Ország-Világ, 1978. január-június (22. évfolyam, 1-26. szám)
1978-04-12 / 15. szám
mondásos, nyugtalanító érzésvilágunkat valamilyen módon egy-egy alkotás egészében megfogalmazza, s rendet teremtsen egy kaotikus világ kaotikus részletében. Ehhez viszont a szenvedés, a gyötrelem is hozzátartozik. Az abszurd esztétikák úgy akarják az élet abszurditását tükrözni, hogy abszurd szövegeket tesznek az emberek elé — s ezzel még inkább magukra hagyják őket. Ha más is a próza és a költészet logikája, a költészetnek is világosnak kell lennie. Én vállalom a sok tekintetben lejáratott „közérthetőség” szót is. Magam általában nehéz szövegeket írok, de nem akarok homályt homállyal szuggerálni. Ha valaki odafigyel arra, amit írtam, megérti. A költészet olyan dolgokról beszél, amikről prózában nem lehet beszélni. Ezért is tartom fából vaskarikának a prózaverset. Versnek nem igazán vers, prózának meg túlságosan irracionalizált. A próza az értelemmel ellenőrzött tudat kifejezési formája — a költészet a nem értelmi logika szerint építkezik. Más típusú asszociációs rendszere van, másfajta kifejezendői. Egy rózsacsokor leírása attól lesz verssé, hogy túlmutat a rózsacsokor egyszeri valóságán. Ezt nevezem igazi realizmusnak. Prózát is formáltan, ápoltan igyekszem írni. Ez éppen olyan elemi kötelességünk, mint a napi kétszeri fogmosás. A nyelvet azonban, mely élő organizmus, nem lehet merev szabályok közé fogni. Tudomásul kell vennünk, hogy nem beszélhet úgy egy nép, mint hatvan évvel ezelőtt, holott hatvan év alatt hatszáz évnyit élt át. Mindenfajta nyelvművelés feladata a ma élő ember nyelvének ápolása, az író dolga pedig ezen a nyelven ábrázolni a világot, annak egy-egy részét. — Készül-e új verseskötete? — Most állítottam össze egy kötetet az utóbbi két-három évben írott verseimből. Így éltem — ez a címe, s öt ciklus található benne. Az első ciklus címe: Kertben. Van egy kertem a Kamaraerdő és Budafok határán; az e kert ihletésében született verseket gyűjtöttem itt egybe. A második ciklus — Táj változó fényben — szűkebb szülőföldem, a Dunántúl, a Balaton-vidék motívumait idézi. Feleségemnek állít emléket a Parton ciklus. Ősök és kortársak című ciklusomban történelmi képek csípős, epigrammatikus versekkel váltakoznak. Végül az így éltem ciklus — voltaképpen számadásom. — „Életterv nélküli" élete ritka következetességet mutat. Hogyan sikerült ilyen foltozatos pályán ennyire megőriznie önmagát? — Sosem csináltam olyasmit, amit ne vállalnék ma is. Versben pedig végképp nem lehet hazudni, mert az kilátszik. Képes Géza egysorosa — „Magány ellen legjobb az egyedüllét.” — mintha rólam íródott volna. De igazán mindig akkor éreztem jól magam, ha egy közösség tagjának érezhettem magam. Tor«!« István Fotó: Koncz Zsuzsa KÖNYVESPOLC IZGALMAS KÖNYVEKRŐL Nemes János: Terroristák az NSZK-ban Szabó László: A kétarcú ember Vlagyimirov-Szuszlov: Az Abwehr ügynöke A Kossuth Kiadó az utóbbi hetekben egész sorát adta ki az izgalmas politikai könyveknek. Ezek egyike egy nagyon is időszerű kérdéssel, a nyugat-európai terrorizmussal foglalkozik, két könyv a titkosszolgálatoknak a háború alatti és mai tevékenységével ismerteti meg az olvasót, s egy mű a második világháború partizánjainak életéről szól, személyes visszaemlékezések alapján. Nemes János: Terroristák az NSZK-ban (Baader, Meinhof és társaik). A szerzői a mai terrorizmusról szóló számtalan nyugati sajtópublikáció alapos ismeretében és kritikus felhasználásával ad részletes képet az NSZK-ban kitört terrorista hullámról. Mindenekelőtt hitelesen leírja a lezajlott terrorcselekményeket, legrészletesebben a Schleyer-ügyet. Tömör portrékban mutatja be a terrorista csoportok tagjait, tevékenységük indítékait és céljait, úgyszintén a hozzájuk tartozó társadalmi miliőt. Tárgyalja a terrorizmus társadalmi tartalmát, elemzi és bírálja a munkásosztály, a baloldal politikájának, a dolgozó tömegek érdekeinek alapján. E könyv többet mond és alaposabban szól a terrorizmusról a sajtóban megjelent ismertetéseknél és kommentároknál. Hozzájárul ehhez érdekes, nagyrészt a magyar sajtóban nem közölt fényképanyaga. Szabó László: A kétarcú ember. A ,,földalatti” háborúról, az ,,arc nélküli” emberekről Nyugaton ezerszámra jelennek meg könyvek. Ezek kormányokat megbuktató hírszerző akciókról, kalandos, kisiklott életekről, mindenre elszánt emberek felemelkedéséről és bukásáról, a szocialista világ elleni aknamunkáról szólnak, illetve a mindenható pénzről, amellyel rábírják az embereket az árulásra, kémkedésre. Mit tagadjuk? Az önvédelem megkívánja, hogy nekünk is legyenek hírszerzőink. De ezek a nagyszerű emberek nem a pénz imádatában teszik kockára az életüket, hanem hazájuk, a szocialista rendszer biztonságának