Ország-Világ, 1978. január-június (22. évfolyam, 1-26. szám)

1978-02-01 / 5. szám

0 KÖNYVESPOLC IRODALMI GYŰJTEMÉNYEK A Magyar Helikon Kézirattár-sorozata A lett irodalom kistükre Dobsirató Charles de Coster: Thyl Ulenspiegel Az Európa Könyvkiadó bibliofil osztálya, a Magyar Helikon, Kézirattár címmel új sorozatot indít. E sorozat, amelyet a Petőfi Irodalmi Múzeummal közösen gondoznak, az eredeti kézirat olvasásának örömét akarja nyújtani a könyvbarátoknak. A becses kéziratok többnyire közgyűjteményekben vannak, magángyűjtők számára hozzáférhetetlenek. Az új sorozat kötetei egy-egy vers, novella, olykor egy levél tökéletes hasonmását tartalmazzák, eredeti méretben, híven utánozva a papír jellegét, tónusát is. A kézirat hapsonmásához tanulmány csatlakozik, amely a mű új keletkezését, a szöveg sorsát követi nyomon, s feltárja az összefüggéseket. A tanulmányt dokumentumok — fényképek, metszetek, levelekb In illusztrálják. Ifrj A sorozat már megjelent és előkészületben replő kötetei a következők: 1*1 Ady Endre: Az elhagyott kalóz-hajók. Ifj Kossuth Lajos: „Uram Barátom képviselő Úr”. (Levél Csanády Sándorhoz 1874. augusztus elsején.) Krúdy Gyula: Szent Terézia utcái. Az Európa Kistükör sorozatában jelent meg igen szép, gondos kiadásban egy színvonalas antológia: A lett irodalom kistükre. A kötet a lett irodalom reprezentatív válogatása: a népköltészettel és a korai irodalmi emlékekkel indul, s a szovjet-lett irodalom kialakulásának első szakaszával zárul. Egy más, számunkra talán egzotikusnak tűnő világ líráját szólaltatja meg a Modern Könyvtár sorozatban megjelent, Dobsirató című kötet, amely mai nigériai költők műveiből ad válogatást. A Dobsirató sok verse és a kötet címe is a szimbólummá vált Christopher Okigbót idézi, aki egy egész költőnemzedék ihletője és példaképe, az afrikai és európai költészet nagy szintézisének első igazi, eredeti hangú képviselője volt. E válogatás az első próbálkozás magyar nyelven, amely egy afrikai ország — nem pedig az egész földrész — mai líráját szólaltatja meg. Az antológia verseit Gergely Ágnes válogatta és fordította. Irodalmi csemege — a szép könyvek barátainak öröme — Charles de Coster Thyl Ulenspiegel-je, amely ugyan nem először jelenik meg magyar nyelven, de könyvészeti szépsége kiemeli az eddigi kiadások sorából. A mű, amelyet „flamand Bibliának”, a „haza könyvének” neveztek, a belgiumi irodalom ősforrása. Amint már a kortársak is megállapították: Charles de Coster Ulenspiegel-legendájának történelmi jelentősége óriási. A kötet fordítói Illyés Gyula és Szabó Lőrinc. Művészi illusztrátora Papp Oszkár. PORTRÉ INDIÁNOS NYARAK UTÁN Amikor kezébe kapta színészdiplomáját , a magyar filmek nézői már ismerték a nevét. Ugyanis 1970-ben diplomázott, első filmszerződését viszont 1966-ban írta alá. Ranódy László kérte fel az Aranysárkány egyik szerepére. A sikeres filmben nyújtott alakítására figyelt fel Fehér Imre, és Harlequin és szerelmese című filmjének egyik jelentősebb szerepét bízta rá. Azután a Mikszáth-műből készült Beszélő köntösben kapott hálás feladatot, majd Gyöngyössy Imre hívta meg érdekes stílusú és később jelentős nemzetközi elismerést arató Virágvasárnapjának női főszerepére. Bus Kati pályája külföldön folytatódott. Következő filmszerepét