincsünk. A történtetlenséget mutatja az is, hogy egy helyen Kosztolányitól ezt idézi:s így cifra, toldott-foldott nyelvünk előbb-utóbb elsorvad”. Amit Kosztolányi abban a korban, a század elején veszélynek látott, hál’ istennek, pontosabban: hála a nagy társadalmi változásnak, a gazdasági, kulturális életünk gyarapodásának, nyelvünk nem sorvad, hanem buzogva gyarapszik, mint a forrásból a patak. Ezt nyelvi életünkben érdemes észrevenni. Akkor is, ha azt panaszolja az eszmefuttatás írója, hogy vannak, akik nem értük meg a hivatalos iratokat, citálva azt a szerzőt, aki „a tőle megszokott pártossággal” írt ezekről az emberekről. Az a törekvés közismert, hogy a hivatalos „iratokat”, a jogszabályokat is igyekeznek közérthetőbbé tenni. S az a hivatalos irat, amely nem érthető, az abból is fakad, hogy szövegezője az igazgatást külön világnak képzeli, s a saját képére formálja a köznek szánt iratot is. Ebben még lélegzik-gyűrűzik a három évtizede teljes dölyfösségében tündöklő félfeudális közigazgatási szellem. Mert ez is örökségünk, nemcsak az egyes eké. S a dölyfösséget még nem sikerült teljesen a muzeális értékek közé tenni, mint az egyesekét. Ezért szerepe van a nyelvművelésnek is, hogy közszolgálatban levő ember élő és írott szavaiban is szolgálni tudja a közösséget, hiszen ezzel állami rendelkezéseiket tesz érthetővé. És ez elsődleges feladata. Akik ezt teszik, azoknál a bajukra, gondjukra orvoslást kereső emberek nem kerülnek hátrányos helyzetbe. Mert, ha hitelt adnánk az eszmefuttatás ama érvelésének, hogy „akik nehezen vagy rosszul fejezik ki magukat”, „inkább hallgatnak”, akkor az ügyintéző teljes nyugalommal mondhatná: „azért nem intézkedtem, mert nem fejezte ki magát az illető érthetően”. Ezek szerint valamennyien elkezdhetnénk egymásnak a szemrehányást: „Te miért nem ismered a vasesztergályosság, a gyógyítás vagy a lapszerkesztés körébe tartozó speciális fogalmakat!” Ami persze abszurdum, mert a technikai, műszaki fejlődés arányában nő a munkamegosztás. Aligha hagyható figyelmen kívül, hogy korunkban a Aikomány termelőerővé válik, míg a piramisokon a művészetek álltak, a középkorban a vallás volt az uralkodó, későbben pedig a reneszánsz hódított. Mem nem lehet a nyelvet a történelmi körülményektől elszakítva vizsgálni-művelni. Cserei Pál (JISMÍffIS 1974. ÁPRILIS 4. Épül az új Oktatási Igazgatóság Békéscsabán Nyolc előadóterem — köztük egy kétszáz személyes —, kilencven férőhelyes kollégium, harmincezer kötetnek otthont adó könyvtár, irodahelyiségek szolgálják majd az MSZMP Békés megyei bizottsága épülő új Oktatási Igazgatóságán a megyei káderképzési célokat, adnak lehetőséget a politikai, ideológiai, világnézeti ismeretek az eddiginél kedvezőbb körülmények közötti elsajátítására. Az új épület a KISZ-táborban lem (Fotó: Remény Gyula) A legtöbbet fordított szerző: Lenin Érdekes statisztikát közöl a Szputnyik című, oroszul, angolul, franciául, németül és cseh nyelven megjelenő szovjet tallózó folyóirat áprilisi száma. Lenin műveinek különböző nyelvű kiadásait összegzi 1897-től 1970-ig. Az adatok tanúsága szerint a világon a legtöbbet fordított szerző az első szocialista forradalom vezére. Az Állam és forradalom 51 országban, 356 különböző kiadásban jelent meg. A „baloldaliság” mint a kommunizmus gyermekbetegsége 49 országban 300-szor; Az imperializmus mint a kapitalizmus legfelsőbb foka 44 országban 288-szor; a Karl Marx 43 országban 209-szer; a Mi a teendő! 37 országban 160-szor , Az ifjúsági szövetségek feladata. 30 országban 147-szer; a Materializmus és empiriokriticizmus 31 országban 139-szer; A szociáldemokrácia két taktikája a demokratikus forradalomban 33 országban 129-szer, A proletárforradalom és a renegát Kautsky 32 országban 106-szor, A szovjethatalom soron levő feladata 24 országban 74-szer. Összességében hét évtized alatt — az 1971-től megjelent kiadásokat nem számítva — Lenin műveit a világ 63 országának 125 nyelvén több mintt 18 000 különböző kiadásból, ismerhették, ismerik az olvasók. Kisdobos Ki mit tud? Békéscsabán — Legyél csendben, most a Kovács tanító néni fog beszélni!— suttogta egy kék nyakkendős kisfiú az utolsó sorban, s majd hozzátette: — Én leszek a második szám a szavalásban. Március 29-én délután az ifjúsági és úttörőházban rendezték meg a békéscsabai városi kisdobos kulturális szemlét. A közel 300 fehér blúzos, kék nyakkendős pajtást dr. Kovács Lászlóné, a kisdobos szakbizottság elnöke üdvözölte. Külön teremben mondták a mesét, külön teremben szavalták a kedves és vidám vagy a szomorú verseket. A nagyteremben pedig hangszereken zenéltek, énekeltek, táncoltak, báboztak — s nemcsak a színpadon éppen szereplők, de a széksorokban ülő versenyzők is, no meg az apukák, kísérő tanító nénik is szemmel láthatóan jól érezték magukat. A március 20-a előtt minden úttörőcsapatnál megtartott házi versenyek legjobbjai szerepeltek pénteken délután, s a remélt vagy várt eredmény nem is maradt el. Aranyoklevelet kapott a 10-es iskola kórusa, szólóénekese Bálint Kati, két szólóhangszeren játszó pajtás: Kraszkó Marika zongorajátékáért, Timkó Sára pedig fuvolázásáért, a 8-as iskolából Kovács Gyuri szavalt a legszebben, prózát és mesét Szabó Évi az 1-es iskolából, Galbicsek Margit a 9-esből mondott. A verseny legnagyobb sikerét aratta a 2-es iskola kisdobosa, Born Gergely népi szólótáncával, amelyhez a zenét furulya, kanáll-villa segítségével osztálytársai szolgáltatták. Ezüstoklevelet kaptak a 8-as iskola népi játékosai és a 10-es iskola bábcsoportja — e kategóriákban első helyezést nem adott ki a Marton György zeneiskolai tanár vezette zsűri. Az aranyoklevelet érdemelt pajtásokkal még találkozhatunk: a Forradalmi Ifjúsági Napok eseményeként áprilisban több alkalommal rendeznek bemutatókat. 1—esi)