Ország-Világ, 1982. július-december (26. évfolyam, 27-52. szám)
1982-07-07 / 27. szám
Genfi kérdőjelek A tárgyalások megkezdésétől számított három éven belül megszületett a SALT—1. A SALT—2 bécsi aláírására már hét évig kellett várni. Azóta újabb három év telt el, a hosszas vajúdás után létrejött szerződés azonban — miután az Egyesült Államok nem is kísérelte meg a ratifikálást — mind a mai napig nem lépett érvénybe, s eredeti formájában már valószínűleg nem is fog. S közben a világon a katonai konfrontáció veszélye tovább nőtt, az emberi civilizáció megsemmisítésének réme mintha egy árnyalattal sötétebb felhőt borítana ránk. Érdemes vajon egyáltalán tárgyalni ilyen körülmények között? A kérdés nyilvánvalóan szónoki, a válasz csakis ez lehet: természetesen tovább kell tárgyalni, még akkor is, ha látszólag egy helyben topogunk, ha csak mikroszkopikus eredményeket is tudunk felmutatni. A múlt héten megkezdődött genfi tárgyalások újabb reménysugarat csillantottak fel. Talán mégis sikerül az asztal két oldalán helyet foglaló szovjet és amerikai diplomatáknak előbbre lépniük. A helyzet elemzésével foglalkozó kommentárok bizakodó hangvételűek, s ki-ki vérmérsékletének, pártállásának megfelelően latolgatja az esélyeket. Egyben azonban valamennyien megegyeznek: Ne várjon senki gyors, látványos eredményt A tárgyalások esetleg hónapokig, évekig is elhúzódhatnak, közben-közben félbe is szakadhatnak, hiszen a helyzet roppant bonyolult, a nézetek túlságosan is messze vannak egymástól, a hadászati fegyverzetek korlátozásának és csökkentésének mikéntjéről, méreteiről, a megvalósítás üteméről nagyon is eltérő módon vélekednek Moszkvában és Washingtonban. Homlokegyenest ellenkező nézeteket vallanak a két fővárosban a tárgyalásokhoz kiindulópontként felhasználandó alapkérdésről: létezik-e napjainkban a két katonai tömb — a NATO és a Varsói Szerződés — között erőegyensúly, avagy — mint az amerikai fél állítja, a Szovjetunió fölénybe került a nukleáris hadászati eszközök számát tekintve, ami csak újabb fegyverkezési programok megvalósításával hozható ismét egyensúlyba. A szovjet vezetés az utóbbi időkben már számos alkalommal, meggyőző érvekkel alátámasztva cáfolta ezt a militarista körök által táplált nézetet, és felhívta a figyelmet arra, hogy a kérdést csakis teljes komplexitásában, valamennyi korszerű hadászati fegyverrendszert együttesen figyelembe véve lehet vizsgálni. Az egyes fegyvertípusokat külön-külön vizsgálva, természetesenvannak — nem is jelentéktelen — eltérések, hiszen a katonai potenciál kiépítése másmás hagyományok, eltérő földrajzi és egyéb adottságok figyelembevételével ment végbe. Mindez azonban nem változtat a tényen — s ezt számos katonai szakértő amerikai részről is beismeri —, hogy számottevő túlerő egyik térfélen sem tapasztalható. Az eddig elért eredmények — mindenekelőtt a két SALT-szerződésben foglaltak — számos olyan értéket tudnak felmutatni, amelyeket mindenképpen át kell menteni a jövő tárgyalásokra. A Szovjetunió meghatározó jelentőségűeknek tartja azokat az alapelveket, amelyek a SALT- szerződések gerincét alkották. Ezek egyebek között tartalmazzák azt a jogot is, hogy mindegyik fél maga határozza meg, a hadászati fegyverzet milyen elemeit részesíti előnyben, anélkül azonban, hogy ez az összegyensúly fennállását veszélyeztetné. A tárgyalások megkezdésének napján a legnagyobb példányszámú szovjet napilap, a Pravda, vezércikkben emlékeztetett arra, hogy a legfontosabb, legaktuálisabb megoldásra váró kérdés a hadászati fegyverrendszerek tényleges csökkentése, s a tárgyalások semmiképpen nem szolgálhatnak arra, hogy a fegyverkezés továbbfolytatását leplezzék, vagy a fennálló erőegyensúly megbontására irányuljanak. Nemcsak tárgyalni kell — hangsúlyozza a szovjet párt lapja —, hanem eredményesen kell tárgyalni, el kell érni valamilyen előrehaladást. A Szovjetunió a maga részéről igyekszik minden eszközzel ezt a célt szolgálni, és kész bizonyos lépésekkel elébe menni a dolgoknak. Erre utalt a tárgyalások megnyitásának napján Karpov, a szovjet küldöttség vezetője, amikor kijelentette: „Készek vagyunk arra, hogy gyorsan befejezzük a tárgyalásokat.” És a pozitív előjelű