az NDK-ban játszotta, „Indiános nyarak” következtek. Előbb a DEFA Halálos tévedés, majd Osceola című indián filmjeiben játszott. Később a Bredow lovag nadrágja és a Hogyan etetnek egy szamarat? című NDK- filmekben kapott feladatokat. Az említett filmszereplések szünetében a Pécsi Nemzeti Színház tagjaként lépett fel, majd a fővárosban szerződött a Vidám Színpad társulatához. A Dollárpapa után Bencsik Imre Kölcsönlakás című komédiájában aratott sikert. Most pedig — majd egy évtized után — ismét magyar filmműtermekbe hívják. Bánffyné szerepét alakítja a Nem élhetek muzsikaszó nélkül filmváltozatában. —/— TÉVÉLEVÉL Balzacról Honoré de Balzacot az irodalomtörténetírás egy időben olyan mesternek kiáltotta ki, akinél — állítólag — a XX. században sincs aktuálisabb író. Máskor meg „halott oroszlán”-nak nevezték vagy éreztették az Elveszett illúziók, a Goriot apó, a kurtizánok tündöklése és nyomorúsága alkotóját. A valóság az, amit az olvasók néha jobban tudtak, mint az irodalomtudomány felkent képviselői, hogy Balzac nem lehet (a későbbi írókat, irodalmi irányzatokat valamiféle örök töprengésre ítélő) „szent tehén”, ugyanakkor egyike ő azoknak a klasszikusoknak, akiket mindig fogunk olvasni. Hogy tanuljunk arról a korról, amelyről regényei szólnak — a múlt század elejének francia társadalmáról és embereiről —, és hogy élvezzük leírásait, mondatfűzéseit, stílusának szellemességét. Tulajdonképpen furcsa, hogy a filmgyártás az évtizedek során nem aknázta ki a balzaci Emberi Színjáték egész „bányavidéké”-t Arról sem tudunk, hogy különösen sok tévéfilm készült volna Balzac művei nyomán. Már csak ezért is üdvözölnünk kell Maurice Cazaneuve francia forgatókönyvíró és rendező kilencrészes tévévállalkozását. Ám üdvözlendő ez a sorozat azért is, mert ha nem is igazán nagy mű (és valljuk meg, az ilyen jellegű tévésorozatok csak nagyon ritkán azok), legalább nem művészkedő. A Lucien de Rubemprét játszó Bruno Garcin lágy, sőt puha szépfiút alakít, Corinne Le Poulain (Esther hol díszes, hol lenge köntösében) finom alakú és mozgású széplányt, Georges Geret, mint Herrera abbé, alias Vautrin, még aliasabb, Jacques Colfin, a szökött fegyenc imponálóan akaraterős és kellően félelmetes. Edmond Séchan operatőri munkája éppen olyan szolid, éppen olyan megbízható, mint maga az egész produkció. Vannak azért kérdőjelek is. Holger Lowenadler Nucingenje nemcsak a kövér — és a lehető legcsúfabb elzászi kiejtéssel beszélő — balzaci bárótól különbözik, hanem szelídebb és atyaibb a tévésorozatban is sokszor emlegetett (és többször kitűnően exponált) „két lábon járó hiúz”nál. Márkus Éva gondos szinkronrendezése sem hozhatta „szinkron”-ba Szabó Ottó jellegzetes, állandó kisebbrendűségi érzést hordozó hangját Herrera-Geret permanens magabiztosságot sugárzó mozgásával. Egykét szentimentális szerelmi jelenetben mind a filmtől, mind a magyar hangjától némi „idézőjelet” vártunk volna (ez még nem lett volna öncélú művészkedés), és egy kicsit hosszúnak is találtuk a kilenc részt. Kevesebb talán több lett volna ... Ezzel együtt is Balzac derék kurtizánjai, ha nem is tündököltek az igazi művészet magas egén, de azért semmiképpen sem jelentenek — miként nem egy importált tévé-produkció — (szellemi) nyomorúságot. A. amikor Szekunda