Ország-Világ, 1971. július-december (15. évfolyam, 27-52. szám)
1971-10-20 / 42. szám
BARÓTI ELMONDJA ISMÉT LEMONDÁS — Mint már említettem, az 1958-as svédországi világbajnokság után a magyar válogatott sikertelen szereplése miatt — mint általában ez szokás — fölvetettem a bizalom kérdését és lemondtam tisztségemről. Akkor azonban a Magyar Testnevelési Sportbizottság, de a közvélemény is azt követelte, hogy maradjak a helyemen. Ez utólag érthető is, hiszen sikeresnek mutatkozott az új magyar válogatott kialakítása, és— korábban kitértem már rá — az 1960/61-es évadban nyújtott teljesítménye alapján a magyar válogatott Európa élvonalába tartozó csapat volt. A külföldi szaksajtó szinte mindenütt egységesen a magyar válogatottat nyilvánította Európa legjobb futballcsapatának. Az 1962-es chilei világbajnokság után azonban újból felajánlottam lemondásomat, bár még ma sem tudok attól a gondolattól szabadulni, hogy csak egész kicsi szerencse kellett volna ahhoz, hogy válogatottunk hasonló eredményt érjen el, mint a nagy „aranycsapatunk”, amely döntőt is játszott már világbajnokságon. Érzésem szerint 1962-ben és 1966-ban is csak egy nüanszon múlott, hogy nem tudtunk bekerülni a legjobb négy közé. 1966 után azért is mondtam le — most már végérvényesen — a szövetségi kapitányi tisztségről, mert beláttam, hogy szerencse nélkül ez nem megy. Nem mondhattam el magamról, hogy szerencsés kezű ember vagyok, hiszen a felsorolt mérkőzések — amelyek a helyezések szempontjából sorsdöntőek voltak — mindössze egy-egy gólos vereségen múltak. Így volt ez az 1962-es világbajnokságon csehszlovákok ellen, amikor is a egy vitatott gólunkat a játékvezető nem adott meg és nemkülönben az 1966-os világbajnokságon, amikor két kapushiba miatt kaptunk ki a szovjet csapattól. Pedig ezen a mérkőzésen a játék hetven százalékában mi uraltuk a mezőnyt s aránylag jól is játszottunk. — Sokszor feltették már nekem a kérdést: volt-e a magyar csapatnak úgynevezett „szovjet komplexusa?” őszintén megmondom, hogy Puskásék idejében sem nagyon tudtunk ellenük játszani. A szovjet válogatott erőteljes, fizikai adottságokra épülő játéka nem nagyon „feküdt” a technikás magyar csapatnak. Nem vonatkozik ez az előbb említett 1966-os világbajnokságon ellenük játszott mérkőzésünkre, mert ott már nem egy „erőből” játszó szovjet csapattal kerültünk szembe. Mégsem lenne helyes csak az ő ellenük játszott mérkőzésen elkövetett két kapushibára és a kihagyott vatkozni. tucatnyi helyzetre hiAz angliai világbajnokság sikertelen szerepléséhez részben az is hozzájárult, hogy el kellett hagynunk Liverpoolt. Ha mi végleg ott maradhatunk — amit a portugál csapat legyőzése révén értünk volna el —, akkor valószínűleg minden másképpen alakul. Csak mint érdekességet említem meg, hogy az 1966-os angliai világbajnokságon — bármilyen furcsán hangzik — az olasz csaptat sikertelen szereplése is közrejátszott a mi balsikerünkben. ők — mint ismeretes — kikaptak a teljesen esélytelennek vélt Koreai Népi Demokratikus Köztársaság csapatától. A szervező bizottság határozata szerint Sunderlandban az olaszok szálláshelyét kellett volna megkapnunk, ami nekünk ideális is lett volna, ők azonban nem mertek hazamenni, így nekünk nem maradt más, mint egy nagyon hangos, rossz fekvésű szálloda, amelyben pihenni nem lehetett. Így játszhatnak közre a véletlen dolgok. Ha történetesen az olaszok nem kapnak ki, hanem továbbjutva elutaznak Sunderlandból, akkor... De hagyjuk a sok „ha”-t. Ellenvélemény az MLSZ-szel szemben — Az 1966-os lemondásomnak másik oka is volt. A brazil Feola szövetségi kapitány nevét és példáját említem itt, akinek az 1966-os VB talán még szomorúbb sorsot szánt, mint nekem. Bár nem akarom az eredményeimet közel sem az övéihez hasonlítani, hiszen ő kétszer is világbajnokságot nyert csapatával. Feola mint egy „űzött vad”, egészen legendás körülmények között került vissza hazájába. Én is azt éreztem, ha Angliában nem tudunk eredményt elérni, akkor Budapesten engem is a közönség ellenérzése fogad. Így hát visszavonhatatlanul lemondtam, mégpedig rögtön a szovjet meccs után. — Meg kell őszintén vallanom, hogy az MLSZ akkori vezetőivel is összeütközésbe kerültem, mert még arra sem adtak lehetőséget, hogy a világbajnokság tanulságait megtárgyaljuk, megvonjuk annak szakmai tapasztalatait. Pedig akkor mintegy negyvenoldalas jelentést készítettem a VB tapasztalatairól, megjelölve a fejlődés további útját. Mint jóleső érzést említem meg, hogy ugyanakkor a felsőbb sporthatóság javaslatára — függetlenül a sikertelen szerepléstől — magas kormánykitüntetésben részesültem. Számomra mégis szomorú, hogy abban az évben, december 15-ig még csak nyilatkoznom sem volt szabad, sőt szerződésre is csak az utolsó pillanatban adtak lehetőséget Ilyesmi a sportban mindenkivel előfordul. De nekem valahogy mégis az volt a legfájdalmasabb, hogy azt a rettenetes sok munkát, amit a játékosok is végeztek, nem kísérte egy kicsi kis szerencse. Mert ha ismét végiggondolom az 1958-as, 1962-es és 1966-os világbajnokságot, igazán nem a rossz csapatmunka, hanem a balszerencse juttatott bennünket sikertelenségre. Olyan mérkőzéseket vesztettünk el például kapusaink miatt, amelyek kimondottan nyerésre álltak. Egyébként erről mindig az volt a véleményem, hogy egy jó kapus a bajnokságban csapata részére minimálisan nyolc pontot jelent, a világbajnokságon pedig a legjobb négy közé juttathatja jó képességű csapatát. Jó példa volt erre az 1966-os VB-n az angol Banks, akinek rengeteget köszönhet a világbajnok angol válogatott. És az ellenpélda: az 1970-es mexikói VB-n pontosan ennek a Banksnak a sérülése bizonyította, hogy jó kapus nélkül az angolok sem mentek sokra... (Folytatjuk) 4. Futás!... Rajt!... Időmérés stopperrel! Vége az edzésnek Totótippek a 43. hétre 1. Bp. Spartac—Dunaúrv. 2 2. Fősped—Szeged 2 1 3. Dorog—Oroszlány 1 2 4. Pénzügyőr—Várpalota x 5. Kecskem—G.MÁVAG X 1 2 6. Ikarus—Nyíregyháza x 1 7. Rakamaz—Leninváros 1 2 8. Gyöngyös—Vasas Izzó x 1 2 ». Vác—Esztergom 1 10. Fiorentina—Róma x 1 11. Lanerossi—Milan 2 x 12. Mantova—Bologna x 2 13. Varese—Torino x Pótmérkőzések: x 1 2, x 1, 1 x 27