Ország-Világ, 1970. július-december (14. évfolyam, 26-51. szám)

1970-09-02 / 35. szám

Mondták, hogy ez az ügy Budapest egyik legreménytelenebb, közismert és mindmáig megoldatlan gyámügye. Sokan foglalkoztak már vele, talán túl sokan is, a Miniszter­tanács titkárságától a kerületi tanács gyámügyi és jogügyi osztályáig. Pályakezdő fiatalok és rutinosabb öregek gondolták, hogy majd ők lesznek azok, akik legalább némi előrehaladást elérnek az ügyben. Nem sikerült. Senkinek sem sikerült! Ne­kem sem. Lehangoltan ismerem be, mert nehezen mond le az ember egy szép má­niáról: „Talán majd én ...” Nehezen is fog­tam tollat, s hogy végül mégis leírom mindezt, annak egyetlen oka: az érdekelt felek és a társadalom segítségét szeretném kérni egy gyermek és jó néhány felnőtt nyugalma érdekében. Tehát: a láthatás. Ez a szépnek éppen nem mondható, de sajnos, eléggé közismert szó az elvált szülőknek azt a jogát fejezi ki, hogy meghatározott időnként láthassák a nem náluk nevelkedő gyermeket. „A láthatás módját akként kell szabá­lyozni, hogy annak gyakorlása a kiskorú érzelmi fejlődését, egészségét ne veszélyez­tesse, értelmi és erkölcsi fejlődését, tanul­mányi előmenetelét, valamint a közösségi életben való részvételét ne akadályozza... A láthatás szabályozásánál elsősorban a kiskorú érdekeit kell szem előtt tartani.. (A Művelődésügyi Minisztérium 6/1969-es rendeletéből.) A N.-ék házassága még kislányuk megszü­letése előtt felbomlott. A feleség visszaköl­tözött szülei családi házába, a férj az V. kerületi lakásban maradt. Két és fél évig húzódott a különélés, illetve a válóper. Ez alatt az idő alatt az apa többször látta a kisgyermeket; eleinte talán még a váló­félben levő házaspár sem volt bizonyos abban, hogy válásuk elkerülhetetlen. A bí­róság 1966-ban bontotta fel a házasságot. * Egy kérdés az apához: — Mikor találkozott utoljára gyermeké­vel? — Lassan négy éve lesz. Egy kérdés az anyához: — Mennyi büntetést fizetett ki „láthatás gyakorlásának megakadályozása” címén? — Összesen 7600 forintot. * Itt tartunk most. És van egy gyémánt­kemény pont, amelynél megtorpan min­denki, aki csak foglalkozik az üggyel. „Ez sem enged, az se hagyja..És van egy virágszirom-lágyságú pont, amelynél ugyancsak megtorpan mindenki: egy hét­éves kislány, a balerina lépteivel, a sírógör­cseivel és a láthatási napokon „jegyző­könyvbe vett” sikolyaival. A megtorpanás bizony érthető, mert a következő lépés, a következő intézkedés már mindig őt érin­tené, öz, aki semmiről sem tehet. Volt egy olyan javaslat, hogy indítsanak gyermekelhelyezési pert, a kislánynak az apánál történő elhelyezéséért. Ugyan! Meg­győződésem, hogy ezt a megoldást maga az apa se óhajtaná, bármennyire is szeretne kapcsolatot teremteni a gyerekkel. Valaki azt javasolta, hogy a kislányt ve­gyék állami gondozásba. No hiszen. Tessék csak elsétálni abba a csöndes, árnyas ut­cába, ahol jázmin- és rózsabokrok között áll a mamáék szép családi háza, két as­­­szonnyal, aki csak a gyerekért él, és akkor elvenni a helyet egy fizikailag veszélyezte­tett, ellátatlan gyerek elől. Nyilvánvaló, hogy nem ez a megoldás. * Gyűlnek, gyűlnek az akták. Beadványok, határozatok, értesítések. Található belőlük két-három kilónyi az apánál, az anyánál és a kerületi tanácsnál. És — mint elmérge­sedett ügyeknél szokás, amikor már min­denki úgy érzi, hogy a szónak nincs meg­bízható súlya, mindent igazolni, dokumen­tálni kell — mindenki úgy kezdi a beszél­getést, hogy maga elé helyezi, vagy át­nyújtja az iratköteget. Ezt tette az apa, az anya, a gyámügyi előadó és a jogügyi fő­előadó is. Ez természetes. De lehetetlen volt nem észrevenni a mozdulat, a módszer „kicsinyített mását”, amikor a kislánnyal találkoztam. Vele nem beszéltünk „az ügy­ről”, a papáról se, én csak egy vendég vol­tam, de a kicsi hozta a maga dokumentum­­kötegét. A gőgös gúnár című mesekönyv­ben lapult az első osztály végeztével kapott kitűnő bizonyítvány, a jó tanulóknak járó oklevél, a csupa­ ötös rajzfüzet, a különle­gesen szép írást tanúsító írásfüzet, néhány kis rajz. Hát én... csak adtam egy puszit a feje búbjára... Iszapa 1970. március 9-én írt beadványából: „... Vasárnap szép napos idő volt. Meg­elégedtem volna első alkalommal akár egy rövid séta keretében lefolytatott kis beszél­getéssel is, ahol módom lett volna átadni a magammal vitt ajándékot, édességet. Az anya azonban, anélkül, hogy a gyermeket kihozta volna — mint már annyiszor — ezúttal is arra hivatkozott, hogy a gyermek nem akar jönni.. — Kérem, évek óta szinte semmi előre­haladás nem történt az ügyemben. Javasol­tam, hogy úgynevezett „harmadik helyen” az anya által megjelölt kísérő jelenlétében találkozhassam a gyerekkel. Nem sikerült Javasoltam, hogy a kislány gyermekpszi­chológiai foglalkozáson vegyen részt, ahol tisztázni lehetne a velem kapcsolatos ér­zelmi konfliktust. Nem történt meg. A bír­ságolás nem hozta meg a kívánt ered­ményt. — És mi lenne, ha egyszer... ha ön be­lépne abba a házba? Talán minden meg­változna, ha a gyermek nem észlelné, hogy el akarják vinni valahová...? Önnek kel­lene ... — Nem. Ezt nem tehetem. A kialakult feszült légkör ott nem tenné lehetővé szá­momra a gyerekkel való meghitt kapcsolat kiépítését. Szanya: — A mi ügyünk azért is rendkívüli, mert a gyerek már nálunk, a szüleim házában született. Pici korában nem volt alkalma az apjához édesedni. Az a néhány találko­zás ... És egyszer... körülbelül két és fél jtsfjpF* 24

Next