kapitánnyal, a lengyel hírszerző kirendeltség határőrparancsnoka Az éjszaka csöndes volt, csak az erdő szokásos neszei hallatszottak. A férfi alakja szinte beleolvadt az éj sötét, se besurranó léptei nem vertek zajt. Egyedül volt, nem kísérte senki. Itt, lengyel földön még semmitől sem kellett tartania, de már közeledett a szovjet határhoz. Nem most járt először e tájon, Pavlovszkij lovascsapataival hosszú ideig portyázott errefelé. Leonyid Danyilovics Sesenya a cári hadsereg tisztje volt, s a háborúban ki is tüntette magát. A forradalom után a fehérekhez csatlakozott. 1920-ban Lengyelországban ott volt a munkás-, katona- és parasztküldöttek megtámadói között, kegyetlenkedett a kommunistákkal, többet meg is ölt. 1922-ben Pavlovszkij ezredes lovascsapatának kapitányaként részt vett a Szovjet-Oroszország nyugati területein végrehajtott vállalkozásban. „Kedvükre elszórakoztak”, városokat foglaltak el és azokban be is rendezkedtek. Igaz, nem hoszszú időre. Pavlovszkij mesterien értett a visszavonuláshoz is. Szóval akkortájt járt erre, alig több mint egy éve. Azóta nagyot fordult a világ, s megváltozott az ő helyzete is. Pavlovszkij révén eljutott Szavinkovhoz, akit az idő tájt a Szovjet-Oroszország ellen szervezkedő erők fővezérének tekintettek. A volt eszer (szociálforradalmár), az ideiglenes kormány egykori hadügyminiszter-helyettese Varsóban szervezte meg az SZHVNSZ-t, a Szabadság és Haza Védelmének Népi Szövetségét, s innen irányította a moszkvai, pétervári és más városokban felállított fiókközpontokat, amíg a szovjet kormány követelésére látványosan ki nem utasították. Akkor Párizsba tette át székhelyét, de a szervezet továbbra is Lengyelországban működött, ő rendszeresen eljárt a megbeszélésekre. Ilyenkor kísérte el Sesenya is, akit — éppen egy évvel ezelőtt — adjutánsának nevezett ki. Ahogy közeledett a határ felé, erre gondolt, s eszébe jutottak a nagy vezér szavai. Hogy is, mondta? Valahogy így: — Nehezen válunk meg magától. De a központi bizottság kénytelen volt így dönteni, mert szmolenszki és moszkvai embereink elhallgattak. Nem tudjuk, mi történt velük. Ahhoz pedig, hogy felderítsük a helyzetet, s ha kell, új rezidenseket állítsunk be, új kapcsolatokat teremtsünk, olyan embernek kell Oroszországba mennie, aki önállóan, bátran, gondolkodik és cselekszik, megvesztegethetetlen, határtalanul hű az ügyhöz, és már járt Szovjet- Oroszországban.gen, mosolyodott el magában, nagyszerű ember ez a Szavinkov, hogy így kiismert. Ha tudta volna, hogyan zajlott le az a központi bizottsági megbeszélés! Egymás után két jelöltet utasított el Szavinkov, s azután kijelentette: — Sesenya megy. Először is: ilyen vállalkozásra olyan embert kell küldeni, akinek nincsenek saját eszméi és gondolatai. Másodszor: ha történik valami, nem nagy veszteség ér bennünket Adjutáns nélkül is elboldogulok ... Sesenya persze mit sem sejtett erről. És arról sem, hogy odaát már várják. Az utolsó néhány száz méteren lélegzetét visszafojtva osont előre. Már csak néhány perc volt hátra éjfélig, amikor elérte a határt. Igen, már csak néhány lépés, és ott lesz. Most még várnia kell. Pontban éjfélig. Mert a szovjet határőröket ekkor váltják. És nincs alkalmasabb pillanat a határátlépésre, mint éppen ez, így okoskodtak ki. !