szovjet törekvéseknek beszédes példája volt éppen a közelmúltban az az egyoldalúan vállalt, s azóta már életbe is lépett kötelezettség, amely szerint a Szovjetunió nem fog elsőként használni nukleáris fegyvert. A válaszlépést remélhetőleg éppen Genfben teszik meg az ügy fontosságához méltó tárgyalási készség felmutatásával. H. J. J. 4 I ország-vilAg Az utórezgések még tartanak, de az alábbi már nyilvánvaló: a palesztin nemzeti mozgalom fennállása óta legsúlyosabb katonai-politikai vereségét szenvedte el, s egyúttal elvesztette Libanonban utolsó, független bázisát. Mindent újra kell kezdeni, méghozzá az eddiginél sokkalta nehezebb körülmények között. Sokakban vetődik fel a kérdés és joggal: szükségszerű volt-e ez a tragédia, el lehetett volna-e kerülni ezt a szörnyű pusztulást és vérontást, amely felperzselt földdé változtatta az egykor oly virágzó, a Közel-Kelet Svájcának kikiáltott Libanon java részét? Szélesebb összefüggésekkel kell kezdenünk, pontosabban azzal a már korábban megfogalmazódott, de Reagan kormányzata idején polgárjogot nyert ideológiával, amely a világ minden feszültség-gócát az amerikai—szovjet konfrontáció színterévé akarja változtatni, amely minden felszabadító mozgalom hátterében szovjet indítékokat vél felfedezni. Ez a washingtoni „mumusgyártás”: ha Közép-Amerikában történik valami, azért Kuba, illetve moszkvai irányítója a felelős. Délkelet-Ázsiában természetesen Vietnam a fő felforgató, a Közel-Keleten pedig a szintén Moszkvából távirányított „terrorista” PFSZ, valamint támogatója, a Moszkvával szintén szövetséges Szíria. Washington és a libanoni gesztenye Kétségtelen, hogy a közel-keleti térségben máris nagymértékben megerősödött az olajdollárok körforgására alapozott amerikai gazdasági befolyás politikai vetülete — izraeli —arab összefogás, természetesen a haladó erők és a Szovjetunió rovására — mindaddig nem teljesedhet ki, amíg a PFSZ független erőként tevékenykedhet és megfelelő támogatókkal rendelkezik. Az Egyesült Államoknak tehát elsődleges érdeke felszámolni, vagy meggyöngíteni azokat az erőket, amelyek az amerikai béke, a Pax Americana útjában állnak. Ezért kapartatta ki Izraellel a libanoni gesztenyét, annál is inkább, mert az amerikai és az izraeli célok messzemenően egybeesnek, legalábbis rövid- és középtávon. Merő naivitás lenne feltételezni azt, hogy Izrael libanoni agressziójával túllépte a Washington által számára engedélyezett mozgásteret. Abból kell kiindulnunk, hogy noha Izrael rendelkezik ma a világ egyik legjobban felszerelt és kiképzett hadseregével, e hadsereg üzemeltetése roppant költséges. Más szóval: Izrael üggyel-bajjal fenn tudja tartani ezt a félelmetes hadigépezetet, de bevetéséhez már nincs pénze. Egyetlen jellemző adat: a libanoni háború eddig több mint 1 milliárd dollárjába került Izraelnek, s ezt az összeget csakis amerikai segélyekből tudja biztosítani (így is emelni kellett már több közszükségleti cikk, s az üzemanyagok árát is). Ahogy Dél-Libanonban eddig Izrael fizette Haddad őrnagy mini-államának katonai akcióit, úgy az Egyesült Államok fedezi Izrael háborújának költ- egy hű ségeit. Izrael hadserege rombol, gyilkol, Washington pedig öt-tízhúszezer halottanként felsóhajt, ejnye, azért ezt mégsem kellett volna... Tiltakozás Jeruzsálemben a libanoni háború ellen — ha halványan is, de megszólal a lelkiismeret hangja Bekötött szemmel — palesztinok izraeli hadifogságban Ürügy miindenképpen lett volna Míg az Egyesült Államok a Közel- Keleten szovjetellenes élű, saját irányítása alatt álló izraeli—arab összefogást szeretne nyélbe ütni, Izrael szolgálatai fejében véglegesen be akarja kebelezni a palesztinok lakta területeket. Ennek volt a feltétele az, hogy felszámolja Libanonban a megszállt területek tömegmozgalmát támogató palesztin katonai jelenlétet. Az is kétségtelen, hogy Izrael — mihelyt a háborúra engedélyt kapott Washingtontól — mindenképpen talált volna ürügyet a támadásra: egy ország elpusztításával „fizetett” a londoni nagykövet ellen elkövetett merényletért, noha a háború kirobbantásakor pontosan tudta, hogy ezt a merényletet egy olyan csoport követte el, amelynek halállistáján Arafat is szerepel! Gyermeteg dolog te-