megvédéséért. Erről szól Szabó Lászlónak, az ismert újságírónak, most második kiadásban megjelenő fordulatos kisregénye. V. Vlagyimirov—L. Szuszlov: Az Abwehr ügynöke. A Szovjetunióban nagy sikert aratott dokumentumregény a második világháború alatt játszódik. Hőse a ma is élő Mokij Gyemjanovics Karascsenko csekista, akit a nyugati határvidéken ért a német támadás. Megsebesült, fogságba esett. A hadifogolytáborban maga köré gyűjtötte a megbízható embereket. Szökést terveztek, de Karascsenkót az utolsó pillanatban átvitték egy másik táborba, ahol az Abwehr ügynököket toborozott. A csekista látta, hogy másként nem kerülhet vissza a szovjet csapatokhoz, jelentkezett hát ügynöknek. Kiképezték, átdobták a frontvonalon. Drámai helyzetbe került, a szovjet elhárítószolgálatnál nem akarták elhinni neki, hogy őszintén segíteni akar. A németek cselét gyanították tette mögött. Hajszálon függött az élete. Azonban a front elhárító szolgálatának vezetője megbízott benne, ellátta megtévesztő kémadatokkal és visszaküldte. Ámde a német hírszerzőkben is élt a gyanakvás. „Ellenőröket” küldtek át az arcvonalon, hogy kontrollálják Karascsenko adatait. Rendkívül mozgalmas és érdekfeszítő szituációk sorozatán kísérjük végig a szerepét nagy lélekjelenléttel, hidegvérrel, merészséggel játszó csekistát, akinek igaz történeténél kalandosabb regényt a legdúsabb fantáziával megáldott író sem írhatott volna. KERESZTURY DEZSŐ Kortársaimnak Egy cipőben, egy házban, egy hazában, együtt dőlve a vízesés-világban, hol futó s visszacsapó ár, csel, árulás van, sziklák közt evezünk okosan, bátran. Elmaradtak utak, falvak, barátok, épphogy sejtjük a tűnő ifjúságot, a várak helyén, miket raktunk: árkok, rohan a víz, csónakunkba szivárog. Csak azt vihetjük magunkkal tovább, mit bőrünk őriz, emlék, néma vagy, zuhantunkban lemáll a szolgaság, s elfelednek, ha lesznek unokák. Csodálkozunk: ez volt csak, ennyi lett? Kirakánk mind a törmelékeket, s továbbadnánk, bár nem tudjuk, kinek hisszük, megtettük, amit lehetett. S ki tehet többet annál, mit megéltünk? Értelme lesz, ha már a mélybe érünk, s az árba vegyül húsunk, velőnk, vérünk. Az új világ? Elég, ha csak elénk tünt. 1978. március 22. Hat évtized nagy alkotói A SZÍNHÁZ MEGÚJÍTÓI Sztanyiszlavszkij, Nyemirovics-Dancsenko, Mejerhold — A jól ismert nevek a legnagyobbakat jelölik azok közül, akiknek munkássága az orosz, majd a szovjet színházművészet megújhodásához vezetett az Októberi Forradalom győzelme után. E korszak drámaiságát ösztönösen érezte minden művész, ennek ellenére csak gigászi küzdelem árán születhetett meg az új színház s az új dráma. E folyamat teljességének bemutatása helyett — amelyre terjedelmi okokból sem vállalkozhatunk — azokat a kísérleteket, elméleteket és vitákat szeretnénk felvillantani, amelyeket az tesz különösen érdekessé a mi számunkra, hogy a mai színházi világban újra égető problémákká változtak. A színháztörténetnek e régi fejezetét lapozgatva szinte meghökkenünk, mennyire nincs új a nap alatt, s milyen kevéssé képes a művészvilág is a más példáján okulni... A legsürgetőbb gondot: a művészi alkotás és a befogadására még felkészületlen közönség közti szakadék áthidalását a legnagyobb művészek is egyik napról a másikra szerették volna megoldani. Tehát formális megoldáshoz folyamodtak: a nézőtér és a színpad egyesítéséhez. Szologub A bölcs méhek ajándéka című színművét Mejerhold olyan módon rendezte, hogy a közönség egy részét a színpadra ültette. A darab megbukott. Jóval később, 1930-ban is megmutatkozik ugyanez a törekvés: a „dobozszínház” elvetése. Majakovszkij a Gőzfürdő körül zajló vitákban a következőket írta:* „A színpadtér nem volt elegendő. Elvettünk egy páholyt, áttörtük a falakat, s ha kell, át fogjuk törni a mennyezetet is.” A régi, festői hatású díszletek és jelmezek elleni jogos harag szintén túlzásokhoz vezetett. A színész jelmez helyett kék munkaruhát visel, alakítson bár királyt vagy katonát... A színpadon igazi daru áll, s igazi motorbicikli száguld... Egy zászlórúdon Csicserin beszédéből vett idézetek lengenek . .. S végül nemcsak a szín-Ivanov Páncélvonata a moszkvai Művész Színházban (Sztanyiszlavszkij rendezése — 1927) pad, hanem a darab is eltűnik: a munkások rögtönöznek az egyikük által kitalált motívumra, azon a helyen — gyárudvaron, ebédlőben —, ahol a munkájukat egy rövid időre éppen abbahagyták. Ebbe a Végtelenül jó szándékú törekvésbe nem kisebb ember is belebukott, mint Eizenstein, a világhírű filmrendező. Színházi rendezőként A mexikói című darab bokszmérkőzését valódi ringben játszatta, s A gázmaszkot valódi gázgyárban. Ez a zseniális ember természetesen képes volt arra, hogy valamivel később maga állapítsa meg kudar□ ORSZÁG-VILÁG